Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. OKTOBER S I Arcképvázlati Nem az számít: szoknya-e vagy nadrág Sorsok — csalódások HWH Amikor beszélgetés közben megemlítem, hogy már ke­restem egyszer, de akkor nyári szabadságát töltötte a családjával, és nem akartam zavarni a hobbitelkükön, pi­henésében, elnevette magát: „Nem volt olyan nap, hogy valaki ne keresett volna. Az uram egyszer mérgesen ki is tört: mi vagy te abban a kol­hozban? Úristen?’" Hátha úristen nem is, de hogy fon­tos poszt az, övé. az. biztos. Saudi Lajosné főállatte­nyésztő a mezőtúri Dózsa Termelőszövetkezetben. Egy nagyon ‘fontos termelési ága­zat 'vezetője, felelőse, s mint ilyen embert — ha valami gond adódott, márpedig ez minden nap előfordul — hát a szabadsága alatt is keres­ték a munkatársai. Mint ahogyan most is, amikor sort kerítünk e beszélgetésre, hol a telefon csöng — az egyik állami gazdaságból export- szállításhoz kérnek tőle taná­csot többek között —, hol pe­dig az ajtó nyílik — csak egy aláírásra, csak egy pillanat­ra. hogy megkérdezzem. . . szóval — és félbe szakítják nők — férfiak az eszmecse­rénket. „Nekem természetes, hogy főállattenyésztő vagyok. Ha a telepeken az emberekkel beszélgetek, szakmai kérdé­sekről vitatkozunk, ott már mellékes, hogy szoknyát vagy nadrágot hord-e a föállat- tenyésztő. Ott csak az állat- tenyésztés, a szakma létezik, az a fontos. — állítja, de az­ért hozzáfűzi — és engem meg is szoktak már”, Ebben az utol­só öt szóban az is benne van. hogy nem volt könnyű az út. ami életében idáig, a megszo­kásig vezetett. Tősgyökeres mezőtúri, ap­ja a héki Táncsics Tsz tag­ja. „Amikor egy kicsit na­gyobbacska lettem, már fej­tem otthon a teheneket. Min­dig nagyon szerettem az álla­tokat”. Mint diák a nyári szünetekben ő is ott szorgos­kodott, annak a gazdaságnak volt társadalmi ösztöndíjasa — „a DATE-n az első évfo­lyamon egyedül nekem volt ilyen támogatásom” — ott dolgozott 1970-től 1978-ig. „Ha nem így alakulnak a családi körülményeim, nem jövök el onnét, szerettem a héki gazdaságban dolgozni. „Számára természetes, hogy a mezőgazdaságot választot­ta élethivatásul. „Amikor el­végeztem az egyetemet, és dolgozni kezdtem, végigjár­tam a szamárlétra minden fokát: voltam brigádvezető, aztán telepvezető, majd törzsállattenyésztő és közben szültem három gyereket”. Egy gimnáziumi bálon is­merte meg a férjét, mindket­ten diákok voltak. És az a báli találkozás örökre össze­kötötte őket; Szűcs Marikát és Gaudi Lajost. ,.A férjem itt végezte el Mezőtúron a gépészeti főiskolát, akkor az még nem tartozott a debrece­ni Agrártudományi Egyetem­hez. Amikor én első éves lettem Debrecenben, akkor jegyeztük el egymást, és ami­kor befejeztem a harmadik évet,> összeházasodtunk. Anyáméknál laktunk, de vol­tak olyan évek, amikor a fér­jem Pécset volt katona, én Debrecenben diák. Nagy pró­batételnek számított az az időszak az életünkben. ’’Pró­batétel. amin szerencsésen túljutottak. Bizonyítja ezt mai családi életük; az egyet­értés, az egymás megbecsü­lése szeretete és az a három gyönyürű gyerek. „Jól tanul­nak, Miklós 11 éves, Tibor 9, Évi most ment első osztály­ba. Eddig nem kellett a fiú­kat noszogatni, hogy tanulja­nak. persze a leckét azért számon kértem. De most el­határoztam, hogy ebben a tanévben precízebb anyuka leszek. ..” Érthető, hogy amikor egy iskolás, egy óvodás és egy bölcsődés gyerek van a csa­ládban, az anyuka nem ro­hanhat hajnali busszal több kilométerre dolgozni, különö­sen úgy nem, hogy nem tud­ja, mikorra ér haza. Ezért vállalt munkát — törzsállat­tenyésztő lett — a mezőtúri Dózsa Tsz-ben. És ma? Egy főállattenyésztőnek sem könnyűek a napjai. „Ez igaz, csak most az időmet úgy osz­tom be. ahogy nekem is meg­felel. Minden reggel 7-kor kezdek, és este 5-ig járom a telepeket, intézem a papír­munkát. mert ebből is kijut bőven. És minden héten egy­szer hajnali négykor ellenőr­zést tartok a majorokban, hogy melyik az a nap, azt én döntöm el. A kollégák soha nem tudják, hogy mikor, ho­vá megyek”. Amikor megkérdezem tőle, hány telepük van, mert min­dig többesszámban beszél, keserűen legyint: azt nem is lehet elmondani. Ez a téesz több kisgazdaság egyesülésé­vel jött létre, nincsenek kor­szerű szaktelepek — ponto­sabban egyet annak nevez­nek —, régi istállókban fog­lalkoznak tenyésztéssel^ hiz­lalással. Most pedig nincs lehetőségük — az anyagi kö­rülmények nem engedik meg a nagyobb beruházásra, kor­szerűsítésre. „Ma egyébként is rossz hangulatban vagyok, az esőzések miatt akadt gon­dunk elég. Visszatérek az előbbi gon­dolatra: azért mégsem min­dennapos, hogy egy nő tölt­sön be főállattenyésztői mun­kakört. „Először én sem akartam elvállalni ezt a be­osztást, azt mondtam, keres­senek egy férfit, majd én a keze alá dolgozom. Másfél évig csak megbízott loállat- tenyésztő voltam, lHRO-ban neveztek ki. Ma is nagyon tisztelem azt az idős paraszt bácsit, aki a vezetőségi ülé­sen kimondta, amit mások csak gondoltak: „Tudom én, hogy Gaudiné jól dolgozik, de már csak aztat mondom, hogy asszony kezébe főzőka- nál való”. Ahogy meséli a történetet, maga is jót ka­cag az elhangzottakon. Meg kérdezem; nehezen fogadták el? „Nagyon sokat dogoztam és dolgozom ma is. Tudja egyszer egy tehenészt italo­zás miatt felelősségre kellett vonnom. Azt mondta nekem: ide figyeljen kedves, nekem még az asszony se parancsol, nemhogy maga itt. Hát lehet, hogy otthon valóban nem pa­rancsol az asszony, válaszol­tam, de itt én vagyok a veze­tő, és a munkafegyelmet mindenkitől megkövetelem”. Később azt fejtegeti: a mun­kás hamarabb elfogadja a női vezetőt, mint a vele ha­sonló beosztásban dolgozó férfiak. Mezőgazdaságban az emberek nyersebbek, a dol­gozók felkészültsége sem eléggé kvalifikált, nehezeb­ben illik közéjük az asszony vezető. „És főként nem az­zal van baj, hogy egy nőt ne­hezebben fogadnak el mint egy férfit, sokkal inkább az, hogy vannak vezetők, akik nehézkesek, nem tudnak gyorsan, megfelelően alkal­mazkodni a megváltozott kö­rülményekhez. „Én pedig megőrülök a tutyi-mutyi em­berektől. Egy biztos: legyen nő, vagy férfi a vezető, sem szakmai, sem politikai tudás­ban, képzettségben tapaszta­latban nem maradhat le a követelményektől. Márpedig azok egyre nagyobb tempót diktálnak”. Szinte vallomásként mond­ja: igen, a jövőjét — még akkor is ha tudja, hogy gaz­dasági életünkben nem köny- nyű időszak következik — ebben a termelőszövetkezet­ben tudja elképzelni. Elvég­re a szakmáját, a hivatását itt szive szerint gyakorolhat­Csalódni emberi dolog! — mondhatna bölcsen valaki. Csalódni mindenki csalódik, egyszer legalább életében. Hogy miben? ..Az óvodában a Kati nem velem játszott ... A Pista az Erzsi házi feladatát írta meg... A Karcsi „hűtlen- kedett". mert a negyedik „bés" Marit kísérte haza . . . hely egyik jónevű gimnázi­umában tanult. Ott. ahol Rácz Péter is. Sokszor és so­kat beszélgettek. A négy esz­tendő hamar elszaladt, de a barátság később is megma­radt. Judit a tanári. Péter a műszaki pályát szemelte ki magának. Tanultak, közben leveleztek. — Ahogy gyűltek a leve­lek. egyre jobban megszeret­tük egymást Péterrel — emlékszik az akkori időkre Jutka. — Minden olyan szép volt. Hétvégeken találkoz­tunk, ő Miskolcról, én Nyír­egyházáról bumüztam. Fá­radtak voltunk, de mindig tiszta szívből örültünk egy­másnak., Jókat beszélgettünk filmről, színházról, könyvről. Ha hiszi, ha nem. egymás ta­nulmányairól is. Elvezettel hallgattam, hogy mit kell manapság tudni egy leendő mérnöknek, és úgy éreztem, őt is érdekli az., amit csi­nálok. Egy évvel korábban végeztem. mint Péter, de azért úgy döntöttünk, hogy a nyári szünidőben megtart-1 juk az esküvőt. A szülők egy kicsit féltettek bennün­ket, de meggyőztük őket. megélünk a saját erőnkből. Péter ösztöndíjat kap, én majd dolgozom, ez így há­rom, három és fél ezer fo­rint. Elég lesz az nekünk. — A nagy esemény után —, ennek már hét éve — szeptemberben elutaztam a férjemmel együtt Miskolcra. A városban nem volt meg­felelő állás, nem kellett ma­gyar-ének szakos tanár. Így kerültem egy kis falusi isko­lába, Miskolctól nem mész— szíré. Jól éreztem magam, csak az utazgatás... Péter­nek is megkezdődött a ko­moly munka. Az ötödik év, a diplomavédés, a sok, sok ta­nulás, éjszakázás. Mindig igyekeztem haza a tanítás után, mert „otthon” is — a kétszer kétméteres albérleti szobában — volt mit csi­Ifj. Virág Zoltán mindig is szerette a gépeket, a mo­torokat. Szívesen javította az utca gyerekeinek törött biciklijét, motorkerékpárját, azonnal ment, ha valahdl elromlott egy mosógép vagy centrifuga. — Nyolcadikig nem tanul­tam valami fényesen, álta­lában elég rossz bizonyít­ványt kaptam. Minden idő­met elvette ugyanis a büty- kölés. Apámék azt mond­ták, hogy hármas bizonyít­vánnyal ne nagyon ugrál­jak, menjek el ipari tanuló­nak. A mezőgazdasági gép­szerelői szakmát választot­tam. Igaz, azok a gépek jó­val nagyobbak voltak, mint amilyenekhez én „szoktam”, de fontos, hogy gépek vol­tak. Lehet, hogy hihetetlen­nek hangzik, de a három év alatt megszerettem a tanu­lást. Ezt is a gépeknek kö­szönhetem. Amikor kezem­ben volt a bizonyítvány, el­mentem a helyi téesz elnö­kéhez, hogy szeretnék a gép­szerelő műhelybe jönni dol­gozni. Azt mondta hogy már akár el se menjek, kezdjek munkához. Tánclé­pésben mentem haza, más­nap már reggel ötkor ott kuporogtam egy hibás Ze- tor mellett. — A téesznek sok régi tí­pusú gépe* volt, de éppen akkoriban, amikor én oda­kerültem, jöttek az új kom-, bájnok, a különböző betaka­rító gépek. Volt lehetőség A Ki.ssné persze meginl két­százzal több premcsit ka­pott . . ." K riport szereplői me­gyénkben élnek. Az ö kéré­sük: nevüket, lakóhelyüket ne említsük. Ezért, ha más névvel is. de közreadjuk gon­dolataikat. Hogy ők miben csalódtak? Elmondják. Újra­gondolásra. s tahin okulásra. nálni. Főztem minden este. nehogy leromoljon az álla­pota, ne tudjon az egyete­men helytállni. Péter ezt díjazta is. — Mindketten szerettük a zenét. Nemegyszer hangver- senyjeggyel leptem meg. Máskor mozijegyet vettem, és eljártunk müzeumokba. kirándulni, sőt láncolni is. Úgy éreztem, ennél teljesebb már nem is lehet az. életünk. Péter "76-ban kapta meg a gépészmérnöki diplomáját. Hazakerültünk. Ö a gyárban — amelynek ösztöndíjasa volt. — osztályvezetői állást kapott, én nagy szerencse folytán helyben el tudtam helyezkedni. Igaz. két évig csak éneket tanítottam. Kap­tunk lakást, jöhetett a gye- ■•<:!<. Jött is, de kettő. Marci és Andris már negyedik éve­sek. Két esztendeig voltam velük gyesen. — Közben a férjem ledok­torált. továbbra is komoly vezetői beosztásban van. Megvolna az. okom az öröm­re. De. . . Szerettem volna én is továbbtanulni. úgv gondoltam, egyetemi kiegé­szítő szakra megyek. Nem lehetett, mert Péter tanult, aztán a gyerekek, az. is­kolában is sok a teendőm. Túlórák, helyettesítések, szakkörök. Mire hazaérek, holtfáradt vagyok. A férjem a fejemhez vágja szinte na­ponta. hogy elhagyom ma­gam, nem tartok vele lépést. Ó eljár a barátaival, vagy egyedül is moziba, színház­ba. Sokat van Pesten, kiállí­tásokat lát, hangversenyeket hallgat ... Ha én akarok menni valahová, neki bizto­san fontos dolga akad. Ügy érzem, nem tekint társnak. Nem érzem, hogy mellém állna, hogy biztatna, hogy se­gítene. Ennyi lenne hát a nagy szerelem, az egymás megbecsülése? Péterben nem mint férjben, nem mint apá­ban, hanem, mint emberben csalódtam . . . a szakmai továbbfejlődésre. Képes voltam egész éjsza­ka egy gép műszaki rajzát nézegetni. Sokszor ugrattak a munkatársaim, hogy nem tudok én már csak a gépek­hez beszélni, csak a „társa­ságukban” érzem jól ma­gam. Az igaz, hogy kevés beszédű, csendes legény vol­tam. Már vagy két éve dol­goztam a gépműhelyben, amikor hívattak az irodába. Lenyomtak egy fotelba, és máris közölték azon frissi­ben, hogy elküldenek tanul­ni a gépipari szakközépis­kolába. Ott megszerezhe­tem a technikusi végzettsé­get. örültem neki, de arra kértem a főnökeimet, ma­radhassak a műhelyben. A tanulás meg a munka kicsit nehéz volt, főleg a téli nagy­javítások idején, amikor garmadával sorakoztak a rossz masinák. De azért,nem szakadtam bele. Sőt még ar­ra is jutott időm, hogy újí­tásokat adjak be. Nem vol­tak azok korszakalkotók, de a munkánkat könnyítették. — Hét évvel ezelőtt érett­ségiztem és a technikusi mi­nősítést is megkaptam. Új­ra hívattak az irodába, vál­laljam el a gépszerelőmű­hely vezetését, mert Szabó Pali bácsi nyugdíjba megy. Egy feltétellel vállaltam, ha nem kell papírmunkákkal foglalkozni, ha nem kell fél­napokat az íróasztal mellett eltölteni. Ígértek, hogy to­vábbra is a gépek között le­szek. Eleinte ment is a cl fog. de ha nem volt szc szám vagy alkatrész, hozz: rohantuk, nekem kellett, i lézkedni. Ha nem volt valami az adminisztráci ban. engem vettek elő. Nem sorolom. Megbecsült anyagilag. erkölcsileg Nekik köszönhetem. ho most másodéves vagy Kecskeméten a loiskol; Nagyobb beosztást kapta tanulhatok. de mégis Amikor kezdtem, nem í képzeltem. Jelen pillan; ban nem ant csinálom, an szeretnék, hanem amit r; bízlak. Műszaki vonal dolgozom, de már nem gépműhelyben. Kár! Gyermekber Délutánonként a játszót« pádon üldögél, figyeli a gy rekek játékát. Néha raji szól, ha illetlenül bes-zélnc ha verekednek, ha hang« kodnak. Igazi pedagógus. — Zenepedagógus volt; harmincöt éven keresztül vallja büszkén Varga Ani — most mentem nyugdíj néhány hónapja. Még hun évem lett volna, de az égé; ségem, mái' nem bírta. I. százalékúitok. Sok helye sok iskolában tanítottam gyerekeket zongorázni, saját fiamat is. Már pici korában hallása volt Kálmánnak. 1 valahol zenét hallott, má énekelt, ritmusra mozgo Amikor leültem a zongo mellé — szegény apámé vi még. — odabújt az ölembe figyelte. hogyan játszó Négyéves lehetett, amikor Boci, boci tarkát hibátlan elzongorázta. Ahogy nő úgy tanult meg újabb újabb darabokat. A zene kólában nagyon dicsérték úgv látszott, a fiút is érdé li a dolog. Elvégezte a nyc általánost; felvették a zen művészeti Gimnáziumi Pestre. Hogy kényelmese ben tanulhasson, felkölti tünk mi is a fővárosba. V(< tünk neki egy nagyon sz pianínót. — A legnagyobb öröme volt, ha leült melléje és j; szott. Képes lettem vol reggeltől estig elhallgat Magam előtt láttam, ho leilép a koncertdobogóra, mindenki neki tapsol Sajnos, ,nem így lett. K gyedéves volt, amikor égj nap azzal állított haza, ho mit szólnék, ha ő hangszi készítő lenne.. Elvégzi a gii náziumot, de nem hajlan tovább, a főiskolára men Meglepődtem és elkesere lem. Próbáltam a lelke beszélni, de hajthat all maradt. Azt mondta, ne kell neki segíteni, elinti ő magának, hogy ezt a sza mát kitanulhassa. Amikor jelentkezési lapokat be ik' lett adni, ezt a szakmát . lölte meg, más semmit. L; tam rajta, hogy neki üi met szerez, beleegyezte Amikor megkapta a sza munkás-bizonyítványt, a i leségemmel együtt visszaji tünk a szülőfalunkba. — Annak, hogy a fit hangszereket készít, már « múlt tíz éve. Érti a m,u káját, szereti is. Már v Olaszországban, Angliáb tanulmányúton. Sok éfdel set mesélt, sok hasznos tu nivalóval gyarapodott. Ki ben megnősült, a felesé ötvös. Van két unoká egy fiú és egy kislány. Ke zelje, mind a kettő abszoi botfülű. Hiába próbák őket tanítani, csak legyi tenek és mindig azt móri ják: „Értsd meg nagya] egy zenész elég egy csalá ban . . — Akármennyire is mc találta a számítását, szer a szakmáját a fiam, csalc tam benne. Azt hiszem « ő is érzi, mert amikor ’. u jön*1 ék. leül a zongora mi lé '■ játszik nekünk, még bizakodom .:. Szekeres Edit ja. V. V. A Csepel Művek Jármű- és Kon­fekcióipari Gép­gyára a csepeli Duna Mgtsz vas­ipari ágazatával kooperálva a kö­zeljövőben meg­kezdi a hazai mo­torral ellátott kerti kisgépek gyártását. A CSK —125-ös típusú géphez a P 20-as motorkerékpár motorjának al­katrészeit hasz­nálják fel. Az alapgép — ame­lyet az idei őszi BNV-n már be­mutattak — kü­lönböző adapte­rekhez csatlakoz­tatható. A kisgép­ből a jövő évben már több mint 6 ezer darabot gyár­tanak. Élettársban J Balázs Judit a megyeszék­Munkában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom