Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

1982. SZEPTEMBER 11. Irodalom» művészet 9 lluh István: Amikor Amikor megölellek Szél surran át a réten A csillagok útra kelnek A kék-arcú égen Amikor átkarollak Piros csillag-rügy pattan Amikor megcsókollak Vagyok már halhatatlan Berták László: Sírvers, 1980 Jöttek-mentek idegenek utolsó szalmaszálon is. Megálltak csöppet, nagy sisak- kupoláján fölkelt a hold. fjük Azt hittük, együtt még lehet, kapaszkodtunk a víz alatt. Csizmájuk talpa eltakarta, de itt is, ott is buborék. Kondul a világ, mint a kút. * Fölszóltunk rájuk: emberek! Cingár szavunk a partot verte, ők meg fújták as magukét. Arcuk volt és üres kezük, aztán végképp elmerült. Ők feküsznek köpenyben alul, fölöttünk törött szalmaszál. Szenti Ernő: Utólag visszanézve utólag visszanézve megértem izgágai miértjeimet elhiszem képzeletemnek álmaim feje fölött biztos födél a valóságos Meliorisz Béla: Idegenben Leverjük széttaposott cipőnkről a sarat kezünket vigyázva tesszük a rossz kilincsre s már csupán a gazda emberségében bízhatunk Hosszú lesz az éjszaka de falnak vetett háttal meghúzódnánk mi a vaskályha mellett is dobnánk a tűzre időnként az odakészített fából Pákolitz István: Kívül-felül Tömegnek nézlek Tömeggé rukkoltatsz elő Tömegként kezel bennünket Tömegesítünk mindenkit Tömegekre hivatkoztok Tömegeket vezényelnek Én Te 0 Mi Ti Ok: külön-külön ki-ki Tömegen kívül-felülinek képzeli magát ézze csak, Barbinek! — szólt gondterhelt arccal a postafőnöik. — a hajnali vonattal jött. . . A levélhordó átvette a szab­vány alakú, felbélyegzett, lepe­csételt fehér borítékot; forgatta, nézegette, megszagolta. — Meglesz — bólintott végül, és a táskájába csúsztatta a kül­deményt. Ősz volt megint. A levélhordót még mindig nyugtalanná tette az októberi esők szaga, noha ötven­négy éves korára úgy érezte, to­vább ilát az orránál, és nem érhe­ti meglepetés. — Mert, kérem — magyarázta a tejesasszonynak, miközben öreg kerékpárját nakitáimasztotta a tej- csarnok falóinak —, mi más ez, ha nem szemfényvesztés? Jön az ősz, letarol mindent, hogy az em­ber azt hihetne, tavaszra megvál­tozik a világ . .. Aztán mégiscsak ott nőnek ki a levelek, ahol lehull­tak, de még a gyom is ugyanott üti fel a fejét... Csak a nyikha- jokat és a . kutyákat bolondítja meg a kikelet. A tejesasszony elpirult, hirte­lenjében nem tudta, kutyának vagy nyikhajnak tartsa magát. — Én — mondta — néha ma­gam is ... — No, persze — mosolyodott el a levélhordó, és átadta a borí­tékot —, ez is bele van szerkeszt­ve kérem... A tejesasszony zavartan forgat­ta kezében a fehér borítékot. , — Ez — mondta — nem ne­kem szól... — Biztos? — A levólhordó rés- nyire szűkítette a szemét. — Tréfás kedvében van ma, Barbinek úr... A postásnak egyáltalán nem volt jó a kedve. Tempósan kere­kezett tovább a felszabdalt föld­úton a gát felé, fáradhatatlanul kerülgetve a kátyúkat, amelyek minduntalan útját állták errefe­lé. A postafőnök nemrég egy ké­nyelmesebben bejárható, kisebb körzetibe akarta beosztani, de ő elhárította az ajánlatot. Nem kedvelte ' a gyorsan kiépült belvá­ros széles aszfaltútjait, a sebtében emelt egyforma házakat, a lár­mát és a füstöt; szívesebben ma­radt a régi helyén. Itt lehetetlen volt elbújni előle, minden hiva­talos értesítést, tértivevényt, bír­ságot, határozatot célba juttatott. Büszke volit rá, hogy a harminc­öt esztendő alatt egyetlen külde­mény sem sikkadt el a keze kö­zött, és soha nem kellett felírnia a borítók aljára, hogy kézbesíthe- tetlen, csakis haláleset következ­ményeként. — Mert, kérem — magyarázta a csaposnak, miközben féloldalas pillantást vetett a dologtalan nyik.hajo.kra, akik minden dél­előtt lei'tták magukat a flipper- gépnél —, csak egy módon ke­rülhet ki az ember az ellenőrzés alól... A flippergépnél rosszindulatú­an feliröhögtek a sörözök. — Bár szerintem — emelte fel a hangját a postás —, még a ha­lottak is be vannak kalkulálva. — Mi az isten? — A csapos beletörölite a kezét a köpenyébe. — Nekem?! — De aztán vissza­adta a levelet. — Igyon valamit, ha fáradt, Barbinek úr... A levélhordó odalépett a flippergéphez. A játékosok most nem néztek rá. Egyikük oldalba lökte. A többiek felnevettek. A postás nem ismerte őket névsze­rinti nem tudja, hol laknak, mit csinálnak, miből telik nekik sör­re minden délelőtt. ds a rendszer meglétét igazolta. „Nem értem én ezt, Barbinek úr!” — mondta a temetőőr egy alkalommal, miután végighallgatt- ita a postás magyarázatát. „Hát persze hogy nem énti! — moso- lyodott el a levélhordó. — Ez is hozzátartozik”. — Ez valami vicc? — kérdezte kis idő múlva a csősz. A levélhordó határozatlan moz­dulattal a gondozatlan sírkert fe­lé mutatott: — Azt hittem... Horváth Péter: A feladat — Mag.uk — mondta —, ma­guk. .. — Mi nem levélre várunk, ta­ta! — mondta, amelyik nekiment. — Hanem? — Arra, hogy maga eltűnjön innen a francba! — nevetett egy másik, és beleivott a sörébe. A postás ismét nyeregbe szállt. Ha tehette, messze elkerülte a kocsmáit, amióta ezek feltűntek ott, pedig azelőtt szívesen fel­hajtott egy-egy kupica lélekmele- gítőt, s elbeszélgetett a csapossal a rendszerről, amelybe minden bele van kalkulálva. Őszinte híve volt a rendszereknek. Nem pró­bált megszökni soha. Talán azért is hívatta ma reggel éppen őt • a postafőnök. A levólhordónak jól­esett a bizalom. Lám, a postafő- nök tudja róla, hogy nem volt se szerelmes, se elkeseredett, zúg­hatott körötte bármilyen forgó­szél — legfeljebb felhajtotta a gallérját, szőkébbre csippentette naprágja szárát a ruhaszárító csi­peszekkel, és kerekezett tovább. Postásra szükség lesz minden időben, az üzeneteknek célhoz kell érniük. Ezeket a nyikhajokat is megtalálják előbb-utóbb A temetőőr viskója mellett las­sított lendülettel szállt ile a ke­rékpár nyeregből. Az itt is, ott is kidőlt kőkeresztek láttán fel- rémletit előtte a táskájában la­puló fehér boríték, amely csupán egyetlen apróságban tért el a többitöl — nem volt rajta sem­minemű címzés. Ez még nem hoz­ta volna különösebben zavarba, hiszen nem egy címezetlen leve­lűt kikézbesített már. Olykor elég volt a feladó adatait elol­vasnia, hogy tudja —, na. ezt a Kiskalmár küldte a Kovalikék lá­nyának, emez megint az Erdő­hivatalból jött, úgyhogy csak a Baroné lehat. . . De ezen a fehér borítékon a feladó sem volt fel­tüntetve, és még a bélyegző nyo­matának betűit sem sikerült ki­olvasnia. — Esni fog! — köszöntötte a temetőőr, aki épp olyan öreg volt, akár a sírkert, ahová jó ideje nem volt szabad senkit eltemet­ni, őrizni azonban mégiscsak kellett. A postás szerint ez a tény — Nekem nincs felhatalmazásom az ilyesmire... — A temetőőr visszaadta a levelet. — Próbálkoz­zék talán máshol, Barbinek úr. A postás biztos volt benne, hogy a postafőnök nem tréfált. Meglett, komoly ember, akárcsak ő maga. az ilyen nem tréfálkozik, s főként ngm evvel a dologgal. Talán pro­bata akar tenni, tűnődött. Kíván­csi, hogy bírom-e még magam. Hi­szen a jó postást nem akármilyen fából faragják. Kevesen alkalma­sak erre a munkára.’ A nyikhajok sorra kidőlnek, más munkát keres­nek. olyan is akadt, amelyik el­emeit egy-egy küldeményt, azért kellett elküldeni. Elég, hacsak egy­szer is megszédül az ember. Megeredt az eső. A bicikli kere­kei csúszkáltak a sárban. A postás kis testmozdulatokkal egyensúlyozott. Fekete köpenyes alakja újabb és újabb postásforma szeleteket szelt ki az ég szürkéjéből, ahogy haladt a gát tetején. A zsi­lipnél lassított, elnézett a csatorna mentén a Veszély-híd felé, amerről ázott erdő szagát hozta a szél. Hir­telen elfordította a kormányt le­ereszkedett a csatornaparton futó ösvényre, és beletaposott a pedál­ba. Talán, ha felbontaná a külde­ményt ... Nem, erről szó sem le­het. A levéltitok sérthetetlen. S ha egyszerűen elveszítené? Harminc­öt év után? Kézbesítenie kell. Eny- nyivel tartozik magának, s a rend­nek, persze. Az üzenetek nem sik­kadhatnak el. Biciklijét tolva lépkedett a ned­ves avarban a Kiserdő vedlett fái közt, majd megállt, teleszívta a tü­dejét az eső illatával, és visszatar­totta a lélegzetét. A fák között el­veszett a szél. cSak az eső mormo- lását lehetett hallani. Jó volna éve­kig állni így. visszatartott lélegzet­tel. behunyt szemmel, hallgatva az esőt. Vagy ha nem is évekig, de egy hónapig, hétig, egyetlen napig legalább. Elszédült. Muszáj volt is­mét levegőt vennie. A kerékpárt óvatosan ledöntötte az avarra, és kinyitotta a táskáját. — Képtelenség — morogta. — Nézzük csak . . . Osztolykán Béla: Darvak az égen Darvak az égen mennek az éjben néma csapat sose szól Merre vonulnak gyászba borulnak szárnyukat ejtve földre lehullnak őszi időben hallgat a táj Senki se tudja elmegy a hajnal senki Se tudja nem jön a nappal Szárnyukat ejtve földre lehullnak néma csapat sose szól■ De a borítékból csupán egy üres levélpapír került elő. Ha valaki va­lakinek azt üzeni ebben a levélben, hogy semmit nem üzen, az helyén­való, értelmes része a rendnek. De hogy senki s.enkinek nem üzeni, hogy semmit nem üzen ... Valaki­nek csak fel kellett adnia! S vala­ki mégiscsak várja valahol! Mert ha létezhetnek levelek, amelyeket senki nem küld sehová, akkor az egésznek semmi értelme nincs, és akkor hiába volt a harmincöt év, és hiába az önmegtartóztatás. Még egyszer végiggondolta, kinek szól­hat a körzetében az üzenet, de nem tudott rájönni. — Hacsak — dünnyögte —, ha­csak nem... Le kellett ülnie. A rend legki­sebb hibája is azt jelentené, hogy mégiscsak azoknak a sörissza nyikhajoknak van igazuk, és egyet­len részeg óra többet ér évtizedek munkájánál és hiténél. Ez képte­lenség, tehát a küldemény egészen biztosan szól valakinek. És az sem lehet véletlen, hogy a postafőnök épp neki adta át. Talán tudta róla, hogy az októberi esők megszédí­tik, és így akarta megüzenni neki, hogy ne hagyja magát. Elvégre azt azért mégse mondhatta, hogy rend­ben van, Barbinek! Vagy hogy jól gondolja, Barbinek, csak így to­vább! És a kacsingatást sem en­gedheti meg magának az ő pozíció­jában! De honnét tudhatta, hogy végre tudom hajtani a feladatot? Hiszen csak úgy jöhettem rá, hogy nekem szól. hogy vétkezve a rend­tartás ellen, felbontottam a levelet. Aki viszont felbont egy külde­ményt. az szedheti a sátorfáját, a rendszernek nincs szüksége rá. Ült az avarban, felhúzott térdét átölelve bámulta a nyírfák fehér törzse mögött fekétellő eget. Nem érezte legyőzöttnek magát. Vissza­gondolt a tejesasszony meghökkent tekintetére, a temetőőr hirtelen el­szürkült arcára, a Cziegel cipész remegő kezére, amellyel visszaad­ta a borítékot. Hanyatt dőlt az avaron, és felnevetett. Baron úr a maga előkelőnek vélt, hűvös mo­dorában utasította vissza a külde­ményt. ..Nem — mondta —, még nem időszerű”. Igaza volt. Egy ilyen üzenetet, amely végül is ma­ga a bizonyíték, nem sokan érde­melnek. n smét feltámadt a szél, belesöpört az avarba. _ A felkavart levelek vé­gigkarcolták az arcát, elfeküdtek a nyakán, fülén. A postás már semmit nem látott. Tompa nyomást érzett a gyomorszája körül. Végre tudta, mi a boldogság. — Ilyen emberekre van szüksé­günk, elvtársak — mondta a sír­nál a postafőnök. — Kérem, egy­perces hallgatással adózzunk emlé­kének. Megérdemli. A postásod komoran állták kg- rül a halmot. .— Menjünk! — szólt végül az egyik. Ömlött az eső. Összeállította: Rékasy Ildikó Gál Tamás: Megrázkódtatás

Next

/
Oldalképek
Tartalom