Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. SZEPTEMBER 25. 4 A falu tanítója Az állatnak _________________________________________ a z ember az istene? Mészáros Mihály egy szegény varrónő és egy tanyasi tanító gyermekeként korán belekóstolt a század első harmadában az isten háta mögötti néptanítók sanyarú, de ennek ellenére küldetéssze- rűen magasztos sorsába. Napról-napra látta édesapja nehéz, emberformáló tevékenységét, csodálta a saras, foltos ruhájú, mezítlábas zsellérgyerekeket, akik a reggeli jószágetetés után nekivágtak, hogy úttatan utakon is eljussanak a betűvetés templomához, és akiket csak az esti szürkület vetett haza. újra csak a dologba, mert ez volt a sorsuk. Nem csodálkozott azon sem, ha a legelső őszi fagyoR beköszöntővel megcsappant a hatvanas-hetvenes osztálylétszám: akkoriban nem mindig akadt munka, a lábbelit pedig drágán kínálta a csizmadia, és ahol sok éhes apróság nyújtotta kezét a kenyér ’után, csak felváltva járhattak az egyetlen, foltozott bakancsban a tanító úr! színe elé. Mi tagadás, krajcáros juss, nehéz kenyér volt, de ő úgy határozott: folytatja az apai örökséget. — A képesítés után. 1945- ben kezdtem tanítani Mezőtúr határában, a törőhalmi tanyasi iskolánál. Egyetlen terembe járt a hatvan gyerek az elsőtől az utolsó osztályig. Pontosan már nem emlékszem, hogy negyvenkilencet írtunk-e vagy ötvenet, de arra igen. hogy megérkezett az utasítás: húsvét hétfőn is tanítani kell. Mondtam a gyerekeknek: nem baj fiúk. vasárnap lesz a locsoikodás, együtt járjuk a tanyasort,' és koraeste befejezzük az öntözést, mert másnap itt akarok látni mindenkit a lócákon. Hozzá kell tennem, hogy előzőleg, húsvét szombatján tanfelügyelői, igazgatói ellenőrzést kaptam. Ügy búcsúztak el tőlem, hogy jövő ilyenkorig felém sem néznek. Erre hétfőn, alig hogy elkezdtem az első órát. látom, hogy eg! hintó áll meg az iskola előtt. Hát a tanfelügyelő, meg az igazgató léptek be. Mit csináltok? Tanulunk, feleltem, ahogy szombaton megígértük. Hiányzó? Egy sincs, tegnap locsolkodtunk. Kezet nyújtottak, egy szót se szóltak, és úgy elmentek, hogy tényleg eltelt egy esztendő a következő látogatásig. Tudták. ott vagyok, mennek az órák, ahogy a tanterv előírja. Mert a lelkiismeretes, becsületes munka az örökségem, amit édesapám hagyott rám. Ebből élek azóta is. Az ifjú tanító 1953-ig oktatta a tanyasi gyerekeket, majd egy éVet Mezőtúron, egy városi iskolában töltött. Innen került 1954-ben Tisza- igarra igazgatóhelyettesnek. Négy év tiszaszőtősi kitérő után ebben az apró falucskában tanít azóta is. Megszerette ezt a dolgos népet, és ma már kissé büszkélkedve emlegeti: talán nincs is olyan helybeli család, ahonnan valakivel ne találkozott volna az iskola padjaiban. Érdekes módon nem tartja úgy istenigazában jó nevelőnek magát: túlságosan engedékeny. gyermekpárti, nagyon szereti az örökmozgó, virgonc kisfiúkat, kislányokat. Szereti, mert okosak, szépek, szereti, mert életre valóak, mert tudja: van, akinek az iskola jelenti az otthont, a jó szót, a meleget, az emberi hangot. A legnagyobb jutalomnak azt vallja: amikor tekintélyes beosztású. felnőtt emberek állnak meg kocsival a háza előtt, és keresik a hajdani, vékony tanító bácsit, aki kezüket fogta az első betűk formálásakor. Az élet. furcsa elégtétele, hogy azok, akiket egykoron megbüntetett, elmarasztalt az iskolában, évtizedek után is átgyalogolnak hozzá a túloldalra. akár Szolnokon, akár Tiszafüreden, akár Mezőtúron jár. Nagyon nagy az ő családja: vannak közöttük orvosok, katonatisztek, munkások, pilóták, földművesek egyaránt. — 1977-ig valóban éreztem néhányszor, én is a falu egyik tanítója vagyok. Azután a körzetesítés következtében intézményvezető-helyettes. címzetes iskolaigazgató lettem. Szeretem ezt a maroknyi tantestületet. a tizennégy embert, akije közül nyolcán már tíz, vagy ennél is több éve mindig velem kezdik, hallgatják a szeptemberi becsengetést.. Ügy tűnik; kibírnak, elviselnek. Az viszont igaz, ettől az évtől számítva kevésbé vagyok pedagógus, falusi tanító, sokkal inkább hivatalnok. Rengeteg a papírmunka. az ilyen, olyan, amolyan jelentés, az igazolás, és tapasztalom: valahogy nincs elég időm a legnemesebbre, a gyerekek tanítására. Amire közel negyven éve esküt tettem. Mészáros Mihály nemcsak a faluban, a faluért is éLt és él. Tíz évig volt tanácstag, nyolcig tanácselnök-helyettes, de vezette, igazgatta a kultúrházat is, ha a körülmények azt kívánták. Tizenhét éve párttag, volt alapszervezeti titkár is. Három felnőtt gyereke már kirepült az árnyas, fás tanítói lakásból. Idősebb lánya is pedagógus. ő viszi tovább a képzeletbeli fáklyát. Boldog ember, mert egész életében azt csinálhatta, amit szeret. Igaz, vagyonra, busás anyagiakra soha nem futotta. Nem afféle dörzsölő- dő, helyezkedő típus. Ezzel bocsátotta szárnyukra a gyerekeit is. Van egy kiszolgált Skodája, így rövidíti le az unokáiig, gyerekekeiig tartó utakat: akár Karcag. akár Gödöllő, akár Eger a végcél. Két hobbija volt: a lepke- és a bélyeggyűjtés. Az előbbiből több mint kétszázat tűzött már gombostűvégre, majd szétosztogatta a felnőtteknek, a középiskolákban tanuló hajdanvolt .gyerekeinek”. A bélyeggyűjte- ménye se hétköznapi, de azt nem nagyon mutatja senkinek, csak a saját szórakozására zárja albumokba a csodálatosabbnál csodálatosabb ritkaságokat. Az idén néhány hónapja — a faluban, a faluért végzett több évtizedes. áldozatos munkája eredményeképpen — legelsőnek kapta meg a legmagasabb helyi kitüntetést. a „Tiszaigarért” emlékplakettet. Ötvennyolc éves, tele tervvel, munkával. Most készül az iskola központi fűtése: kilincsel, szervez, mert ha minden jól halad, a jövő hónapban már csöveken árgmlik a meleg az osztályokba. Jó- néhány helyre hívták már: rangos intézménybe .városba. de valami láthatatlan gyökér ideláncolta. Boldog ember, csak az a baj, hogy egy-egy zajosabb nap után a szíve, a motor már rosszul zakatol. Érzi az évtizedeket, és megfigyelte: az iskolától az otthonáig húzódó gyalogút valahogy évről évre hosszabbnak, nehezebbnek tűnik. Ha nyugdíjba megy, fél évet mindenképpen pihenni szeretne, és azután ha szükség lesz rá. szívesen visz- szamegy tanítani heti pár órára. Feltéve ha a legnagyobb úrnak, az egészségnek nem lesz ellenvetése. D. Szabó Miklós Fekszem a kórházban felpolcolt lábbal. Még a csendet is vattába bugyölálja a hófehér eseménytelenség. Hirtelen surranó, rebbenő neszek jelzik; beindult az osztály íolajozotítan működő gépezete. A szomszéd ágyra egy gyereket tesznek. A nyugtató suttogásokból, a halkan elhadart magyarázkodásból összeáll a kép. A vakáció utolsó napjaiban egy farkaskutya harapta meg a hétéves kisfiú arcát. Az apa kétségbeesetten toporog az ágy végében. — Pedig együtt játszottak egész nyáron. Azt hittem már, hogy elválaszthatatlan barátok lettek .. . Hogyan? A megindítóan hűséges kutya, valamennyi állatlegenda legpozitívabb szereplője az ember ellen fordult? Napokig nem hagy nyugodni a kérdés: hogy is állunk az állatokkal? Kiket, miket találunk, ha elindulunk a gyermekkorunk állatni; se- hőseinek nyomában? Pásztó-Üjtelep. Tanyabokor Mezőtúr és Túrkeve között. Vincze Imre udvarában valóságos állatsereglet. Talán Noé bárkájában sem volt nagyobb a „választék”. — Hány élőlény él és mozog az udvarban? — kérdem a házigazdát. — A jó ég tudja, hangzik- a bizonytalan válasz. Csak disznó van 51, aztán tehén, vemhes üsző, bikaborjú, a lábasjószágot még sosem számláltuk. El-el tűnik egy- egy japán tyuk és fészekaljával lön elő. Végigvizitáljuk a sertésállományt. Egyforma jószágok sorjáznak az ólban, mint a grammra leszabott virslik. Unottak, kedvetlenek, látszik rajtuk a mozgáshiány. A gazda elmondja, hogy malacként bekerülnek az ólba, és csak leadáskor jönnek ki onnan. Aztán a karám sarkában hirtelen két lábra áll egy vakarcs. Az egyhangúságban ő az egyéniség. Vin- cze Imre jóízűt nevet: — Ez a kis görcs nem kelt el a piacon. A fiam megkedvelte, kockacukorral tömte, most produkálja magák úgy követeli. De megbököd az orrával a bikaborjú is. ha úgy megyek el mellette, hogy nem adok neki egy szem szilvát, almát vagy valami mást. A kutya bejön a konyhába, rászólok: „Köszönj!” Vakkant egyet-kettőt, hát persze, hogy cukrot kap. De az anyakocák már nem ilyen kezesek. Ha berepül egy csirke közéjük, azohnal felfalják. Régen itt túrkáltak a kertben a mangalicák eszükbe sem jutott a baromfi után kapkodni. A fene se érti ezt .. . A háziasszony a keltetőből vett csirkékkel elégedetlenkedik. azt mondja, ha megérik a tyúkkort, tojnak, míg bele nem rokkannak. A szárnyuk a földet sepri, lépni is alig bírnak, de a tojást nap mint nap produkálják. De hogy megkotlana egy is, arra alig van példa ... — Lehet, hogy elvadultak a háziállatok? — kérdem Vincze Imrét. Hevesen tiltakozik. — Nézze, az állatnak az ember az istene. Én fogatos voltam a téeszben, úgy vittem billogolni a lovat, hogy meg sem kellett fogni. A markomból ette a cukrot, míg belesütötték a számot. De a bikáim orrába sem tettem soha karikát. Kötéllel vezettem leadni. Szív kell az állatokhoz, semmi más. Én fogatos koromban szabadságom alatt is bementem minden nap abrakoltatni. Aki valamiféle istállónak gondol egy állattenyésztő telepet, szörnyű félreértés áldozata. Kórház ez inkább a javából. De még ott is a leg- sterilebb osztály. Fehér köpenyben, fehér sapkában, fehér csizmában léphet csak be a látogató. Mosnia kell a kezét fertőtlenítő szerben. Dörzsölnie a csizmája talpát csí- rátlanítóval átitatott fűrész- poron. Odabenn önetetők, -itatok, ilyen-olyan fényt sugárzó lámpák biztosítják! az állatok gyarapodását. Hiába a komfort, a kedélyek néha nyomottak, az állatok hangulata letargikus. A sertések farkát, fülét lecsonkolják már párnapos korukban. A magyarázat egyszerű: a társ orra előtt billegő „alkatrészek” idegesítőek. A szomszéd odakap, leharapja, a vér aztán el'szabadíthatja az indulatokat. A baromfiak sem szelídebbek. Kezdetben egymás farktollát csipkedik, aztán ha kiserken a vér, a szó szoros értelmében kibelezik egymást. — Mi a magyarázata az állatok kannibalizmusának — kérdezem dr. Lakatos Jánost, a túrkevei Vörös Csillag Tsz állatorvosát. — Az okok összetettek. Nézzük először a sertések „lelkivilágát”. A régi idők mangalicája közelebbi rokonságban állt az ősökkel, a vaddisznóval, így családféltő volt. Óvta, védte a kicsinyeit. A mai túltenyészitett fajták idegileg labilisak; megérzik az időjárásváltozást, hiánybetegségbe estnek, ha a táplálékukból valamilyen nyomelem kimarad. A mangalicáknál ismeretlen volt a fehérhúsúak gyakori rendellenessége, a szülési sokk: ha a gondozók nem vigyáznak, az állat megeszi magzatát. Gyakran okoz náluk kedélybetegséget az unalom is. Nincsenek lekötve a táplálékszerzéssel, így nagy rá- értükben kikezdik egymást. Aztán a vérengzés könnyen tömeghisztériává válhat. Ilyenkor ki kell emelni a csapatból az összeférhetetle- neket, utána hamarosan helyreáll a rend. Tehenészekkel beszélgetek, szakosított szarvasmarhatelepeken. Azt kérdezem tőlük, a sok egyforma állat között van-e kedvenc? A válasz meglepő: az a tehén áll a legközelebb a szívükhöz, amelyik a legtöbb tejet adja. Ä teljesítmény eredménye a szimpátia. Az egyik téesz állattenyésztési ágazatvezetője mondja, hogy gyakori a büntetés azokkal szemben, akik verik a jószágokat. Legutóbb el is bocsájtottak egy dolgozót. mert sokszori figyelmeztetés ellenére is vasvillával költögette a teheneket. Ugyanis — hangzik a magyarázat — az a tehén, amelyik retteg, amikor ráteszik a fejőgépet, visszatartja a tej egy részét. Így tehát a brutális bánásmód mérhető gazdasági kárt okoz. A goromba dolgozónak tehát mennie kell. — Ugye. valamilyen szen- timentálisabb érvelést várt — kérdi az ágazatvezető csalódottságomat látva. — Ja kérem, nálunk első a gazdaságosság ... A szolnoki Hetényi Géza Kórház sürgősségi osztályán érdeklődöm annak a kis betegnek a lakóhelye után, akit a kutya megharapott. Elmondom az okát is, így amíg a címet keresik, Romhányi dr., az ügyeletes újabb adalékkal szolgál az ember—állat viszonylathoz. — Éppen az előbb láttam el egy sérültet, egy tiszabői asszonykát. A háztájiban nekirontott a sertés. Goromba ütődések voltak a testén, harapás is a kezén. Tegnap egy fiatal férfi tízcentis sebét varrtam össze. A farkaskutyája harapta meg, mikor oltani vitte. De van itt olyan idősebb ember, akit a ló taposott meg. Kis híján amputálni kellett a lábát. Én azért azt mondom, nem mindig az állat a hibás. Sőt: az állatnak mindig igaza van. A saját szemszögéből. Közben előkerül Hutóczki Jancsi címe. A szolnoki József Attila úti lakásban az édesanyja örömmel újságolja, hogy Jancsi iskolában van. A szemének hál’ isten semmi baja, fogszabályozas- ra jár és kéthetenként felülvizsgálatra. Ember és az állat kapcsolata. Ügy érzem, ide kívánkozik az alábbi, már-már szürrealista történet. Egy dunántúli gazdaságban 20 ezer kiskacsát neveltek. Este bekapcsoltak az automatát, aztán amikor meggyulladt a gömb alakú világítótest, a pelyhes állatok az etetővályúhoz vonultak. Egyik nap az éjjeliőr elfelejtette működésbe hozni a berendezést. Nyitva hagyta viszont a kacsatelep ajtaját. Az éhező jószágok megpillantották a Holdat, és a reflexeik parancsára elindultak felé. Reggel a gazdaság dolgozói megdöbbenve látták a zöldessárga, pelyhes országutat, mely egyre keskenyedve halt el a távolban. Attila okos, értelmes gyerek, és szereti az állatokat is. No persze csak módjával. Az emeleti erkélyről olykor órákig elnézegeti az udvarban fűszálakkal játszadozó, egymást meg anyjukat önfeledten pofozgató kiscicá- kat. De le nem menne a kötelükbe semmi pénzért. „Mert ugye, anya, a macska mindenféle betegséget terjeszt?” A válasz persze helyeslés. Ezt a kis embert kérdeztem meg, mit tud a tyúkról? Nagy komolyan magyarázni kezdte, hogy ő a tyúkot nagyon szereti. Különösen akkor, amikor tornacipőben kocogni indul. Sportol a tyúk, meg minden bolondságot csinál. Hát persze, a Kukori meg a Kotkoda a tévéből . . . Jámboran kérődző tehénkék, méltatlankodva kotyogó kotlósok, hasatokat a vakaró kéz alá kínáló kocák, hol vagytok? A 93 ezer négyzetkilométer egyre zsugorodó ház.táji rezervátumaiban meddig találkozunk még veletek? Szorgosan kapirgáló tyúkocskák, hiányzótok. Én még ismertelek benneteket tornacipő nélkül. Palágyi Béla Finta István, a Hortobágyi N'emzeti Park zoológus felügyelője természetvédelmi szakemberként két és fél évet tölött Tanzániában. Ez idő alatt madártani rendszerezést végzett az afrikai ország keleti részében, ahol megismerkedett a helyi lakosság életével is. Tőlük — a maszáj és a ma- konde törzs tagjaitól — vásárolt népművészeti tárgyakkal, valamint az Indiai-óceánból származó kagyló- és csigaház- gyűjteménnyel tért haza a közelmúltban. Az Indiai-óceánból gyűjtött kagylók, csigabázak Többalakos ujamaa stílusú ébenfaszobor — készítette a ma- konde törzs egyik tagja
