Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-18 / 219. szám
Irodalom, művészet 1982. SZEPTEMBER 18: Illés Béla (1895—1974), a szocialista realizmus egyik előharcosa és első klasszikusa. Életműve történelmünk legviharosabb korszakának, két világháborúval, forradalmakkal és ellenforradalmakkal terhes évtizedeinek tükörképe, a közvetlen szemtanú és fiarcos résztvevő szemszö- géool. Jómódú polgárcsaládban született Kassáit, de Beregszászon és az Északkeleti-Kárpátok falvaiban volt kisgyermek. Korán találkozott a kárpátukrajnai nemzetiségiek, erdei munkások lázító nyomorával. Apja tönkrement, Újpestre költöznek, s itt a szegénység másik formáját, a proletáriátusét is megismeri. Jogi diplomát szerez, majd a román, albáit és olasz frontokon teljesít katonai szolgálatot. Első írásai 1916-ban Ady Endre ajánlására jelennek meg a Nyugatban. A forradalmak idején szívvel-lélekkel a kommunisták mellé áll, s különböző kulturális teendők után a Vörös Hadsereg politikai tisztje lesz. Az ellenforradalom győzelme után menekülnie kell. Előbb Bécsbe, majd Kárpát- Ukrajnába megy, ahol illegális pártmunkát végez. Ekkor kezd — a cenzúra kijátszására. riportok helyett — novellákat írni. Letartóztatják és kiutasítják Csehszlovákiából. Egy ideig Bécsben él, s újabb novellái hamarosan több nyelven is megjelennek. Amikor 1923-ban Ausztriából is kiutasítják, a Szovjetunióba költözik. A párt megbízásából kulturális munkát végez, a Szovjet Írószövetség egyik titkára, s a Proletárírók Világszövetségének főtitkára. A harmincas években jelenik meg két nagysikerű regénye: a ma- gyarorsági forradalmakról szóló Ég a Tisza, s Kárpáti rapszódia című trilógiája; mindkettőt számos nyelvre lefordítják. A második világháborúban a felszabadító hadsereg őrnagya, majd alezredese. Helytállásáért tizennyolc alkalommal tüntetik ki. Részt vesz a főváros felszabadításában is, s az Új Szónak, a szovjet hadsereg lapjának fő- szerkesztője. A felszabadulás után részt vállal irodalmi életünk újjászervezésében. A Magyar Írók Szövetségének elnöke, majd éveken át az Irodalmi Újság főszerkesztője. Új műveiben a Dontól a Budapest felszabadításáig tartó történelmi időszak eseményeit örökíti meg (Fegyvert és vitézt éneklek, A vígszínházi csata, Honfoglalás). Több novellásköte- te is megjelenik. Kétszer tüntetik ki Kossuth-díjjal, s 70. születésnapján a Munka Vörös Zászló rendjével. Ekkor kezdődik súlyos betegsége: agyvérzés éri, s egy teljes évtizedig ágyhoz. láncolja. Illés Béla az élőbeszéd utolérhetetlen művésze volt, írásait is közvetlenség, közérthetőség, halk humor és gazdagon patakzó mese jellemzi. Stílusa a magyar irodalom klasszikus hagyományait, elsősorban Mikszáthot követi. I. öt napig szolgáltam a filiszteu- sok hadseregében. Naponta többször is véres harcokat vívtunk a zsidó csapatokkal. A harcok közötti szabad félórákban a mi kis csoportunk (néhány zsidó és filiszte- us) egy egyiptomi szfinx lábánál gyűlt össze. Hegel Esztétikáját olvastuk. Egy filiszteus katona napi háromezer osztrák korona zsoldot kapott. Ugyanannyit kaptak a zsidó katonák. A zsidó harcosoknak az volt a véleményük, hogy nekik több járna. Ök ugyanis szakállt hordtak, és mikor mi, filiszteusok már a villamos-végállomásánál ácsorogtunk, ők még a szakáll lemosásával voltak elfoglalva. Négynapos habozás után a zsidók küldöttséget menesztettek a főrendezőhöz, és szakállnótlékot követeltek. A főrendező türelmesen végighallgatta őket. — Egy mozistatiszta, az mozistatiszta — válaszolta. — Én nem ismerek különbséget zsidók és filiszteusok között. Én demokrata vagyok. én míujipír nniwlLáibnL Illés Béla: Sámson és Delila — A Szasa filmvállalatnál azok a vikingek, akik a tengerbe ugranak, kétszáz koronával többet kapnak, mint azok akik üldözik őket, és akiknek nem kell a vízbe ugorni- uk! — Az a Szasa dolga. De ha érdekli magukat az én véleményem, meg vagyok győződve arról, hogy a Szasa szamárságot csinál. A kü- löndíjnak az lesz az eredménye, hogy jóval többen ugranak vízbe, mint ahánynak a film sikere érdekében vízbe kell ugrania. Ilyeténképpen a zsidók külön akciója nem vezetett sikerre. Pedig a háromezer korona napról napra, sőt óráról órára kevesebbet ért, Ausztriában dühöngött az infláció, és egy kiló kenyér, ami tegnap még 1800 koronába került, ma már csak 2700 koronáért volt kapható. A villamos jegy ára 370 koronáról 480-ra ugrott. Az a filiszteus század, amelyikben én szolgáltam, Delila asszony őrzésére volt kirendelve. Aránylag kevés dolguk volt. Több mint elég időnk maradt arra, hogy előkészítsünk egy olyan bérmozgalmat, melyben a zsidók és a filiszteusok vállvetve harcolnak. A mozistatiszták nem nagyon alkalmasak ilyen akcióra. Abban az időben (három évvel az első világháború befejezése után) Bécs találkozóhelye volt egész Európa lecsúszott kalandorainak. Ezeknek a legaljából kerültek ki a zsidó és filiszteus harcosok. Legnagyobb meglepetésünkre fegyvertérsaink hajlandók voltak részt venni egy bérharcban. Csak akörül folyt a vita, hogy a sztrájkvezetőségbe több osztrákot, mint magyart és több olaszt, mint lengyelt kell-e bevenni. Valahogy megegyeztünk. A tárgyalások rövidek voltak, mert a vezetőség tagjai nemigen értették egymás nyelvét. A megállapodást egy véres ütközet után kötöttük meg, a már ismert szfinx háta mögött. Az akció vezetője egy zsidó főpap volt. Helyettesei: egy filiszteus katona és egy filiszteus miniszter. Szerencsénk volt. Másnap reggel egy úgynevezett „monstre jelenetet” fotografáltak. A főrendező a nyolszáz statisztát úgy helyezte el, hogy a néző legalábbis húszezret lásson. A helyzet a következő volt: mi, filiszteusok, fogságba ejtjük Sámsont, aki (hála Delilának) kopasz volt, mint egy billiárdgolyó. A zsidókat. — akik a fogoly Sámson segítségére siettek — szétvertük. Sámson megkötözve áltt közöttünk. Körös-körül zsidó holttestek ezrei. És most a szfinx mögül előlép Delila, akit filiszteus harcosok kísérnek. Delila egy Dávatollal iát-, szik. Arca ragyog a boldogságtól és a büszkeségtől. — A maguk durvasága megöli Delilát! — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! Mikor a rendező rekedtre üvöltötte magát, megkezdődött a tárgyalás. Egy félóra múlva megállapodtunk. A rendező teljesítette követeléseinket. 2. Másnap a villamosok nem jártak. A városban hírek keringtek arról, hogy Wiener-Neustadt munkássága sztrájkba lépett. Néhány filiszteussal és zsidóval másfél órán át gyalogoltunk, hogy odaérkezzünk, ahol a mozifelvétel folyik. Útközben arról beszélgettünk, hogy mennyi pótlékot kérünk ezért a hosszú gyaloglásért. Kiérve a táborba, gyorsan átöltöztünk, magunkra húztuk filiszteus kötényeinket, és feltettük gyönyörű ezüstsisakjainkat. Azután siettünk az udvarra, ahol a felvétel folyik. Az udvar kapuja zárva. A kapun egy hirdetmény: mintegy harmincunkat kizártak a munkából. Lándzsáinkkal döngetni kezdtük a kaput, mire a rendező megjelent a várfalon. Kezében szócső. A szócsövön át a következő beszédet intézte hozzánk, pontosabban szólva azokhoz a statisztákhoz, akiket nem zártak ki a munkából. — Figyelem! így a rendező. — Vállalatunk vezetősége nagy felháborodással értesült arról, hogy önök elrontották tegnapi felvételünket. Kérésemre az igazgatóság elállt a tervétől, hogy az elrontott felvételek árát önöktől követelje. De ugyanakkor utasított, hogy háromezer koronánál többet semmi esetre se fizessenek égy-egy mozistatisztának. Aki hajlandó ezért az összegért dolgozni — azt szívesen látom. Aki elégedetlen — az mehet. Azokat, akik a tegnapi botrányt provokálták, kizártam s munkából. Már elmondottam, hogy milyen elemekből tevődött össze ebben az időben a mozistatiszta hadsereg, így tehát nem szükséges hangsúlyoznom, hogy az óriási többség elfogadta a rendező feltételeit. Mi — kizártak — egy darabig még lármáztunk, aztán fel akartunk öltözködni hétköznapi, polgári ruhánkba. De, mint kiderült, a ruhatár zárva volt, és a kulcs a főrendező helyettesénél. A bitang nem volt hajlandó kinyitni a ruhatárt: várjuk meg azokat, akik dolgoznak. Mit tehettünk? Behúzódtunk egy kis erdőbe — néhány száz lépésnyire a mozivárostól. Ott leheve- redve Hegel Esztétikáját olvastuk. Nem sokáig. Az erdő túloldalán, a nyitott mezőn egy kis csoport jelent meg: fiatalemberek munkásifjúság. Mint mi ,ők is olvastak. Nyilvánvalóan munkanélküliek voltak, akik más táplálék híján a tudományhoz fordultak. A szél időnként Marx nevét hozta felénk. Rövidesen meguntuk figyelni a munkásfiúkat, és meg is feledkeztünk róluk, ha egy dal nem kelti fel ismét figyelmünket, Hogy lehet ez? Ezt éneklik a munkások? Prinz Eugen, der edle Ritter. Wollt den Kaiser wiederkriegen... Mintegy nyolcvan diák, gomblyukukban elegáns horogkereszttel, tűnik fel a mezőn. Néhány perc múlva a munkásfiúk már futottak a túlerő elől. Egy munkásgyerek a horogkeresztesek kezébe került. Véresre verték. Mire a meglepetéstől magunkhoz tértünk, már az egész mező a horogkeresztesek kezében volt. — Csak nem tűrjük? Szét kell kergetni őket! — Mivel? — kérdezte egy óvatos főpap. — Lándzsával! Pajzzsal! — Gyerünk! Gyerünk! Egy percen belül a zsidó és a filiszteus harcosok egységes csapatba állottak fel, közrefogva néhány zsidó papot és filiszteus herceget. — Csapat kész! Rajta! Rajta! A napsugár megaranyozta papírsisakjainkat, fapajzsainkat. Kötényeink úgy lobogtak, mint véres harci zászló. Fatalpú szandáljaink alatt dübörgött a föld. — Rajta! Rajta! Rajta! A horogkeresztesek, amikor váratlanul eléjük kerültünk, nem tudták, hogy ők őrültek-e meg, vagy egy őrültekháza szabadult-e rájuk? Egy perc múlva mi voltunk a mező urai. A horogkeresztesek mindenüket hátrahagyva futottak szét. — Győztünk! — üvöltötte egy filiszteus. — A fene egye meg ezt a buta életet! — káromkodott egy zsidó főpap. — A falon túl bajtársaink háromezer koronát kapnak azért, hogy háborút játszanak. Mi meg itt valóságos háborút csináltunk — ingyen. Molnár Lajos: . Ősz, vasárnap reggel falun Lassan felszáll a köd. Kiporoszkálnak a völgyből a dombok, és megszokott helyükre visszaterpeszkednek. Földet érnek a fákról lebukó levelek is, melyek a sűrű ködben boldog lepkéknek hitték magukat. És a patak fölé is újra visszaszáll a libagágogás, mely ki tudja, merre kóricált a köd leple alatt... Mindent helyére rendez a felragyogó napfény — A meglepetés újra elmaradt... jancskár Lajos: (A)mikor... A magány és én az. emlék pultjánál. Féldecizgetünk. (A kamaszévek kemence-sut melege lélegzeted. Alszunk. - Mellemen Szőke selyem lepedő.) Föld fölé szállni nem tudnék, föld fölé emelni senkit a szerelemig. öt-hatszor próbáltuk a „monstre jelenetet”. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. — Figyelem! Felvétel! — kiáltott szócsövön a rendező. — Rajta! Kezdjük! Mi tehát megtámadtuk, és foglyul ejtettük Sámsont. Megöltünk néhány ezer zsidót. A holttestek ott hevertek lábainknál, és mialatt a fényképészek lázasan dolgoztak, a szfinx mögül előlépett Delila. — Lassabban! Méltóságteljesebben — kiáltotta Delila felé a rendező. És Delila mosolygott: büszkén és méltóságteljesen. Ebben a pillanatban mi (győztes filiszteusok) ezüstoapírral díszített pajzsainkat és lándzsáinkat az ég felé tartva, elordítottuk magunkat: — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! Harsány ordításunkra talora ugrottak a halott zsidók, és ők is ordítozni kezdtek: — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! A rendező veszettül káromkodott. Delila elájult. A fényképészek beszüntették a munkát, és igyekeztek eltitkolni, hogy a jelenet tetszik nekik. — Piszkos, aljas gazemberek! Elrontották a felvételt — ordított a rendező. — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk!
