Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-23 / 249. szám

6 Nemzetközi körkép 1982. OKTÓBER 23. Világháborús összegek . ■ ■ .. Mi! költ az emberiség fegyverekre? Pillanatkép az iraki—iráni fronton Falkland ... Libanon ... Irak és Irán... ki tudná megmondani, hogy óránként vagy percenként micsoda összegek és értékek szállnak el a semmibe? Jean Jacques Babel svájci tudós nemrégi­ben kimutatta, hogy az el­múlt 5500 évben közel 15 ezer háborút viseltek a Föl­dön, A véget nem érő öldök­lésben — mert hiszen ebből az öt és fél évezredből alig 292 esztendő múlt el békes­ségben, szerinte körülbelül 3,7 milliárd ember lelte ha­lálát a csatatereken —, s eh­hez jön a mérhetetlen anya­gi kár. Százötven „kis” háború A mi századunkban a fegy­verek gyors fejlődése, a szö­vetségek körének kiszélese­dése nyomán a pusztítás mé­retei meghatványozódtak. Az első világháborúban még „csak” 33 állam vett részt (10 millió halott, 20 millió sebesült, mintegy 360 milli­árd dolláros hadikiadás), a második világháborúba sod­ródott országok száma már 72-re ugrott (52 millió halott, 90 millió sebesült, hozzáve­tőleg 4000 milliárd dollárnyi kiadás). Az utóbbi 35 évben 150 „helyi” háború tört ki boly­gónkon. Közülük nem egy — például az 1948 óta állandó­sult arab—izraeli viszály — könnyen általános konflik­tusba csaphat át. Ezt a ve­szélyt különben az atomkor mai bonyolult ellentmondá­sos és kiélezett államközi kapcsolatai mindig maguk­ban hordozzák. A szocialista országok ezért lépnek fel következetesen minden hódí­tó háború ellen. Szilárd meg­győződésük, hogy az erőszak csak újabb erőszakot szül és ennek következményei egyre kiszámíthatatlanabbak. A „helyi” háborúk emellett sú­lyos véráldozatokkal és az anyagi javak hallatlan té­kozlásával járnak. A már említett 150 „korlátozott” fegyveres konfliktusban több mint tíz millió ember vesz­tette életét, vagyis annyi, amennyi az első világhábo­rúban együttvéve. Hétszeres ugrás 10 év alatt Vajon mibe kerülnek azok a modern „kis” háborúk, amelyekben „csak” hagyomá­nyos fegyvereket vetettek be? Az Egyesült Államok évekig elhúzódó indokínai háborúja 80—100 milliárd dollárt emésztett fel. A már két esztendeje tartó iraki— iráni háború havonta 180— 200 millió dollárral rövidíti meg mindkét felet. Nagy- Britannia számára a falklan- di kaland több mint két mil­liárd dolláros számlával zá­rult. Izraelnek az arab or­szágok elleni 1973-as inter­venciója mintegy hét milli­árd dollárt nyelt el. A Be­gin-kormány legutóbbi liba­noni inváziója, csupán au­gusztus végéig 2—2,5 milliárd dollárba került. 1960 és 1980 között a fejlő­dő országok katonai kiadásai hétszeresükre ugrottak: együttes hadiköltségvetésük (1978-as árakon) 11,3 milliárd dollárról 77,5 milliárd dollár­ra szökött fel: a Közel-Kele­ten 2,4 milliárdról 37,9 mil- liárdra, Afrikában 0,9 milli­árdról 9,9 milliárdra, Latin- Amerikában 3,1 milliárdról 8,2 milliárdra. Jelentős a nö­vekedés a távol-keleti és a dél-ázsiai országokban, jólle­het Kína adatai titkosak. Hadiállapotban a világ A katonai előkészületek költségei és a feszültséget szító fegyverkezési kiadások az utóbbi 35 évben minden eddigit felülmúltak. Ez az összeg — hozzávetőleges becslés szerint — meghalad­ta a 7500 milliárd dollárt. Ma pedig azt is figyelembe vesszük, hogy 1981 végén az évi hadügyi előirányzatok világviszonylatban elérték a 600 milliárd dollárt és hogy az ezredfordulóig túlléphetik a 820 milliárd dolláros pla­font — világos, hogy mily súlyos terheket ró ez a né­pekre, mily bizonytalan jö­vőt tartogat az egész emberi­ség számára a fegyverkezési verseny, amelyben az első lépést mindig az imperializ­mus teszi. Az ENSZ főtitkárának a közelmúltban közzétett „A fegyverkezés és a katonai kiadások gazdasági-szociális következményei” című jelen­tésében olvasható, hogy az emberiség eddig ugyan elke­rülte az újabb világháborút, de már évtizedek óta olyan viszonyok között él, mintha hadiállapotban lenne. Alig van ugyanis a Földnek olyan régiója, amelyet a fegyver­kezési verseny valamilyen módon ne érintene. És ebben a helyzetben — a 80-as és különösen a 90-es években — előreláthatóan tovább növek­szik a „helyi” háborúk ve­szélye, s ezzel a világbéke fenyegetettsége. Serfőzö László alezredes Meztelen beszélgetések avagy MERRE TART FINNORSZÁG Abuja — Nigeria uj fővárosa Egyelőre kiterjedt építési terü­let, natalmas ipartelep benyo­mását kelti az épülő nigériai város, Abuja. Már all nenány modern, üvegezett felbökarcolo, oe az épületek között kanyargó, építőanyaggal megrakott tener- autók es a gépek zaja arról ta­núskodik, bogy teljes erővel folynak még a munkaiatok. Ki binné, hgoy e „félkész” város már fontos politikai rendezvé­nyeknek ad otthont: Shagari ni- géria elnöke éppen ezen a he­lyen tartotta legutóbbi kormány­ülését, s október 1-én ugyanitt emlékezett meg az ország nem­zeti ünnepéről. Abuja hamarosan valóban nagyvárossá lép elő: fokozato­san veszi át Lagostól a főváros szerepét. A nigériai kormány hat évvel ezelőtt döntött így, hogy valamelyest levegye a ter­het az ötmillió lakosú Lagosról. Az új főváros jelölt, Abuja szó szerint az ország központja lesz, hiszen földrajzilag Nigéria szí­vében található. Célszerű föld­rajzi elhelyezésétől azt remélik, hogy megkönnyíti majd az or­szág vérkeringését, és sokat te­het az ország legfőbb gazdasá­gi, társadalmi és etnikai gond­jainak enyhítésére. A nigériai kormány összesen 11 milliárd nairát (16 milliárd dollárnak megfelelő összeget) szán a város felépítésére, s eb­ből eddig már el is költöttek 800 milliót (1,2 milliárd dollár). Előreláthatólag 1986—87-ben áz állami intézmények be is költöz­hetnek új székhelyükre, Abujá- ba, addig is áttelepül néhány minisztérium és kisebb kor­mányhivatal. Fővárossá való nyilvánításáig a kormány üléseit felváltva, hol Lagosban, hol pe­dig Abujában tartják. Ki fedezte fel Amerikát? Kolumbusz Kristóf 490 évvel ezelőtt fedezte fel Amerikát. De vajon a spanyol hajós volt-e a kontinens első felfedezője? A kérdés még ma sem dőlt el. Sok tudományos közlemény má­soknak' tulajdonítja az elsőbbsé­get. Legújabban Robert Marx amerikai régész azt állítja, hogy Európa lakosai közül elsőként az ókori rómaiak kötöttek ki Ame­rika partjainál — kétszáz évvél Krisztus születése előtt. Marx professzor a Rio de Ja- neiró-i öbölben folytatott víz­alatti kutatásai során hat évvel ezelőtt két, csaknem teljes ép­ségben megmaradt ókori római amforára bukkant. A leletet annyira figyelemreméltónak ta­lálta, hogy azóta tizenegy víz­alatti tudományos expedíciót szervezett, s idén szeptemberben újabb amfóramaradványokat fe­dezett fel az öböl fenekén. Ro­bert Marx a cserepek korát^ az időszámításunk előtti II. század­ra teszi és szilárd meggyőződése, hogy azok egy akkoriban az öbölbe befutott római hajóról származnak. Kérdés, hogy sikerül-e az a me* rikai régésznek meggyőznie bra­zil kollégáit? A brazil archeoló­gusok ugyanis egészen más. ke­vésbé romantikus magyarázatot adnak az amfóra-leletekre: szár­mazhatnak arról az olasz hajó­ról is, amely a múlt században egy ókori múzeumi gyüjtemény- nyel megrakodva süllyedt el a riói öbölben. A gyűjteményt Szi­cília királya küldte ajándékba I. Pedro brazíliai uralkodó fele­ségének. Kinek van igaza? Eldöntik majd a további kutatások, és a leletek vizsgálata. Marx pro­fesszort nem csüggesztették el brazil kollégáinak fenntartásai: újabb vízalatti expedíciót szervez az öbölben, s tagjai közé felvett három brazil búvárt, köztük azt is, «aki hat évvel ezelőtt az első amfórákat megtalálta. A felizzott kövekről siste­regve száll a pára. A szau­nában száz fok van. A csa­lád már kint törülközik, én még maradok egy kicsit. Ki­felé bámulok az ablakon. Al- konyodik. A párás üvegen keresztül bársonyos zöld rét­re látok, amit néma óriás­ként vesznek körül a fenyve­sek szálfái. Az előtérből be­hallatszik a víz zubogása, ahogy a fateknőben mosak- szik Arre. Amikor kilépek a nyaraló melletti kis épület fából ácsolt tornácára, a ten­ger felől fújó szél éles tőr­ként hasít mellkasomba. A család az asztal körül ül. Arre felesége kézi szövé­sű, durva törülközővel végig­dörzsöli a hátam. Idekint négy-öt fok lehet. Finnor­szágba korán érkezik az ősz. Vilho barátom — a család régi ismerőse — sört nyújt felém. Kortyolok. Ácsorgunk a durván megmunkált faasz­tal előtt. Ruhátlanok va­gyunk. Mezítelenül beszélge­tünk. Kötelező a tisztaság. Testben is, lélekben is. Henrik Lindblad úr me­nedzser. Elegáns, kifogásta­lanul szabott öltönyben jár. Feltűnően jó megjelenésű, s ami ezt külön kiemeli: udva­rias, talán még az átlag finn polgárnál is udvariasabb, de pontosan fogalmaz. — Igen kérem, nálunk van munkanélküliség. Kétségte­len, hogy súlyos probléma. De a munkanélküliséget nem a tőkések és magántulajdo­nosok kénye-kedve alakítja ki. Nálunk igen magas a gé­pesítettség színvonala. A sörgyár — ahová most szer­ződtem Poriba —, éjszaka egyetlen dolgozót foglalkoz­tat. Az automaták, a robo­tok egyre több ember mun­káját teszik feleslegessé. Nem gondolja, hogy a tech­nikai fejlődéssel önöknek is szembe kell majd nézni ha­sonló minőségű problémák­kal? Vagy már vannak is? Henrik Lindblad úrral sok mindenről beszélgettünk. A miniszter úrral — mert a kommunista miniszter megszólítása is miniszter úr —, egy tornateremben ren­dezett népgyűlésen találkoz­tam. Jouko Kajanoja nem volt a gyűlés elnökségében, mivel nem volt elnökség. A hozzászólók a tömeg között ültek a hosszú tornapadokon, és amikor rájuk került a sor, kimentek a mikrofonhoz és elmondták rövid mondandó­jukat. A beszédek után kint, az iskola előtti udvaron, a rendezőktől kapott virslire szóló jegyet szorongatva ke­zünkben, beszélgettünk. Ö pontos irodalmi angolsággal, jómagam árnyalatok híján a lényegre szorítkozva, de még számomra is érzékelhető — az angol nyelv, amely csak áttétekkel képes kifejezni a partnerek tegeződését vagy magázódását —, hogy itt egyszerű tegeződésről van szó. Talán az segített hozzá, hogy hamar kiderült, felesé­gét Etelkának • hívják és a nagymama magyar volt. Az asszony gyakran jár Pestre a Wichmann családhoz, a ro­konokhoz. A miniszter még nem volt Magyarországon. — Lehet, hogy jövőre meg­látogatod a testvérnépet? — kérdem. — Lehet. Már nagyon sze­retnék elmenni. Mindig köz­bejött valami. Még együtt részt veszünk a felvonuláson. Kölcsönösen elmeséljük a legújabb poli­tikai vicceket, kezet rázunk, aztán a miniszter beül saját kocsijába, indít. Az iskola­udvarról nagy lendülettel ki­kanyarodik az országútra. Még több mint 200 kilomé­tert kell vezetnie. Megy visz- sza Helsinkibe. Másnap este látom a televízióban, amikor részt vesz a költségvetési vi­tában. Finnország érezhetően jobbra tart — mondja a kommunista párt központi lapjának, a Kansan Uutiset- nek a főszerkesztője. — Hogyan érzi ezt az átlag finn állampolgár? — Például úgy, hogy a nagy központi tömegtájékoz­tató eszközök, például a rá­dió és televízió műsorai, na­gyon finoman, nagyon rava­szul, de jól kivehetően jobb­oldali ízűek és beállítottsá­gúak. A finn parlament képvise­lői összetétele, az 1978-as választások alapján: Finn Népi Demokratikus Unió 35 képviselő, szociáldemokraták 52, Centrum Párt 36 képvise­lő, liberálisok 4, Svéd Nép­párt 20, jobboldali pártok -63 képviselő. Ugyanezt az arányt tükrözik a televízió és rádió vezetőségi testületéi is. Azért, hogy minden párt választási mandátumának megfelelő arányban tudja képviselni érdekeit a legna­gyobb nyilvánosság előtt. A kockás zászló lecsap, a motorok teljes fordulaton felsivítanak. A kocsikban gyerekek ülnek. A Botteni- öböl partján, egy tisztáson mikro-forma pályát avatnak. Különböző kategóriákban 11 évtől 16 éves korig verse­nyeznek itt a fiatalok, a csa­lád által közösen épített au­tókkal. A jelenlegi futam külön érdekessége, hogy kettes rajt­számmal Taru — egy szép­séges finn kislány is, az egyetlen női induló — ver­senyben van az elsőségért. Négy körön keresztül űzik, hajtják egymást a tavalyi finn bajnokkal. Mika Häkki­nen nel. A mezőny mélyen lesza­kadt tőlük. Elöl ketten csi­korgó fékekkel, füstölgő ke­rekekkel robbannak be a célegyenes előtti hajtűka­nyarba. Eddig Taru nem tu­dott kibújni Häkkinen ko­csija mögül, aki ügyesen manőverezve lehetetlenné tette az előzést. Hat kört fut­nak, még egy van hátra. Új­ra előbukkannak a domb te­tején, újra bezúgnak a ka­nyarba. És most valami, számomra szinte felfoghatalan dolog történik Häkkinen hátranéz, látja, hogy Taru centiméte­rekkel van mögötte. A cél­egyenesbe fordulnak, és a fiú most helyet hagy. hogy kívülről Taru behajthasson a célba. öt körön keresztül nem hagyta előzni, most elenged­te. Nem tudta volna sport­szerű eszközökkel tovább tartani a kislányt. Häkkinen is győzni akart. De nem mindenáron. És ekkor megértettem sok mindent. A Finnországban taoasztalható rendet, a be­osztástól független emberi tiszteletet, az egymás iránti nem látszat udvariasságot és segítőkészséget. Brávó Häkkinen, brávó Taru. Ketten maradtunk a szau­na teraszán. A nap vörös, iz­zó gömbként függ a fenyő­tenger felett. Skarlát fény te­rül szét a mezőn. Csend van. Vilho barátom dörmögő, mély hangja hoz vissza az elkalandozásból. — Ugye jó itt? — mondja, mint inkább kérdezi. Válaszra nincs időm. Arre unokája szalad felénk, hogy kész a vacsora. Odaát a ház­ban, már befűtöttek. Hátam nekivetem a kemenceszerű tűzhelynek. Jól esik a meleg, családtagok, barátok ülik kö­rül az asztalt. Gyerekneve­tés jszabdalja szét a beszél­getést. A háziasszony fel­vágja a gőzölgő, forró halka­kast, a füstölt szalonnából, halból, kenyérből sütött finn csodaételt. Még egyszer kinézek az ablakon. Alkonyodik. A szomszéd tanya gyerekei is elDihentek. csak a gabona- szárítók zúgnak csendesen. Szigethy András A terrorista lány Király Ferenc madridi levele Látták őt utcalányként sé­tálni, találkoztak vele, mint háziasszonnyal, aki bevásár­ló szatyrával siet haza. Volt idegenvezető, újságárus. De bármi is volt a „foglalkozá­sa”, mindig feladatot teljesí­tett: a kommandó parancsát. Társai nem ismerték, nem tudhatták igazi nevét. Egy­szerűen csak Arginak szólí­tották Üldözték a spanyol csend­őrök, rálőttek a francia ha­tárőrök, kötözte megsebesült társai sebeit, bombát helye­zett el egy bank bejáratánál. ö a terrorista lány. Két héttel ezelőtt vehette le hivatalosan az álarcot. Ö a 24 éves. Miren Alkorta, az elsőéves egyetemista, aki több mint hat éven át „kül­földön tanult”. A szépséges Miren — ahogy volt évfo­lyamtársai nevezték. — Megérté? — Még túl friss minden. Még nem oldódott fel a fe­szültség különös keveréke amiben éltem. Ezért a vá­lasz még várat magára. — Mi volt feladata? — Erről most nem beszél­hetek. Még alig húszán tér­tünk vissza az illegalitásból. Társaim többsége még kül­földön él. Ha majd mind­annyian megkapják a bün­tetlenséget, akkor talán fény derül sok mindenre. Részleteiben majd arra is, hogy Miren Alkorta mit csi­nált éveken át, a baszk ter­rorista szervezet, az ETA politikai szárnyához tartozó különítményben, ö az úgy­nevezett repülő kommandó­hoz tartozott. A 4—5 fős csoport egymást nem ismer­te, csak a parancsnokot. A konkrét akciók után vissza­tértek munkahelyükre, vagy a titkos támaszpontra. — Hogyan lett ETA-tag? — Több mint hat évvel ez­előtt történt. Egy tüntetés szervezése miatt egyik jóba­rátomat a csendőrök halálra kínozták. Harag és gyűlölet kavargott bennem. Bosszút esküdtem és valamit tenni akartam Egyetemista társa­im révén kerültem kapcso­latba a baszk Haza és Sza­badság (ETA) szervezettel. És megkezdődött a ke­mény, konspirációs kétlaki, a soklaki élet. Saját állítása szerint közvetlenül vér nem tapad a kezéhez. Emberre sohasem lőtt. Inkább figye­lemelterelő feladatai voltak, ami persze nem csökkenti felelősségét. — Abban az időben hittem abban, hogy a baszk nép jo­gait csak fegyverrel lehet ki­harcolni. Hittem abban, hogy akcióink fellázítják és mel­lénk állítják a munkásokat. Hittem, hogy forradalmasít­ják a tömeget. Hittem abban, hogy hosszú, kitartó harcban kell kimeríteni az ellenséget. És olyan romantikusnak tűnt minden. Az ETA politikai szárnya, az illegális lakásokban, ki­képző központokban rendsze­resen tartott előadásokat tagjainak. Évek, hónapok vi­tája, az új következtetések levonása, megbontotta a két szárny (a katonai, valamint a politikai) egységét. Nem értettek egyet a harc mód­szereiben. S fokozatosan eltá­volodtak egymástól. A mér­sékelt szárny úgy döntött, le­teszi a fegyvert, feloszlatja önmagát. A spanyol kor­mánytól büntetlenséget kér­tek, s fokozatosan visszatér­nek a polgári életbe. — Vége a harcnak? — A régi módszerekkel igen. Rájöttem társaimmal, hogy a terrorakciók folyta­tása az új körülmények kö­zött értelmetlen, a fasiszta puccsistáknak kedvez. Más­részt egyre nehezebbé vált helyzetünk. Korábbi segítő­ink megfogyatkoztak, illetve eltávolodtak tőlünk. — Mihez kezd most, hogy újból „szabad”? — Talán folytatom az egyetemet. És már nem va­gyok egyedül. Másfél évvel ezelőtt fiam született. Miren Alkorta a 24 éves sebastiani lány. Egy a sok terrorista közül. Hősnek hit­te talán magát, valójában eszköz volt olyan célok" el­érésére, amelyektől talán ma­ga is távol állt. És egy a ke­vesek közül, akiknek meg­adatott, hogy visszatérjenek a legális, normális életbe. Szerencséje volt... összeállította: Majnár József

Next

/
Oldalképek
Tartalom