Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-23 / 249. szám
1982. OKTÓBER 23. 9 Irodalom, művészet Arany János: Mindvégig A lantot, a lantot Szorítsd kebledhez Ha jő a halál; Ujjod valamíg azt Pengetheti: vigaszt Bús elme talál. Bár a szerelem s bor Ereidben nem forr: Ne tedd le azért; Hát nincs örömed, hát Nincs bánat, amit rád Balsors keze mért? ... Hisz szép ez az élet Fogytig, ha kíméled Azt ami maradt; Csak az ősz fordulatán. Leveleid hulltán Ne kívánj nyarat. Bár füstbe reményeid, — S egeden felényit Sincs már fel a nap: Ami derűs, élvezd, Borúját meg széleszd: Légy te vidorabb. S ne hidd, hogy a lantnak Ereje meglankadt: Csak hangköre más; Ezzel ha elégszel, Veöres Sándor: Negyedik szimfónia —- Hódolat Arany Jánosnak — (Részlet) Elnyugszik a bajnok. Zord homloka rémlik: halmon eke-hullám, szántás feketéink; már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány, beléje-karolva hétszínű szivárvány. Jöszte, arany dárda, felhőn kiszögellő! Kergeti a záport kopó-inú szellő. Szunnyad a vén bajnok. Míg álma fereszti, álmát a világnak tajtéka befesti... Buborék-alakok gyülekezve kelnek, habjai a benső, álomi tengernek, játszva szelíd szüzet, daliát, vad rémet, hajdanként mutatván, mit nem ád az élet. Alattuk a mélység végtelen örvénye horpad a homályba, fodrosul a fénybe, testtelen imbolygás tág űrben lebegve, valóbb a valónál: lélek tiszta kedve. Hullámok, hullámok lengedezve szállnak, tükrei kékségnek, öblei homálynak, csigázva, gyöngyözve, bukdosva rogyásig, elalél az egyik, iramlik a másik — Hej, méz-ölű róna! hej, bor-hasú hegylánc! soha táncot ehhez foghatót te nem látsz: rokolyák lengése, csizmák dobogása sellő-vigalomhoz csak dér kopogása. Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek, álmának habjai zengőn feleselnek és palota épül a puszta beszédből, ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl... Sz&z éve, 1882. október 22-én halt meg Arany János. Még várhat elégszer Dalban vidulás. Tárgy künn, s temagadban — És érzelem, az van, Míg dobban a szív; S új eszme ha pezsdül. Ne vonakodj restül Mikor a lant hív. Van hallgatód? nincsen? Te mondd, ahogy isten Adta mondanod. Bár puszta kopáron — Mint tücsöké nyáron — Vész is ki dalod. (1877) — Nem, ez nem megy! — egyenesedek ki. — Félek, egyszer megbolondulok ... — Mi baj, nyuszókám? — néz rám. Gyönyörű szeme van, elkábít, ha belenézek... A számba dugok egy cigarettát, hátha a füst megnyugtat... Ördögöt nyugtat! Elém kuporodik, a kétöklömnyi fenekén megfeszül a nadrág. — Ne velem törődj — förme- dek rá —, hanem haladjon az a főzés! Perceken át dinszteli a bográcsban a hagymát. — Tedd már bele a húst. Jó az már. Nincs türelmem a pepecseléshez. — Ne taníts főzni — sértődik meg. Ejnye, a hétszázát, még neki áll feljebb! Mondom: — Ha mellettem akarsz maradni, ezután konzerveket eszünk. Nem azért utaztunk tíz kilométereket a zöldbe, hogy aztán az erdő közepén órákig főzőcskézzünk. Kemény voltam. Sír. (Nála körtnyen megy.) — Nem ízlik a főztöm? Megsajnálom. — Hidd el — magyarázom erőt véve magamon —, ugyanolyan jó a konzerv is, ha te készíted el. Kicsit megborsozod, sózod, paprikázod, ahogy mi szeretjük. Neked nagyon jó érzéked van ehhez. És hamar megvan. Sajnállak — tódí- tom váratlanul —, hogy ebben a gyönyörű erdőben főzéssel gyötrőd magad, hogy a kedvembe járj. Nem akarom, hogy szakácsnémnak érezd magad, mint egy katolikus pap mellett... Sokkal többet jelentesz te nekem annál! Ezt elhiszi. Ezt érti. Hálásan odabújik hozzám. „Ó, nők!” — bámulok a fák lombja közt kéklő égre. Jön két nap múlva. Hova vezet az első útja? A konyhába! De hiába, mert konzervnél egyebet nem talál. Kiszalad, összeüti a tenyerét: — Mit fogsz enni? Átölelem a derekát, visszaviszem a konzervekhez. — Ne félj, azért van mit csinálj. Ránéz a vagdalthús-konzervre, elpityeredik: — Vagdalthúst, kenyérrel? — Annyival nem úszód meg! Meleget eszünk: fóliában sült vagdalthúst ... Figyel, forgatja a fejét, mint egy puli. — Négyszögletesre vágod a fóliát, közepére vékony szalonnadarabokat teszel, erre meg néhány karika krumplit. Negsózod, hagymakarikát helyezel rá, arra egy szelet vagdalthúst, egy szelet zöldpaprikát, megint krumplit, s az egészet beborítod még egy szelet szalonnával. Becsomagolod, és akár sütőben, akár kiránduláson parázson öt-nyolc perc alatt megsütöd. Tíz perc az egész, és finom! Ámul, ragyog a szeme. A nyakamba ugrik. — Te szép, erős, okos emberem! Belecsípek a fenekébe, de meg sem érzi. Egy cipóval boldogabb lenne, mint velem. Tóth-Máthé Miklós: örtént egyszer, valamikor nagyon régen, hogy a hétfejű Sárkány hetedik feje megzavarodott, és ezt a kijelentést tette: — Nincs is Sárkány! A másik hat fej összenézett. Mit mondott ez itt? Egyáltalán jól hallották? — Mire alapozod ezt? — tudakolta az első fej. — Indokold meg részletesebben. — A sárkányt csak az emberek találták ki — mondta a hetedik fej —, meséket hazudva egymásnak. A hat fej hatalmas hahotájától visszhangzott a barlang. — Vicces kedvedben vagy ma — mondta a második fej —, de azért jó lenne, ha ezt nem hangoztatnád többet. Még valaki meghallhatja, és az se neked, se nekünk nem tenne jót. Azt hihetnék, hogy megbomlott közöttünk az egység, és ez már a gyengeségünket bizonyítaná. De a hetedik fej nem hallgatott az intelemre, továbbra is makacsul tagadta Sárkány voltát. Ekkor a hat fej úgy határozott, hogy bármilyen fájdalmas is, de kénytelenek likvidálni a megőrült koponyát. Álomba ringatták a különc fejet bivalyvérbe kevert altatóval, aztán tüzet okádva rá, szépen leégették. — Szegény — sóhajtott a hatodik fej —, pedig hogy tudott fütyülni, ha jó kedve volt. Még a rigókat is megtévesztette a trilláival. — Már az sem volt .méltó egy Sárkányhoz — mondta az első fej —, kezdett túlzottan ember módra viselkedni. Ezután egy ideig semmi különös nem történt. Egyszer aztán megszólalt a hatodik fej. — Azóta is csak töprengek ezen a dolgon, amit szerencsétlen szomszédom állított. Jó lenne, ha többet beszélgetnénk erről. Abban még semmi sincs, ha megpróbáljuk helyére tenni magunkat a világban. És ha netán arra a következtetésre jutnánk, amire ő, úgy legokosabb ezzel a ténnyel szembenézni. — Te is kételkedsz a Sárkány létezésében? — Az első fej hangja keményen csattant, a szeme szikrázott. — Ne beszélj mellé hanem mond ki nyíltan! Van Sárkány, vagy nincs? — Van is, meg nincs is — motyogta a hatodik fej. — A mesében van, a valóságban nincs. Márpedig ha a valóságban nincs, akkor, úgy gondolom, egyáltalán nincs. Az öt fej komoran összenézett, majd következett a bivalyvérbe kevert altató és a tüzes lápiszolás. Ettől kezdve a hangulat megromlott. A fejek bizalmatlanul .méregették egymást. Mit gondolhat erről az egészről a másik? Az elhullott fejekkel rokonszenvezik-le, vagy pedig továbbra is kitart sárkánysága mellett? — Nem bírom tovább! — tört ki egyszer az ötödik fej. — Hazugságban élünk, és ezt tudjuk imindany- nyian. Sárkány nincs, és nem is volt sohasem! Miért nincs merszünk ezt elismerni ?! — Bizony így van — helyeselt a negyedik fej —, ezért a legnagyobb igazságtalanság történt társainkkal, Sárkánymese akiknek ezt volt bátorságuk kimondani! — Csak ember van — kontrázott a harmadik fej —, aki a képzeletében megteremtette a Sárkányt, hogy minden rosszat a számlájára írjon. Gonosz szörnyeteg a mesében, aki fiatal lányokat hurcol a barlangjába, hogy élvezettel széttépje őket. Pedig magam részéről még a húst sem szerettem sohasem, vegetáriánus vagyok, békés természetű. Eddig nem szóltam erről, de néha verseket gondolok ki. Meghallgatnátok egyet? Az első és második fej egymásra villantotta a szemét, aztán cselekedtek — Hétfejű Sárkányból kétfejűvé lettünk — mondta az első fej —, és nagyon remélem, hogy közöttünk már nem lesz több vita. Vagy te is a többi sorsára akarsz jutni? — Ugyan dehogy — tiltakozott rémülten a második fej, de az izgalmak annyira megviselték, hogy azon nyomban elájult. Az első fej nézte egy darabig, aztán kitátotta nagy száját, és leharapta maga mellől, mert bizalmatlanságot érzett iránta. — Igazatok volt — mondta később —, kezdettől fogva tudtam, hogy nincs Sárkány, de ehhez előbb meg kellett szabadulnom tőletek. Mert hogyan lehettem volna emberré hét fejjel? Kisétált a barlangjából, és a közeli városba ment, ahol ruhát csináltatott magának, korszerűt divatosat. Aztán megszállt a fogadóban, és figyelte az embereket. Ismerkedett az életükkel, a szokásaikkal. Többnyire békés polgárok laktak itt, bort ittak, énekeltek, és csak néha püfölték el egymást, akkor is puszta kézzel, vagy jobb esetben egy acélpengével hadonászva, amit maguk között kardnak neveztek. Nevetséges — gondolta a Sárkány —, és főleg unalmas. így legfeljebb csak egyet-kettőt ölhetek meg, és ez igen szaporátlan. Nem azért jöttem közéjük, hogy itt is csak üljek, mint a barlangomban, és bort vedeljek. Egy házat vásárolt a városban, abban műhelyt rendezett be, és fegyvereket készített. A tüzet, amit eddig a száján okádott ki, igyekezett kisebb és nagyobb vascsövekbe zárni, hogy most már onnan robbanjon elő pusztítóan. Az embereknek megtetszettek ezek a tüzes csövek, és nem sajnálták áz aranyat értük. A Sárkány meggazdagodott, és a vagyonát csak növelte, hogy elvette egy módos polgárnak a lányát, aki szép hozományt vitt a házhoz. Ebből a frigyből hét fiú született, és amikor felnőttek, elindultak szerencsét próbálni a világban. — Fiaim — mondta nekik az öreg Sárkány —, ne feledjétek, hogy én mindig csak a rosszra tanítottalak titeket. Mert a jó unalmas, gyönyörűség csak a gonoszban van: vérben, halálban, pusztításban! menjetek és cselekedjetek! És a fiúk mentek és cselekedtek. Vérzett a föld, ahová léptek, házak dőltek össze, amerre néztek, és a szelíd mezőket hullák csúfították. Ahol megfordultak, ott megszűnt a nevetés, emlékké vált a csók, és a béke csendességébe veszett farkasként üvöltött bele a háborúság. Évszázadok teltek el így. A Sár- leány ivadékai elszaporodtak, és velük nőtt mérhetetlenül nagyra a pusztulás. Már régen múzeumokba kerültek a kisebb és nagyobb tüzes csövek, helyettük még soha nem tapasztalt fegyverek ontották a halált. Olyan is akadt már, amelyik a levegőt égette meg, és egyetlen szem- pillantás alatt százezrektől rabolta el az életet. Aztán egyszer csak nem volt tovább. A föld kiégett pusztasággá változott, lakatlan^ halott bolygóvá. Csupán hét ember menekült meg a pusztulásból, és amikor összetalálkoztak, igen megörültek egymásnak. Csak a hetedik, a legfiatalabb volt komor és lehangolt, majd váratlanul ezt a kijeletést tette: — Nincs is ember! A többiek megütközve néztek rá. Mit mondott ez? Egyáltalán jól hallották? — Mire alapozod ezt? — tudakolta a legidősebb. — Indokold meg részletesebben. — Az embert csak a sárkányok találták ki — mondta a hetedik —, meséket hazudva egymásnak. A hat ember hatalmas hahotában- tört ki. — Vicces kedvedben vagy ma — mondta a második legidősebb —, de azért jó lenne, ha ezt nem hangoztatnád többet. Még valaki meghallhatja és az se neked, se nekünk nem tenne jót. Azt hihetnék, hogy megbomlott közöttünk az egység, és ez már a gyengeségünket bizonyítaná. De a legfiatalabb nem hallgatott az intelemre, továbbra is makacsul tagadta ember voltát. Ekkor a hat másik úgy határozott, hogy bármilyen fájdalmas is, de kénytelenek igazat adni neki. Mert valóban nincs ember, csak Sárkány van. És megegyeztek abban, hogy egyesülnek egy hétfejű sárkánnyá. Amikor ez megtörtént, elindult a hétfejű Sárkány, hogy társat keressen magának. Talált is nemsokára egy ti zenkétfejűt, akivel egymásba szerettek, és ebből a szerelemből utódaik születtek. A föld kihűlt közben, jéghegyek keletkeztek mindenütt, de az elszaporodott szörnyek nem törődtek az időjárással. Megdnnyi monstrumként ténfe- regtek ott, ahol azelőtt emberek éltek. Unalmunkban a sziklákat görgették, és hatalmas hógolyókkal dobálták egymást. ztán egy napon kicsiny, szőrös ember mászott elő a barlangjából. Pucér testét állatbőr takarta. Dideregve körbe- kémleít a barátságtalan tájon, majd gallyakat kapirgált csomóba, és két követ sokáig egymáshoz dörzsölve, tüzet csiholt. Meggyújtotta a halomba rakott gallyat, leguggolt elébe és melegedett. Miután megmelegítette átfagyott testét, visszamászott a barlangjába, markába fogta kőbaltáját, és elindult megküzdeni az elszaporodott sárkányszörnyekkel, hogy újra bitokába vehesse a földet. N 4ß ► K3 £ 50 (0 4» CCS •O *0 <4 s •O a-* 2?5 H C*J |s| S°1 •• aj »■* 3*2 Sgf ■— *rt «rt ‘«5 o « c3 m 323 á° « N 4B > »3 £ £ o ■o o u
