Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

1 8 Irodalom» művészet 1982. SZEPTEMBER 11. (Száz én nuupjur nonfUáihéi Zsolt Béla (1895—1949). Költő, író és ('ublicista, jelentős alakja a Nyugat második nemzedéké­nek. Pályáját vidéki újságíróként kezdte, majd 1921-től fővárosi lapok munkatársa lett, 1929-től A Toll című radikális polgári hetilap főszerkesztője. Nagy föl- készültségű publicista, aki nép­szerűségét elsősorban a Horthy- rendszer népellenes, antiszemita intézkedéseit támadó cikkeivel vívta ki, kihíva maga ellen a hatalom gyűlöletét. 1942-ben munkaszolgálatra vi­szik Ukrajnába. Visszatérése után internálják. 1944-ben Né­metországba hurcolják. Sikerült Svájcba jutnia, s 1945-ben súlyos betegen hazatér. Haláláig aktí­van részt vesz a politikai élet­ben, a Magyar Radikális Párt hetilapját szerkeszti, 1947-ben országgyűlési képviselő. Szépirodalmi munkásságát még diákkorában kezdi, előbb verses­kötetei jelennek meg, majd re­gények, elbeszéléskötetek, cikk- gyűjtemények, színművek is. Regényei, novellái legnagyobb­részt annak a zsidó polgárság­nak képmutatását, anyagi és er­kölcsi züllését ábrázolják, amely­ből származott. Irónia, pontos megfigyelés, találó gúny jellem­zi írásait. mítóbb. Lehet, hogy van valakije, és ugratja, kihasználja, de a végső esetben .. .nem, sokkal rafináltabb, hidegebb, semhogy... És sokkal inkább fél az apjától, aki kegyet­len tud lenni, ha ilyesmiről van szó. Amikor három hónapja meg­tudta, hogy a lány a főpénztárossal kettesben ment színházba — azt hazudta, hogy egy asszony barátnő­Zsolt Béla Dienes Eszter: Nélküle ki semmi-partokon kószált ki simuló, ribanc utakat hágott laposra és mást motozott a fülledt kazlak tövén örömre, haszonra, és a sarkon is másokat lesett; ki addig járt a szalmakontyos nyárban, míg rögeszméje lett a szerelem, de kicsókolták szívét és elhagyták, mert elhagyott arcán kigyűlt az átok, jajgatott s úgy járt a télben — kiskabátban; hogy bokrok rejtették, fák vigyázták, lógott az ég alatt, s ha azt mondták: árnyalak, köptek is nagyot, majd csókját vették a képesítés nélküli angyalok, jóllakott szeretők, de most ideér Hozzánk, kik göröngyöt-izzadó barázdán lépünk, simuló, ribanc utakon lépünk, hol mások lesik esendő szoknyánk fodrait, s míg semmi-partokon kószálunk, csak ölelnek, nem szeretnek műnket és lecsókolják szívünk fölül az inget. hogy meztelen maradjunk, és elhagynak, elhagyunk, arcunkon kigyűl az átok, jajgatunk s járunk a hóban — Nélküle; hol bokrok rejtenek — fák vigyáznak, lógunk az ég alatt, s ha azt mondják: szép alak! köpnek is mellé jó nagyot. és csókunk veszik és mindegyik otthagy, ott... pedig közeledik akinek megbocsátunk. Ferencz Győző: Nyílt vízen Ó vár még rám úgy negyven boldog év. Fogok így délután az ablakon kinézni, mikor „sötétszürkül”, és ,,megül e földöntúli nyugalom”. S ha véletlenül ott, ahol lakom, nem lenne ablak: csak lesz hova nézni, — ha ezt a negyven évet nem vakon kell eltöltenem; s lesz hol lakni! És mi rosszabb érhet: a negyven év felényi, vagy még annyi se lesz. Csak izmainkat tartsuk frissen. Más, ha az ember érzi, hogy van; testileg. Egyéb mi sem izgat. Nem adtam föl, hogy tengerész leszek, a nyílt vízen nem „kérdések” ezek. Először csak az anyja vette ész­re, lehetetlen volt észre nem ven­ni. A lány ezüstretikült hozott ha­za, tüntetve ledobta az ebédlőasz­tal plüssterítőjére, a nagy égési folt és az aranyszálakkal átlrímzett posztórózsa közé, mintha minél ha­marább túl akart volna esni a dol­gon; vagy kérdeznek, és ő mindent őszintén és kegyetlenül megmagya­ráz, vagy pedig hallgatólagosan tu­domásul veszik. Az anyja sápadtan állt az asztal előtt, idegenül nézte; már mozgott a szája, aztán még­sem szólt; továbbment, rakosgatott a zongorán, és hátat fordítva kér­dezett tőle valami közönyöset. Mi­kor visszafordult, a lány szemreb­benés nélkül állta a tekintetét. Har­madnap új cipőben jött háza, ötö­dik nap üzent, hogy dolga van az irodában, csak tíz óra után szaba­dul. Az apja morgott, az asszony félénken csöndesítette. Két hét alatt jóformán kicserélődött a toalettje, és az anyja még mindig nem kér­dezett semmit; igaz, hogy egyéb­ként is alig beszéltek az utolsó na­pokban. Az asszony csak abban re­ménykedett, hogy a férje nem ve­szi észre. Fogalma sincs a női ru­háról, az egyik olyan neki, mint a másik. Különben is, az öreg most nem ember; decemberben szélnek eresztik a hivatal felét. A szenior főnök hat hete meghalt, és a fiatal­nak semmi kötelezettsége a hu­szonnyolc éve gürcölő segédköny­velővel. Az öreg főnök temetése óta nem alusznak, éhhalált, sze­gényházat, utcasarki koldulást vi­zionálnak, s az asszony duplán b )1- dogtalan, mióta tehetetlenül nézi, hogy a lány gardróbja napról nap­ra miként gazdagodik — de volta­képpen még mindig nem hisz sem­miféle jóvátehetetlenben. Minden éjjel elhatározza, hogy közbelép, mielőtt nem késő, de ha sor került rá. nem tudja elkezdeni — fél a lánytól, aki van olyan arcátlan, hogy kimondja: ' minden megtör­tént, fojtsák meg, ha jólesik! Végül igyekszik elhitetni magá­val, hogy nem történt semmi. A lány sokkal okosabb, sokkal szá­Martsa István: Európa elrablása Világ vége je is velük megy —, majd össze­törte, ő könyörögte ki a kezéből. De most az öreg is bágyadtabb. A lány már negyedszer marad ki vacsora után, az öreg morog kicsit, s a vé­gén szinte örül, hogy az anyja el­fogadható magyarázatot rág a szá­jába: karácsony előtt vannak, sok a dolog. Legfeljebb, ha üresfenye- getően azt mondja még, hogy hol­nap majd érdeklődik a lány irodá­jában. De az asszony tudja, hogy nem érdeklődik, sokkal inkább ráz­za a hideglelés; mi lesz elsején, maradhat-e az álló íróasztal mel­lett, vagy pedig jön a világ vége? Hiszen megkérdezhetné a főnöktől, egyenesen megmondhatná neki: kötelessége a családjával szemben, hogy tisztán lásson, előkészülhes­sen, esetleg valami más után néz­hessen .. . De nem mer kérdezni, csak lesi a főnök tekintetét, amely hűvös és titokzatos, mint a sors. Végül megkapaszkodik a felte- . vésben, hogy huszonnyolc évi tisz­tességét, szorgalmát, a cég iránt ta­núsított hűségét mégsem ereszthe­tik csak úgy szélnek. Elsején kidobják. • * * Karácsony előtt a lány bundában jött haza. Az anyja úgy félt a prémtől, mint az eleven vadállat­tól. A férfi naphosszat nem volt otthon, állás után járt, s ha re­ménytelenül hazajött, hallgatott, gyáván és bűntudatosan, mint akit legyőztek. Valamikor hangosan di­rigált és kritizált. Felületesen,, in­kább hatalmi örömének élvezésé­ből szüntelenül nevelte a lányt, aki már régen nem figyelt oda, de le­galább közönyös komolysággal vé­gighallgatta. De mióta kitették, semmit sem kérdez, és semmihez sem szól hozzá. Már megszokták hogy a lánynak minden este dolga akad házon kívül, s ha az asszony makacsul megmarad a magyarázat mellett, hogy a hivatalban túldol­goztatják: vállvonogatva sóhajt. Februárban nem tudják kifizetni a házbért; a háziúr naponként tíz­szer felüzen, az asszony kétségbe­esetten szaladgál évek óta elkalló­dott rokonaihoz; nincs, senkinek nincs! ötödikén délben a lány meg­hozza a házbért; az anyja irtózva dugja köténye zsebébe, és osonva, mint a tolvaj, mint a gyilkos, ro­han a házgondnokhoz. Az öreg sejt valamit, mert a házmesterjárás megszűnik, és hosszú idő után az öregasszonyt hajnalfelé elnyomja az álom. Valami közbejöhetett — gondolja az öreg, de nem mer kér­dezni semmit. Naphosszat lót-fut a városban, mert úgy érzi, minél több kilométert gyalogol, annál in­kább teljesíti kötelességét a csa­ládja iránt. Február végén, egy es­te. középkorú, elegáns urat talál az ebédlőlámpa alatt. Bemutatkozik, valami Küsztner Bertalan, a tex­tiles Küsztner fia. A sportkocsi a Marisa István: Favágó kapu alatt az övé. Ha nem harag­szik meg érte, feljött, hogy bemu­tatkozzék; az irodából ismeri Li­lit, cége összeköttetésben van ve­lük. Néhányszor hazahozta a ko­csiján, de úgy érzi, illendőbb, hogy a család is ... Ó, kérem, nagyon kedves — mondja az asszony. Az öreg kényszeredetten bólogat. Az­tán Küsztner a pokoli viszonyokról lamentál, erről már az öreg is tud beszélni, hosszan és szürkén, hogy Küsztner már unatkozik, s az öreg­asszony szégyenkezve közbevág, és valamilyen ürüggyel kihívja a szo­bából. Küsztner ezentúl gyakran feljár. Később már egyenesen bevonulnak az udvari szobába, ahol a lány al­szik; vedlett gyerekszoba. Az apa már csak akkor találkozik Küszt- nerrel, ha tizenegy óra tájban, el­menőben keresztülmegy az ebéd­lőn, ahol a nagy asztal körül csüg­gedten ülnek ketten a mamával. —■' Mondd, mama, miből élünk mink? Az asszony zavartan, hápogva próbálja megmagyarázni; — Hát, elsősorban, a Lili hoz ha­za százhúszat, és a különórák ... És aztán spórolunk, öregem... minden krajcárra vigyáz az em­ber. Az öreg el akarja hinni a ma­gyarázatot, mert különben ... mert mit kellene tennie, ha nem hinné el? így élnek, egyenletesen, tisztes polgári szükségben. Küsztner gyak­ran feljár, és ilyenkor bevonulnak a lánnyal az udvariba. Ha nem jön fel, a lány későn érkezik, olyan ké­sőn, hogy nem győzik kivárni. Kü­lönben is jobb aludni, jobb nem hallani, amikor csörren az előszo­bakulcs. Ha ébren vannak, akkor is alvónak, halottnak tettetik ma­gukat. Már május van, s az öreg még mindig lázasan rohan a lépcsőkön fel-alá, apróhirdetések és állásköz­vetítő irodák . kimérái után. Egy szivacskereskedő könyvelőt keres, jelentkezés fél nyolc és fél kilenc között. Korán, kel, hatkor, össze­szedte okmányait, és már indul is, sorba állni a folyosón; hátha ép­pen ma? Lábújjhegyen lopódzik ki a szobából, hogy fel ne keltse az öregasszonyt, aki megint Rajnaiig nyöszörgött, és álmában sírt. Az előszoba homályában nyúl a nyesz- lett überciher után. Hirtelen meg­rettenve kiált fel; — Ki jár itt? — Ne tessék megijedni, én va­gyok, a Küsztner! — hangzik a za­vart felelet. Most... most, mit csináljon? Ez az ember most megy el a lányá­tól — ezt tudomásul kell ‘ vennie, hacsak ... hacsak nem ad valami magyarázatot, ami legalább való­színű, amivel megelégedhet, anél­kül hogy most mindjárt el ne kell­jen kapnia a torkát. Szédülten várja, mit fog monda­ni a fiú. — Ilyen korán? kérdi tompán. — Igen... — hebegte Küsztner. — Megbeszéltük, hogy szellőzünk egyet a kocsin ... Megbeszéltük, hogy felébresztem Lilit. . . — De a hivatal? — kérdi für­készve, mert lelkiismeretes, mert nem engedi, hogy csak úgy, az el­ső kifogással leszereljék. — Tízre benn lesz, csak autózunk egyet Gödöllő felé... Na, hiszen ez hihető . .. Lehetséges. Nahát, ak­kor Isten velük,( jó mulatóst. De ha a szivacskereskedő felven­né könyvelőnek, ha estére ő hozna haza egy darab kenyeret... ak­kor ... jönne az utolsó ítélet... Pirk János: Napkelte Anton Tammsaare A holló és a fiai Történt egyszer, hogy az öreg em­berek összegyűltek, s kezdték egy­másnak panaszolni fiaik hibáit. — Engedetlenek és önfejűek, — sopánkodott az egyik. — Nem szeretnek engem, — só­hajtotta a másik. — Hálátlanok, — sajnálkozott a harmadik. — Lenéznek — kesergett a ne­gyedik. Mindenfelől egyre újabb és újabb panaszok hangzottak. Egyetlen szó dicséret sem! — De hiszen mi nemzettük őket! — mondták az apák. — Mi hoztuk a világra őket, — sírtak az anyák. Végül megszólalt egy az öregek közül, azt mondta; — Höllóanyónak két fia volt. Hevertek a terebélyes fa tar ághe­gyére épített fészekben. A magas fa széles folyó mellett állt, mely­nek partján sűrű, évszázados feny­ves húzódott. Amikor tavasszal ragyogó hul­lámokkal megáradt a folyó, a hol- lófiak kérték az anyjukat: — Vígy át minket a folyón az erdőbe, unatkozunk itt, a magá­nyos fa kopár csúcsán! Az anya örvendezett, hogy fiai már tudnak kívánni valamit, és büszke volt, hogy teljesítheti óhaj­tásukat. Kivette az egyik hollófiat a fé­szekből, s elrepült vele a folyó fö­lött az erdő felé. — Mit ígérsz nekem azért, hogy így viszlek? — kérdezte az anya a fiát. amint a fcflyó közepe felé ha­ladtak. — Szeretni foglak, amíg csak élsz, gondoskodom rólad, amikor megöregszel. Esküszöm, hogy a leg­finomabb hulladékokat hozom ne­ked, és összehordom mind a csillo­gó tárgyakat, amiket csak találok, homályosodó szemeid örömére, és semmiben sem lesz hiányod, — fe­lelte a fia. — Ám az anya, amint meghall­gáttá ezeket a szavakat, elengedte a fiát, a folyóban ejtette, s az el­merült. Az áramlat a tenger felé vitte a tetemét, magányos fekete foltként a szikrázó habokon. Az öreg holló még repült egy ki­csit az úszó test fölött, utolsó pil­lantást vetett rá, majd kitátotta csőrét, és panaszosan károgott. Amikor visszatért a fészekbe, a másik fia azt kérdezte: — Mama, miért kiáltottál? — A testvéredet szólítottam, hogy ne unatkozzék, — felelte az anya. Fogta a másik fiát, és elrepült az erdő felé. — Mit ígérsz nekem azért, hogy átviszlek? — kérdezte hollóanyó. — Mit ígérek neked?— kérdezte a fia válaszul. — Neked — egyál­talán semmit. Ám egyszer nekem is lesznek fiaim, és nekik mindazt megteszem, amit te most nekem. És ezt a fiát a hollóanyó átvitte a széles folyón, fölnevelte erősnek, szépnek, okította, hogy ügyes, ér­telmes legyen. Tudnia kellett egeret fogni, édes szaga után megtalálni az el­hullott állatot tíz versztányi távol­ról is. Meg kellett tanulnia az óvatossá­got, hogy mindig magasan repülr jön, a fészket a fa kopasz csúcsára rakja, hogy a pásztorgyerek ne fér­hessen hozzá, bár szurokkal kenje be kezét-lábát. Meg kellett tanulnia megvetni az elbizakodott, csirregő, farkukat billegető szarkákat, a varjak értel­metlen károgását, és teljes csend­ben tenni mindent, mint a karvaly és a sas. Az öreg elhallgatott. — Neked bizonyára nincsenek fiaid, különösen nem beszélnél így, — kiáltották egyszerre valamen­nyien. — Nem, — felelte szomorúan az öreg, — tizenkét fiam volt, de mind meghalt. Fordította: Pethő Eszter

Next

/
Oldalképek
Tartalom