Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

1982. NOVEMBER 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A szigorú asszony 99Példát kellett mutatnom99 A hetvenéves asszony élete a huszadik század Magyaror­szágának történelme. Soha­sem volt tétlen szemlélője az eseményeknek, azok közé tartozott, akik formálták ezt a történelmet. Kilencéves (a legidősebb gyermek a mezőtúri kubikos apa, az alkalmi cselédkedés­sel kereső anya sok gyerekes családjában), amikor ceruza helyett a libapásztorok bot­ját adták a kezébe. Jó ideig nem tudta eldönteni, hogy apja, az Oroszországot meg­járt vöröskatona intelmét fo­gadja-e meg, és „né nyúzza magát a gazdagokért”, vagy anyja tanácsára „alázatos”, szófogadó cselédje legyen gazdáinak”. — A gyermeklány alázatos volt, a kamasz már lázadt. Az ösztönös lázadóból ész­revétlenül az urak hatalmá­nak tudatos ellensége lett. Pincékben tartott titkos sze­mináriumokra járt, aztán ki- sebb-nagyobb megbízatáso­kat kapott. Előbb a politikai elítéltek családjának megse­gítésére gyűjt, aztán megta­nítják a titkos levelezés for- téjaira. — Tizennyolc éves voltam, amikor az összekötő közölte, hogy most már beléphetek az illegális kommunista pártba. Az az összekötő ma a férjem: Juhász Imre. Memóriája tökéletes. A harminc-ötven évvel ezelőtti események, szituációk, arcok és nevek tisztán élnek az em­lékezetében. A harmincas évek pesti emberpiacának nyomora, a heti hárompengős ágybérlete, amikor a har­mincéves asszony heti kilenc pengőt keresett, amelyből a munkanélküli férjét is el kel­lett tartania. A Siemens gyá­ri lebukása, amikor a nyilas nő rajtakapta, amint röpla­pokat csempész be a mosdó­ba. A rákoskerti ismerősök, akiknél a katonaszökevény férjével menedéket találtak, s 1944 tele, ismét a szülővá­rosában Mezőtúron. — Eddig tartott életem el­ső, és további sorsomat is meghatározó szakasza. — ön volt az ország má­sodik kommunista főispán asszonya, majd a választások után a megyei tanács elnöke lett. — Nem akartam főispán lenni. Féltem attól, hogy ke­veset tudok. Az elkötelezett­séggel nem lehet a hozzáér­tést pótolni. „Tanulni fogsz!” mondták, és tudomásul vet­tem. Mi adott érőt? Példát kel­lett mutatnom a többieknek. az egész tanácsi apparátus­nak, mindazoknak, akiknek tanulniok kellett ahhoz, hogy jó vezetők legyenek. Hogyan követelhettem volna meg tő­lük, ha én feladom? — Szigorú kemény asz- szony, vezető hírében áll. — Az voltam, magamhoz is. Az életemet a munka je­lentette. — Rengeteget vállalt. Tíz évig (195.3—63) országgyűlé­si képviselő volt, tagja a párt központi vezetőségének, köz­ben jogi diplomát szerzett. — A férjemnek is köszön­hetem. Nálunk fordított volt a munkamegosztás. Ö vállalt többet az otthon terheiből. Önzetlen segítőtársam volt mindig, ma is az, amikor bot­tal járok. Azt sosem hittem volna, hogy egyszer nehe­zemre esik még a járás is. Igaz, a szervezetem már húsz évvel ezelőtt tiltakozott. 1964-ben, akkor már hat éve a Megyei NéDi Ellenőrzési Bizottság elnöke voltam, na­gyon rám ijesztett az első szívtrombózis, aztán két év múlva jött a második, és rokkantnyugdíjas lettem. — Mégis a mai napig aktív közéleti ember maradt: a megyei pártbizottság, a me­gyei NEB tagja, részt vesz a iogászszövetség megyei veze­tőségének a munkáiéban, ott van az országos nőtanácsban, sokáig megyei tanácstag, kül­dött a XI. és a XII. párt- kongresszuson. — Igen. de már sorra mondtam és mondom le a közéleti megbízatásaimat. Decemberben leszek hetven­éves. s úgy érzem, hogv tu- laidonkénnen a hetvenedik sziiletésnarinmon medvék iga­zából nyugdíjba. A Szocialis­ta Magyarországért Érdem­rendet kanta. K. K. Vájár volt Kétszer hívták haza Jó huszonöt éve már. Oroszlányi szakmunkáskép­ző toborzott fiatalokat 1956 tavaszán Martfűn. Patkó Ist­ván akkor fejezte be az ál­talános iskolát. Tizennégy éves volt, s hallotta a bará­taitól is, hogy a bánya jól fizet, és a bányász megbe­csült ember. Mindkettőre vá­gyott. Nehéz életű gyerek volt, apját sose ismerte, ami­kor ő megszületett, már va­lahol a fronton járt a ken- gyeli-bagi majori földműves. Nem jött vissza. A család nagy szükségben élt, s a nagyfiú döntött, összepakolta kis motyóiát. s ment az is­meretlenbe. — Óh, a bányát nagyon szerettem. Ösztöndíjas vol­tam. s amikor már végzett vájárként dolgoztam, annyi volt a pénzem, mint mond­juk három alföldi iparosnak egvütt. Mégis visszajött, hazajött. Nagvon korán családot ala­pított. s a felesége pesti lány volt, lakást, házat nem jus- solt. Albérletben éltek, s eay martfűi látogatáskor — 1960- ban — szólt az édesanyja: szövetkezeti lakások épülnek a cipőgyári lakótelepen, s nem mutatkozik irántuk nagy érdeklődés. Ha haza­jönnének, talán kapnának. Hazaiöttek. s kaptak la­kást. Szerencsére a feleség szabó szakmunkás volt, könnyen átélt bőrvarrásra. Patkó István tanulni kezdett. A felsőrész-szabászaton dol­gozott először. Három mű­szakban ő, kettőben az asz- szonya. Így született meg az első gyerek. Rettenetesen ne­héz évek következtek. — 1962-ben, hogy a kis­lány jött, úgy t döntöttünk, nem maradhat otthon vele az anyja egy napnál se tovább, mint a szülési szabadság. Ak­kor még nem volt gyes. Dol­goztunk továbbra is a váltós műszakban, s hordtuk a bölcsődébe. Mikor ki vitte, hozta műszak szerint. Ami­kor 1965-ben a fiú megszüle­tett. a feleségem egy évre fi- zetésnélküli szabadságot vett ki. Sokat vállalt, én kérhet­tem a felvételemet a mun­kásőrségbe. Tíz évig szolgál­tam a martfűiek között, s amikor leszereltem, a Haza Szolgálatáért Érdemrend ezüst fokozatával búcsúztat­tak. Ez a tíz év mozgalmas volt. 1967-ben érettségizett, s ak­kor is vizsgázott a felnőtt szakmunkástanulók között. Megszerezte a második szak­mát: cipőfelsőrész készítő lett. A következő évben párt­taggá fogadta a cipőgyári XII-es alapszervezet. Aztán segédművezető, művezető — hosszú a gyári út, végigjárta. Egészen 1975-ig. amikor már mögötte volt ~egy öthónapos pártiskola, s kezdte az esti az este. Szívesen vállaltam, az emberek élete, a párt munkája mindig vonzott. Martfűn 1980-ban megszer­vezték a nagyközségi pártbi­zottságot. A bizottság haza­hívta. .. A kis pártház ablakát be­ragyogja az őszi napsütés. Patkó István titkár azt. mondja, nehéz két év van mögötte, de sebaj. Ereje tel­jében, szívesen dolgozik. Öt alapszervezete van már a nagyközségnek. A gyári párt- bizottsággal együttműködve szeretnék Martfűt, a gyárvá­rosi valóban várossá fejlesz­teni. Kitüntetettjeink egyetemet. 1975-ben, a XI. kongresszus idején a szülőfa­lu, Kengyel pártbizottsága megválasztotta a tagjának, s a községi pártbizottság titká­rának. — Szóval bejáró-párttitkár lettem. Reggel korán buszra ültem, s hazavitt a családhoz t — A fejlődés ugyanis már kézzel fogható, szemmel lát­ható. Ha kis részem is van benne, de tudom: itthon va­gyok, hazajöttem. Kétszeres öröm ezért a munkáért a ki­tüntetés; a Munka Érdem­rend bronz fokozata. S. ,1. Párttitkár a Papírgyárban Még friss a diplomám Eltévedtem. A főportán megkérdezték, jártam már a pártbizottságon? Mondtam, sokszor. Akkor nem kell kí­sérő, eltalál egyedül is. Aztán a gyárudvaron meg­álltam. Kegyetlen hosszú és hatalmas új épületek sora, mindenfelé mozgás, targon­cák szelik az úttalan utakat. Hol is az épület, ahol leg­utóbb Varga Sándorné párt­bizottsági titkár kis szobáját megleltem? — Ez a beruházás — mondja Vargáné Julika, s nem lepődik meg. — Minden, de minden változik, napjá­ban is. Reggelente keresni kell az új, hirtelen csinált utat, kerülgetni az építőket. Ezt aki nem éli, nem ismer­heti. A papírgyári rekonstruk­ció már jóideje tart. S éppen megérkeztek a külföldi sze­relők is, akik a hatalmas géppel dolgoznak. Azért, hogy jövőre, év végén már termeljen. A próbatermelés után 1984-ben fejeződik be a nagy beruházás. — Milyen ilyenkor a párt- szervezet, a pártbizottság s a titkár élete? — A gondos időbeosztás­nak, a munkatársak aktivi­tásának. a vébétagok. a re- szortosok munkaszeretetének köszönhetően nem más. mint bármikor'. Csak meg kellett szokni, hogy annyi építő, be­ruházó dolgozik a megna­gyobbodott gyártelenen és naoiáhan látni kell sokszor a kis változást, feilődést is — s minden rendben. Varga Sándorné kn^én a oaoírevári törzsgárdataeok aranygyűrűié, öl van fiatal,, hogy kétlem, lehúzott már huszonöt évet a gyárban. — Papíripari technikumi éveimet is beszámították, ahogy mindenkinek a tanuló­időt. Akárhogy is. elmúlt ne­gyedszázada. hoffv a szakmát tanultam, s több mint húsz éve. hogy papírgyári vagyok. Először gyakornok volt, majd három évig laboráns. Aztán kipróbálták; az első művezető volt a gyárban, ami azért se volt könnyű, mert sok, szakmában, életben tapasztalt férfit is irányított. — Először a KISZ-ben dolgoztam, aztán 1970-ben a Bármely házba lépek... párt vezetőség titkárának vá­lasztottak. 1972-ben üzemi pártbizottságot szervezhet­tünk, nőtt a párttagság. Lám. éppen tíz éve vagyok pártbi­zottsági titkár. Harmadik ciklusban a városi pártbi­zottság tagjaként is dolgo­zom, s 1976 óta a városi párt­végrehajtó bizottságban is. — Magánélet? — Van, — nevet — itt is­merkedtünk meg, a gyárban a férjemmel. Amikor a kis­lányunk kétéves volt, kap­tunk egy pici szolgálati la­kást, amikor a kisfiúnk két­éves lett, vettünk egy na­gyobbat, egy MESZÖV-la- kást. Rengeteget olvasok, s természetimádó vagyok. Ab­ból nem engedek: ha nyara­lás, ha külföldi turistaút, csak a gyerekekkel együtt. A nyáron a Szovjetunióban voltunk, mind a négyen. Kell a családi együttlét, a közös öröm az embernek. — S a tanulás is. — Szeptemberben kaptam meg, még friss a diplomám. Elvégeztem a Politikai Főis­kolát, s ráadásul vörös a dip­loma! Ezen kicsit még cso­dálkoztam is, vagy nem bíz­tam magamban, nem is tu­dom. Nem volt könnyű, de sikerült! * Remélhetőleg sikeres esz­tendőt zár Varga Sándorné, a Szolnoki Papírgyár pártbi­zottságának titkára. A mos­tani ünnep is örömet hozott. A Munka Érdemrend ezüst fokozatát! S. J. m..a beteg hasznára leszek Feldereng gyermekkorom „doktorbácsi” kliséje; a jó­ságos orvosé, aki először si­mogat, és csak utána néz a torkomba, s akinek már a puszta jelenléte is gyógy­szer volt számomra. A ma gyógyító emberéről markán­sabb képet őrzünk: az or­vos, aki ideges olykor, mert túlterhelt, mert rendelője előtt kilátástalanul hosszú sorok ülnek... Dr. Szőnyi Gyula Jászbe­rényben „régimódi” doktor bácsi — amennyiben régimó­di az emberség, a türelem, a kikezdhetetlen jókedély. Bár érdemes orvos is. mégis azok, akik megfordultak a rendelőjében, egyéniségének derűjére, együttérző segítő­készségére emlékeznek leg­tovább. Nem szülőföldje a Jász­ság: 1946-ban Nagyváradról érkezett Berénybe. Ma már azt mondja; jó választás volt. Kezdetben magánrendelőjé­ben fogadta a betegeket, 1952-ben körzeti orvos lett. A Felső-Jászjság mozgó szak­orvosi szolgálatában 1948 óta vesz részt: terhestanács­adást, rákszűrést végez nyolc községben. Annak is negyedszázada már, hogy a Thököly úti rendelőben onko­lógiai rendelésen fogadta az első beteget. Ha az egész­ségügy hőskorának nevezzük azt az időszakot, amikor a születendő csecsemők na­gyobbik fele a szülőházban látta meg a napvilágot, ak­kor ebben is része volt." Otthona egy jó ízléssel megáldott, művészetkedvelő emberről vall. Itt beszélget­tünk a két rendelés közötti szűkös pihenőben. —• Bizony, november else­jén leteszem a köpenyt — mondta mintegy ízlelgetve az új helyzet, a nyugdíjas kor eljövendő állapotát. Szabad időmben mindig is a képző­művészet, az irodalom, a ze­ne vonzott. Bérletünk volt korábban az Operába, ezt néhány éve felmondtuk: vagy az időnk lett kevesebb, vagy a távolság „nőtt meg” Jászberény és Budapest kö­zött. Utaztunk sokat a fele­ségemmel : Londontól. Moszkváig bejártunk minden elérhető országot. — Ügy tudom, a gyerme­kek is a gyógyító munka vonzásába kerültek... — Az egyik lányom gyógyszerész, a MEDIMPEX- nél dolgozik, és éppen a napokban tért haza Thai­földből — hivatalos útról. A másik lányom ideggyó­gyász. Remek unokáink van­nak: a velük töltött idő va­lóságos ünnepnek számít, nekem és a feleségemnek. Nos, ebben lesz a jövőben több részünk. — Önt, a városban csak így emlegetik: „Az aranyos doktor bácsi”. Mi kell éh­hez a tiszteletre méltó meg­különböztetéshez? — Először is szakmai fel- készültség. Úgy gondolom, az 1975-ben kapott Érdemes orvos címem ezt nyugtázta. Csak eredményes gyógyító tevékenység mellé adhat az orvos valamiféle emberi többletet is a betegnek. A mézes-mázosság hatásos gyógyszer nélkül a mi szak­mánkban — szemfényvesztés. De hát csalhatatlanul így érzik ezt a hozzánk fordu­lók is... Ha valaki, hát dr. Szőnyi Gyula „dramatizálhatta” volna gyógyító pályáját. Ar­ról, már a felesége beszélt, hányszor, de hányszor jött haza hajnalban szülőanyá­tól. Csak átöltözött, és sie­tett a munkahelyére a rende­lőintézetbe. A doktor úr er­ről említést sem tett. Ügy gondolta, csak hippokrátészi esküjét teljesítette: „Bármely házba lépek, a beteg haszná­ra leszek.” Dr. Szőnyi Gyula nyugdíj­ba vonulása alkalmából a Munka Érdemrend arany fo­kozata kitüntetést kapta. — Pb — Mérleglakatos a Járműben A kötelesség számít... A „régi idők” vasutas di­nasztiáiról tudva egyáltalán nem különleges dolog Pélyi Sándornak, a szolnoki Jár­műjavító mérlegosztályán dolgozó csoportvezetőnek az életútja: 1948 közepe óta nem lett hűtlen a vasúthoz. Sze­rinte hozzá hosonló korú munkatársai között termé­szetes ez a ragaszkodás. — Pedig a mérleglakatos­nak lenne miért elégedetlen­kedni, vándorolni. A munka nehéz: idegen nehezen tud­ja elképzelni, hogy mennyire bonyolult, finom szerkezet egy százhúsztonnás vasúti hídmérleg. Gyakran megesik, hogy a tizedik hiba megtalá­lása után is tovább keressük az „igazit” a működőkéote- lenség valódi okát. Persze aki belekóstol ebbe a munká­ba, annak énoen ez tetszik — az érdekesség. Ezzel nem is lenne bai... Azzal már inkább, hogy a szolnoki mérlegosztály gon­dozza az ország valamennyi vasúti hídmérlegét. Szakem­bereit Záhonytól Hegyesha­lomig, Budapesttől Pécsig mindenhová várják. Egy-egy munka akár két hétig is el­tart. Ennyi ideig távol lenni az otthontól próbára teszi az egész családot. A vándorlás terhéit 8—10 éve már nem kell Pélyi Sán­dornak vállalnia. Mióta cso­portvezető, az üzemben tölti el a munkanapot: „bár egyál­talán nem könnyű az ország minden tájáról érkező fela­datokat igazságosan eloszta­ni, a szerteszét dolgozók munkáját jól megszervezni. Persze így azért mégis köny- nyebb”. A munkahelyen! Mert Pé­lyi Sándor ma sem old meg a réginél kevesebb feladatot. A csoportvezetőséggel együtt járó „kényelem” csak ezért jó, mert így jut idő a „hiva­talt»” órák letelte után az önként vállalt társadalmi fel­adatok megoldására: — Amikor dolgozni kezd­tem, valahogyan természetes­nek tűnt, hogy egy fiatalem­bernek jut energiája társa­dalmi munkára. Szakszerve­zeti bizalmiként kezdtem, majd 1965-ig szakszervezeti bizottsági tagként dolgoztam, 1967 közepétől a párt is fel­adatot adott, alapszervezeti titkár lettem. Nem is tudom pontosan, mikor választottak meg megyei tanácstagnak, a megyei tanács végrehajtó bi­zottságának tagjaként pedig már a második ciklus óta dolgozom. Felesége szerint Pélyi Sán­dornak „kedvtelésévé” vált a társadalmi munka. Időigé­nyes „hobby” ez: pártalap- szervezeti titkárként, az üze­mi pártbizottság és a megyei tanács végrehajtó bizottságá­nak tagjaként nem könnyű a bizalmat szavazó közösség érdekeit képviselni. — A legtöbb időt talán a végrehajtó bizottsági ülések­re való felkészülés igényli. Ezen a fórumon sokkal több kell a mindennapi rutinnál, jóval túl kell tekintenem az üzem kerítésén, a mérlegosz­tály munkásainak gondjain. Gyakran csak a tanácsi ap­parátus szakembereinek se­gítségével tudom egy-egy probléma összefüggéseit át­tekinteni, megérteni. Ilyen­kor nem számolhatom az olvasással. „kérdezősködés- sel” töltött órákat. Igaz az önként vállalt kötelesség tel­jesítését az eltelt idővel nem is igazolhatnám. A Munka Érdemrend arany fokozatá­val tüntették ki. V. Sz. J.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom