Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-18 / 219. szám

10 Szolnok megye múltjából 1982. SZEPTEMBER 18. Szolnok a XVIII. száladban Jól gazdálkodó iparforgalmi jellegű mezőváros Hogy megregulázzák a virtuskodókat „Törvényt szabtak a legényre” A török uralom alól felsza­badult Szolnokra 1686-ban érkezőit meg Tassy Ferenc harm-incados, hogy jelentést tegyen az itteni állapotok­ról. Az ő jelentéséből tud­juk, hogy Szolnokot magyar katonáik lakták, és csak ké­sőbb sikerült a -kamarának különleges kedvezményekkel a lakosságot letelepíteni, hi­szen „az egész Szolnok me­gye az ellenség akadályozá­sa folytán teljesen üresjna- radt”. Szoilnok a XVIII. század elejére újra mezőváros lett. 1702-től kezdve az iratokat a város bírája és esküdtjei aláírással jegyzik. Szolnok város élttől az időtől újra szerződéses viszonyban áuti az udvari ikaima-rávai, amely- nék a megbízottja a Rákóczi szabadság;;.arc után Zennegg Kristóf magyar kamarai ta­nácsos. Botár Imre kutatásaiból tudjuk rekonstruálná a tö­rök utáni korszakban kiala­kult szolnoki helyzetet, Zen­negg Kristóf 1718-as jelen­tését találta meg ugyanis az Országos Levéltárban, amelyből megtudhatjuk, hogy „ .. . Szolnok városa, amióta a győztes császári fegyverek által a hatalmas törökök alól felszabadult, mindig a királyi kincstár kezében volt, lakói epdig va­lamennyien kezdetben kato­nák voltak és minden adó­tól mentesek. Miután pedig a kereszténység ellenségével békét kötöttek, ugyanazok a lakosök elbocsátva állottak, s mielőtt itt emelt házaikat elhagyták volna, egyezségre léptek a királyi kamarával, hogy évenként ezer forint érendát fizetnek a királyi kincstárnak. Ezt a .cenzust fizették is egészen a Rá-kó- czi-féle felkelés kezdetéig. Azonban a város lakói-rész­ben megölettek, részben szétszóródtak, némelyek kö­zülük a Tiszántúl távolabbi és biztonságosabb puszta he­lyeire húzódtak. A várat elfoglalták a felkelők, a kincstár pedig innen többé semmi jövedelmet nem hú­zott...” Nem lehet most felada­tunk a Rákóczi szabadság­harc időszakában Szolnok és a szolnoki vár életének részletes. bemutatása. Így visszatérünk ismét Zennegg Kristóf jelentéséhez, misze­rint 1711 után az elmenekül' lakosak „...fokozatosan visz- szatórtek városukba, s tűz­helyeikhez, hogy ott újra be­rendezzék gazdaságukét..." Szolnokon ebben az idő­ben az alábbi kamarai hi­vatalok működtek: a har- mincadhivatal, amelyhez a szolnoki hídvámjövedelem is -tartozott, a sókereskede- iem ellátását szolgáló sóhi­vatal és a kamarai tiszttar­tóság. A kamarai sóházak a Tisza-parton, a mai park helyén levő kamaravárosban állottak. Ide érkeztek a már- marosi kőbányákból tuta­jokon a kősó. A Ikb. félmá­zsás sókockákat a város zsel­lér- és jobbágylakossága hordta fel a -raktárakba. Az 1728-as lakóhely-sta­tisztika Szolnokon 33 ház­ról, 32 kunyhóról és 14 ve­rem lakásról számol be. A szabadfogiálássa-1 használt földek megműveléséhez alig volt iga és ember, ugyan ft a statisztika szerint egész ekés (tehát akinek hat ökre van) 7 családfő, c-i-m-borás (akinek -négy, illetve két ök­re van) 43 családfő, gyalog- 'jobbágyból harmincat, míg töldnélküli- zsellérből 16 családfőt tartottak számon. .Érdemes megismerkedni egy földrajzi, történeti, nép­életi leírással lis, amelyelt Bél Mátyás, a Notitia Hun­gáriáé novae historico — geographica című ötkötetes, 1735—1742 közt -megjelent kiváló mű szerzője állított össze Szolnokról. Kamarai sóraktárak a Tisza- parton Szolnok címere 1761-ből „Szolnok mezőváros. Nagy település ez, szalmával fe­dett alacsony házak tömege, mely több városrészre külö­nül. A keleti városrészben van a ferencrendiek kolos­tora. Templomukat 1730-ban, Pünkösd keddjén, éppen vá­sár időben egy heves keleti szélvihar leszakította a mo­nostor falától, ahová épült és ledöntötte. Délfelől a Ti­sza partján látszik a királyi kincstár épülete/ a sólera-kó hely. Kedvező vízállás idején minduntalan hozzák és szét­osztva viszik tovább a sót. A lakosság magyar, de ke­veredett -németekkel és szlo­vákokkal. Utóbbiak még ru­házkodás tekintetében sem különböznek a magyaroktól. E jövevények a 'többiekkel együtt a -török kiűzése, után kerülték ide, a katolikuso­kon kívül más vallást nem tűrnek' meg. A Tisza és a Zagyva között gazdag, ter­mékeny, a föld...” Befejezésként Szolnok gaz­dasági életéről az 1770—71-i úrbérrendezés adatait -kö­zöljük, amely szerint Szol­nokon 1770-ben volt 469 tel­kes j o.bbágy és 72 zsellér, az úrbérrendezés után pedig ezek az adatok/’ 318 telkes jobbágyra és 149 zsellérre módosultak. Ez az adat azt is -bizonyltja, hogy Szolnok határa rendkívül kicsiny volt és a megművelésre ki­osztott földből az ú-n. tel­kekből csak a lakosság ki- seofe részének jutott. Idézzük az 1771. évi úr­béri összeírás mellékleteként az úrbéri kérdőpontokra adott feleletek szövegrészeit, amelyben Szolnok város ta­nácsa -maga számol be gaz­dasági helyzetéről: „Szántó- földeink egy része trágyázás nélkül gabonáinkat jól meg­tenni. Száraz- és vízimal­maink helyben vannak. Pia­cunk helyben vagyon. El­lenben legelő, mező kevés vagyon. És azt is a fa- és sóhor-dó székeresek jószá­gunknak torkából megetetik. Kaszáló réteink -nincsenek. Szántóföldeimfcnek nagyobb része székes és vízáltásos és egyszóval szántóföldünk ke­vés. Az Tiszának árjai -is le­gelő mezeinkben, szántóföl- deinkbe-n -tetemes károkat tészne-k. Egész házhely után vagyon 8 darab föl-d, kik közül -hatba egyenikin-t 6 po- sonyi mérőt vethetünk, a hetedikbe 4 és fél, a nyolca­dikba mindössze 43 és fél mérő bévethető szántóföldje vagyon egy egészhelyes gaz­dának. Mivel szerződés sze­rint árendában vagyunk, semmi némű robotát nem tet­tünk. A kilenced adást isár- rendában bírjuk, hanem a ti­zedet lakosainkon megvesztik. Adományt nem adunk. Szerződésünk 1703-ban. e mostani adózásunknak köte­lessége pedig 1767-ben kez­dődött. Minden -némű ha­szonvételekért esztendők ál­tal fizetünk az fölösleges ka­marának 6500 fori-ntokait.” Szolnok a XVIII. század végére egy jól gazdálkodó iparforgalmi jellegű mezővá­rossá fejlődött. Egészen vá­rosias külseje volt, a közölt metszet a város XVIII. szá­zad végi képét mutatja a Tisza felől. Kaposvári Gyula A kunsági városok -moly­ette írásait végigböngészve láttam, -hogy hajdanában milyen szigorú rendeletéket hoztak a hatóságok a legé­ny! v-i-ntuskodás regulázásá­ra. Csak ekkor értettem meg igazában azt a furcsa régi nótát, amelyet öreg kunok­tól hallottam ezelőtt: Törvényt szabtak a legényre: Sipkáját ne csapja félre, Haját se pillangózza ki, Bajuszát se pödörje ki. A csárdába ritkán járják, Olyankor is kicsit igyák, Ezután már — az áldóját! — Szeretőt is a törvény ád. Valamikor az 1700-as évek derekán azzal kezdte a karcagi Tanács, -hogy „az tsél-tsap ifjúság, még inkább az szolgáló s-uhantzok az negédséglben, .bujaságiban, kevélységben, parázna do-b- zódásai-ban, tartalék nélkül való éktelen káromlásaikban és egyéb fertelmes tulajdo­naikban mindenképp meg- zaboláztassa-naik.” A „csél- csap” ifjúság azonban nem sóikat hederített erre a dör­gedelemre, hanem tovább „negédeskedaflt”. Való igaz pedig, hogy árestáfltak nem egyet, pá-lcát és korbácsot is számlálitaik többekre. Vass Sándor circiter tizenkilenc esztendős ifjú legény még fenyegetőzött is: egy vasár­nap délután „a Dombos Ma­lomnál magát kényesül hány-vetvén kiáltozva mon­dotta, hogy felmegyek én hétfőn a városházára, osz­tón kiválogatom, kiket csap­jak meg”. Csakugyan fel is memjt (igaz, nem e kihirde­tett elhatározásából, hanem mert kísérték) a „válogatás­ból” azonban nem lett sem­mi, mert őt csapták meg. De- hát -nem- az a legény, aki üti, -hanem aki állja. Hiszen, ha minden rende­letet a -lelkűkre vesznek, azt se ltudták vó-n szegények, mitévők legyenek. Még ru­ha-béli viseletűk i-lyen, vagy amolyan módja is szemét szúrt a kunkapitány-nak, Ta­nácsnak egyaránt. Sőt mond­hatjuk, -hogy testi áforáza- tu-kat is regulázita az árg-us szemű haltóság. Illésy János kapitány ura-m 1777-ben azt kunrentáitatta ki, hogy „a hegyes bajusz, csákó és ab- roncsos süvegnek viselésé 12 kemény korbácsoknak bün­tetése alatt ti-ttatik”. Akik pedig a publikáció után is viselik a rövid ingeket és azon gyalázatos gatyáikat, azoknak hátakon el kelletik -hasogatni és húsz korbá­csot a -hatokra vágatni, — szólt a felsőbb utasítás. De hasztalan, ment még hosszú évtizedek múltán is ez a Tanács^ Itémája: „Aikár- mely renden levő ifjak, az ki-k tapasztalás szerónt vu-1- gó kacagány-ban, zsíros kur­ta -ingben és széles -gatyá­ban kényesül járnak, az ilyenek rólak levanassana-k és mezítelenített farokra 12 pálca méressék”. A csepegésig zsírozott haj­ról, annak sodorgatása és , tarka szíjba való fonása el­len szintén írtak paragra­fust. De a rátarti legények talán annál inkább pomá- déztáik maguka-t. Hosszú ha­jat viselteik, -kétoldalit piros bőrből vágott, kicsipkézetit szélű pillangót fontak bele. Nem a Tanácstól kérdezték ők, mi a szép! . De a ibotak’ és a csáiká­_J£unsági legények (Fodor Gergely nótárius rajza az 1820-as évckbőL. nyak, fokosok -miatt még több -baj volt. iKi tudná, hányszor aejtjak k-i -ilyen ren­deletet: „Senki a kocsmába fokossal, bunikós bottal, vagy más efféle ártalmas eszkö­zökkel -ne menjen, -mert kü­lönben az i-llyetén ártalmas eszköz az olyantól elvétetik, büntetésül -pedig 12 pálcát azon felül elszenvedni tar­tozik”. A régi kun legényekről keveset tud az, aki azt hi­szi, ho-gy e rendeletnek volt valamelyes foganatja!... A kapun se léptek ki ilyen „ártalmas eszköz” nélkül. Ha pedig már a kezük ügyé­ben volt, használták is. Er­re lépten-nyamon adódott alkalom, tekintve, hogy ak­kortájt őszintébbek voltak egymáshoz az emberek. A csárdások, kocsmárosok ünnep közeledtón a padlásról, ólból -már előre összeszedték a vastag pókhálóit!, hogy le­gyen mit -boríitan a bevert koponyákra. Ilyen alkalom sohase múlt el véres szám­adás nélkül. Ilyen-kor ibotra- beszóltek a legények. Néme­lyiket úgy kifizette az adó­sa, hogy nem fűzte többé e földi világhoz mé-g a pók­háló se. A kocsmákban, csapszé­kekben virágzott ki a legé- nyi virtus, d-e annak meleg­ágyai az ólak voltak. „Tud­va vagyon, hogy a tűzette ólakban úgy a -gazdaifjak, valamint a kocsisok -télen át tétlenül henyélnek, éjfélig dobzódnak, rossz -hírű sze­mélyekkel' -gyanús -társaság­ban élnek és tolvaj-lásra is vetemednek, nem csak,, ha­nem tüzelt is akoznak, miért is figyelemmel ikí- sérendők és a kö­zéjük elegyült bújtogatók k-icsa- passanak” — Ol­vasom egy sár­gult -levelű írás­ból. Való igaz, hogy így volt! Kunka- pi-tány uraimék és a -nemzetes ta- ináicsbáliéik azon­ban helyesebben cselekedtek volna, ha . a rendeletek kiagyalása és -bo­tok osztogatása helyett az „osko­lára” fordítottak vakra gondot, oda szorítván be a „csélcsap” ifjúsá­got, -hogy „hadd, szelídülne, ember­séget tanulván”. Szűcs Sándor A korai magyar munkásmozgalom tevékeny tagja volt Kupa Árpád (1859-1916) :::::::: Kupa Árpád 1895. január ll-én született Túrkevén. :::::::: Apja Kapa Lajos 48-as hu­szárfőtiszt, anyja pedig Német Sá­ra, irodalmat kedvelő, művelt nő volt. Apja műemlékként nyilván­tartott síremléke ma is áll a mező­túri temetőben. Kopa Lajos a szabadságharc alatt és az azt követő bújdosás köz­ben minden vagyonát elvesztette, és 1869-ben meghalt. A gyermek felne­velésének gondja az anyára maradt, aki igyekezett minden tőle telhetőt elkövetni, hogy a fiú apjához hason­lóan „okos, a hazának- hasznos” em­berré nőjön. Megtanította írni ol­vasni, és a túrkevei iskola négy osz­tályát is elvégeztette vele, de tovább nem tudta taníttatni. A fiú 1870- ben asztalosinas lett. 1874. március 20-án szabadult fel. Mint segéd, a kor szokása szerint, vándorútra kelt, felkereste az ország jelentősebb fai­pari központjait. De nemcsak szak­májában képezte tovább magát, ha­nem állandóan olvasással irodalmi műveltségre is igyekezett szert ten­ni. Érezte műveltsége hiányát, s ami­kor Pestre került segédként az egyik híres asztalosüzembe, taníttatni kezdte magát. Ekkor kezdett olvasmányai hatá­sára az irodalommal is foglalkozni. Először Aranyt utánzó verseket írt. Ezek a különböző munkáslapokban sorra meg is jelentek. Bekapcsolódott a munkásmozgalomba és a versek mellett okos, lényegre tapintó mun­kásvédelmi cikkeket is írt. A Magyarországi Munkáspárt részéről tagja volt annak a hetes bi­zottságnak is, amely kimondta a Nemválasztók Pártjával való egyesü­lést. Az 1880. május 16—17-én tartott országos munkásgyűlésen, ahol ki­mondták a Magyarországi Általános Munkáspárt megalakulását és elfo­gadták a párt programját. Kupa Ár­pádot jegyzőnek választották. Az 1880-ban lezajlott budapesti asztalossztrájk szervezésében is je­lentős szerepet játszott. Tagja volt a sztrájkot vezető 25-ös bizottságnak. Az egykorú sajtóban többek között a következőket olvashatjuk róla: „Az eeybegyűlt strikeolok impozáns me­netét Kupa Ä. és néhány bizottsági tag a városligetbe vezették”. Munkásmozgalmi tevékenysége a legszebb reményekre jogosíthatta fel. Állítólag a Népszava elnevezése is tőle származik. Azonban mindmá­ig kideríthetetlen okok miattt 1881- ben hirtelen szakított a munkásmoz­galommal. Hazajött Túrkevére. önál­ló műhelyt nyitott és hamarosan megnősült. Pálfordulásában feltehetően nagy szerepe volt Rákosi Jenőnek, aki ambícióit írói irányba terelte. Rákosi teret adott neki a Budapesti Hírlapban, pártfogásba vette, később pedig — már Túrkevén — megyei útbiztossá neveztette ki. Hozzásegí­tette, hogy regényeit a kor népszerű és nagyon olvasott Egyetemes Re­génytár című sorozatában megjelen­tethesse. Házassága nem volt szerencsés. Hozzá sok tekintetben méltatlan, módos nőt vett feleségül. Részben Rákosi pártfogása, részben felesége és nem utolsó sorban a műveletlen, eszem-iszom kisvárosi uralkodó ré­tegek számára érthetetlen műveltsé­ge révén rövid idő alatt népszerű ember lett. A népszerűség elvakította, azt hitte, hogy a nagy írót tisztelik benne. A munkásmozgalomtól való el­távolodása nem jelentette régebbi elveinek teljes megtagadását. A 48- as Függetlenségi Párt tagjaként nagy népszerűségét a szegények pártfo­gására. igazságos, haladó ügyek tá­mogatására használta fel. Segítette, tanította Laskai Mihályt, a későbbi „A munkás” című agrárszocialista lap szerkesztőjét. 1914-ben Munka és bér címmel óvatos, de igen mély­reható cikket írt a Túrkeve című lapba, amelyben körvonalazta a vi­lágháború társadalmi előzményeit és várható következményeit is. Halála tragikus hirtelenséggel következett be. A Népszava 1916. május 17-i száma így számolt be róla -hírei között: „Rövid túrkevei távirat jelentette, hogy egy Mázik Lajos nevű túrkevei gazdász (most szabadságos katona) két revolverlö­véssel bosszúból kioltotta az életét Kupa Árpád megyei útbiztosnak”. Kupa Árpád kettős életművének értékelése a jövő feladata. Halála után a gyors népszerűség hamarosan eloszlott, mindenki megfeletkezett róla, senki sem emlegette. De nem is olvasták a nem is oly régen népsze­rű, olvasott regényeit. Az bizonyos, hogy eszmei tisztázatlansága és a munkásmozgalommal való szakítása ellenére is a korai munkásmozgalom jelentős alakja marad. Mint Írónak az értékelése nehezebb feladatot je­lent. Bár minden írásában határozott tehetség mutatkozik meg, egyéni hangja is van, mégis megmarad Eöt­vös—Jókai epigonnak. Jellegzetessé­ge a rendkívül bonyolult meseszövés. Erénye a népi nyelv tudatos alkal­mazása, törekvés a nép életének áb­rázolására. Dr. Dankó Imre Összeállította: dr. Selmeczi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom