Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-18 / 219. szám

1982. SZEPTEMBER 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hol van az az 7 tanítómes­Valamikori terem-------------------- mondta: Fiam, hét-nyolcévenként új munkahelyet kell keresni. Én is csak azért nem megyek már odébb, mert közel a nyugdíj. Hittem is, nem is, amit mond, hiszen az idő tájt szö- vegezték újra a kollektív szerződéseket, s annak vas­kos kötetté dagadt mellékle­tét, a törzsgárdaszabályzatot. Húsz év, harminc év, arany­lánc medállal, gyűrű — effé­léket írtak. Az újságok tele voltak a törzsgárdaünnepek hozsannáival, közben meg a vállalathoz be-beléptek az újak és el-elröpdöstek né­hány év után. A kabarék, s a Ludas Matyi visszatérő alakja volt a vándormadár melós — irgalmatlanul le­szedték róla a keresztvizet. És közben hallgattam az öreg H. Feri állandó zsör- tölődését, hogy: fenekükön még a tojáshéj, de keveslik az enyémnél két forinttal ke­Még a huszonévesek közül is sokan emlékeznek a „régi” szidvalekvár-iLlatú, a szüretelőik tréfáitól han­gos őszre. Amikor nemcsak a falevelek sárgulása jelez­te, hogy elbúcsúztunk a Tiszaderzsen és környé­kén jártam. Kerestem az őszt, azt az őszt, amelyet félig hallomásból1, félig el­homályosuló emlékekből is­merek. A hangulatát, a pil­lanatok varázsát. Almos, csöndes, forró a délután. A hőmérő higany­szála mintha nem is az őszhöz igazodna, harminc- harmimcegy fokot mutat. A házak csukott kapukkal őr­zik az ottlakókat, sehol nincs mozgás, zaj. Csák az iskola melletti földes úton találom az egyik ház kapu­ját tárva-nyitva. Takácsóknáji nagy a sür­gés-forgás. négy markos férfi pakolja a stráfkocsira a hasas hordókat. Cefrét visznek Abádszalókra, az ismerősökhöz, néhány nap múlva pálinka lesz belőle. Két rozsdabarna ló topo­rog a kocsi előtt, indulná­nak már. , Az udvaron a kétéves unoka, Tomika elé­gedett sikkamtásakkal, ne­vetve figyeli a lovak min­den mozdulatát. A gazdasszony sötétkék kötényt vett a ruhája elé, s meg nem állna egy perc­re sem. Hol a férfiaknak segít, hol az eperfa alatt söpröget, hol a kerítés tö­vében hüsölő tyúkoknak önt vizet az itátóba. Végre felkerülnek a hor­dók a kocsira, s a két ló büszkének tűnő tartással Fehér János kertjében 51 gyümölcsfa áll még most is. Pedig egyedül maradt, évekkel ezelőtt meghalt a felesége, a gyerekek másutt laknak. — Régen... volt hangu­lata az ősznek — bólogat sajnálkozva. — Például a tengerihántás... úgy tör­tük le a kukoricát, hogy rajta maradt a csuhé... Hazavittük, leöntöttük az udvar közepére, aztán jöt­tek a szomszédok, rokonok; körbeültük. A ház falára felakasztottuk a viharlám­pát és imént a móka, a be­széd. .., Ha az ember kész volt a sajátjával, segített az ismerőseinek. Sokszor két-három hét is eltelt úgy, hogy minden este kör­beültük valamelyik udvar­ba a kukoricacsomót... Most már nem így van. . . Én is szép lassan leszede­getem a gyümölcsöt, elbo- • garászok a kertben... Ha­nem, ha hazajönnék a gye­rekek! A hétvégére ígér­ték! Akikor ilesz hangulat! Szilvalekvárt főzünk. Tud­ja, hogy kell az igazi lek­várt főzni ? Az udvaron egy nyártól, hanem a falusi há­zak udvarán szálló illatok, a köves utakon zörgő sze­kerek, amelyek kukoricá­val, krumplival, hordókkal megrakodva fordultak be nyikorogva a kapukon. nekiiramodik. Szép mozgá­sukban annyi a harmónia, hogy az ember azt hinné, több ez, mint a csontok és az izmok munkája. Takácsné nem néz a lo­vak után, megszokta a lát­ványukat, hiszen vdlágóle- tében a ház körül s a föl­deken dolgozott. Megszokta, nemcsak a lovakat, hanem a kemény, embert nem kí­mélő munkát is, a minden­nap hajnaltól estig tartó „műszakot”. — Szerettem volna el­menni gyárba dolgozni, ta­lán jobb lett volna..., de a férjem meg a fiam azt mondták, ha eddig nem ment anyuka, eztán is csak meglesz- itthon.. . Aztán, most, hogy a férjem nyug­díjas lett, havi kétezret kap, ki kell egészíteni a háztájival. Hogy milyen most az ősz? S milyen volt régen? — Mosolya örömte- len. — Nekem mindig egy­forma volt. Letörtük a ku­koricát, kiástuk a krump­lit, a répát, a hagymát,.. Mire mindent rendberak­tunk, vége volt az ősznek... Ez a három-négy hónap úgy ment el mindig, hogy az ember észre sem vette, egyszerre csak zúzmará- sák lettek a reggelek, és ha véletlenül kint maradt va­lami a földön, hát az megfagyott. .. nagy üstöt kell felállítani; állandóan tüzelni alá, de csak mértékkel... A vi­lágért sem szabad száraz fával! Félnyers ágakat kell alárakni, én mindig a gyü­mölcsfák lemetszett galy- lyait használom fel. Állan­dóan ikavargatni kell, ne­hogy odakozmáljon.. Né­hány óra múlva jam lesz belőle, barnásvörös színű és híg. Amikor úgy hét- nyolc órát főzzük, és megáll a kanál benne, akkor kész a ilékváir... Aztán újra a régi őszökről kezd beszélni. Hiába, mégis csak az volt az igazi! Ilyen­kor, szeptember, október környékén a felesége libá­kat tömött. Hat-nyolc hé­ten keresztül 'napjában többször is megtömte ku­koricával a ludakat. — Higgye el, akadt kö­zöttük olyan, amelyiknek csak a mája egy kiló har­minc dekát nyomott... Késő délutánra megeleve­nedik a falu. De az udva­rok felől legfeljebb a ben­zinszag száll, és autókat is gyakrabban látni, mint nyikorgó szekereket. Lehet, hogy csak nekem van nosz­talgiám? Józsa István és felesége — mindketten nyugdíjasok — meggyőz az ellenkezőjéről... — Más volt régebben az ősz... — mondja az asz- szony — nemcsak hangula­tosabb, emberségesebb is... Ma már nemigen ülnék össze a szomszédok, isme­rősök a tengeri hántáshoz, napraforgóveréshez... Ma már itt, falun is alig is­merik egymást az embe­rek. .. Ma valahogy. .. mintha elzárkóznának egy­mástól. .. Józsa István hevesen be­szél, mint aki nem tud belenyugodni a megválitoz- tathaíatlanba. — A régi szűreitek.. . Ki­ment a csalód apraja-magy- ja, aztán neki a soroknak... Csipkelődés, mesék, tré­fáik. .. Egész nap jókedve volt mindenkinek... Csupa élet volt a szőlődomb. Dél­ben a háziasszony kihozta a birkapörköltet vagy a töltött káposztát... Ma? Ma kimegy két-három asszony, leszedi a szőlőt, apránként, miikor melyik érik, aztán se binkapörfcölt, se töltött káposzta se jókedv. Az elrontott öröm A falu határában majd kétezer négyszögöl terüle­tet művelnek ketten, sző­lőt, dinnyét, kukoricát ter­mesztenek. Józsa István büszkén mutogatja az egészséges, gondozott tő­kéken a hatalmas, gusztu­sos, fekete fürtöket. Mindennap kijövök ide a szőlőbe, gyönyörködöm a termésben. Csák hát az örömbe néha üröm is ve­gyül. Nézze csak meg a kukoricámat. A szőlőkért mellett cse- nevész tengeritábla. A le­velek összezsugorodtak, a csövek satnyák, betegek. — Pedig szépen indult ebben az évben is, de mel­lette permetezték a téesz repcéjét, és a repülőgép pilótája úgy gondolta, jut még ide, a tengerire is egy kis vegyszer... — mondja keserűen. S ahogy végignézek a szemet gyönyörködtető sző­lősoron. s látom a nyugdí­jas napoknak értelmet adó szorgos munka eredményét és ránézek a .kukoricatáb­lára is, megértem a fájdal­mát. Amikor eljövünk a kertből, még a poros sze- kérútiról is vissza-visszanéz a tönkretett tengerire. Hol van az az ősz? Az a szilvalek várd Hátú, szürete­lek tréfáitól hangos ősz ? A fák ugyanúgy hullatják megöregedett leveleiket, a túlcsordulóan érett gyü­mölcs ugyanúgy kínálja magát. .. Csak az emberek lettek másók? Sietősebbek, zárkózottabbak, és nem vágynak a jókedv ízére? Paulina Éva Akinek mindig egyforma volt Hangulat egy napig vesebb órabért, pedig én már huszonkét éve vagyok itt! Máig sem értem, hogy H. Feri miért áll ma is festékes kötényben a regál előtt — miközben körülötte majd az egész nyomda kicserélődött. Talán mert öreg a változta­táshoz. Talán mert nem akar megint pályakezdő lenni. Mert bármennyire is gyakor­lott szakember, egy új he­lyen megint „kezdőnek” szá­mítanak. Hogy is van ez a pálya­kezdés ? Hányszor kezdünk pályát? Először az iskola után, az első munkahelyen. Aztán továbbtanulunk, és bi­zony adódhat úgy, hogy el­képzeléseink nem találkoz­nak a vállalatéval. Es akkor — már diplománk vagy más végzettségünk birtokában — új helyet, más munkát ke­resünk. És újra pályakez­dők vagyunk. A fizetés talán több, de újak a munkatár­sak, a körülmények, a gaz­dasági és emberi feltételek — ismét nehéz beilleszkedni, akárcsak a legelején. Már nem kapjuk a pálya­kezdőnek adható ösztönző órabért vagy prémiumot, sem a pótszabadságot — esetleg már családról is gondosko­dunk. Az első helyen élve­zett kedvezmények elmúltak, legfeljebb a magasabb óra­bért hoztuk át az új helyre. Az idősebb kollégák pedig — mint az előbb említett H. Feri — egyre inkább úgy érzik, hogy valami hibádzik a törzsgárdisták megbecsülé­se körül. Mert a „kezdőket” karolják fel a vezetők, s elfe­ledkeznek a „húzóról”, aki úgyis az üzemben marad, akármi történik. Aztán a sé­relmek vitákhoz vezetnek, az meg — nem is ritkán — fel­mondáshoz. Mesteremnek abban bizo­nyára igaza lehetett, hogy hét-nyolc év alatt akármi­lyen jó közösségben dolgozik az ember — csak megunja. Van, aki többre vágyik, van aki kevesebbre. (Leginkább több pénzre.) P. Viktóriát a kilépéstől az utolsó pillanat­ban térítették el. Vállalata taníttatta, aztán technikus­ként olyan munkakörbe he­lyezte. amit — némi túlzás­sal — hat elemivel (nem általánossal!) el lehetett volna látni. Csoportjában ő ismerte legjobban a kezelé­sükre bízott gépet —■ alig en­gedték közelébe. Szervezési javaslatait figyelembe sem vették. A felmondás határán állt, amikor valaki rájött, hogy egy technikus „műhelyt söpröget”. Ekkor emelték ki. Irodába került. P. Viktória eltemette álmait, a fiók, mé­lyére süllyesztette szakdol­gozatát — az üzemben hasz­nált korszerű technológia gazdaságos felhasználásáról írtai — és most termelési programot készít. Ehhez ugyan kell a technikusi vég­zettség, csakhogy semmit nem hasznosít abból, amit szakterületéről eddig megta­nult. Még ma sem biztos, hogy nem kényszerítik újabb pályakezdésre. Vajon a legendássá vált törzsgárdahűség kifejezésnek van-e még tartalma? Azt hi­szem, ha van is, már nem ugyanaz, mint régen. So­kakban munkálkodik a több­re jutás vágya, és nem, is meglepő, ha valaki egyszer csak úgy érzi, kinőtte aszú­méra szabott munkahelyi ke­reteket. Egyszer valaki azt mondta, azért megy másik helyre, mert a gépétől csak a másik gépig látni. Aa új munkahelyén szélesebb a ho­rizont. Igaza lehetett. piersze föl­Nem akarok mentést kí­--------------------- nálni min­denkinek, aki egyik helyről a másikra megy — hiszen le­het annak száz más okai is, összeférhetetlenség, rossz munkavégzés, személyes üt­közések, vagy egyszerűen csak a belépéskor még nem látszott, hogy ez a rét sem zöldebb, mint az előző volt. Viszont aki többre vágyva keresett munkát, s az új mun­kával nemcsak boldogul, ha­nem öröme is telik benne, helyesen tette, hogy változ­tatott. A jól végzett munka örö­me sok mindentől függ. Nem­csak a munkától — veze­tőktől, kollégáktól, környe­zettől. a vállalat perspektí­vájától is. Akinek ezt az össz­hangot sikerül megtalálnia, nem hiszem, hogy majd újra és újra a pályakezdést vá­lasztaná. K. S. A mezőtúri fazekasok szövetkezeté­ben felújították az alagút kemencét, s így 15 százalékkal nőtt a kapacitá­sa. Ezt a munkát a szövetkezet dol­gozói végezték és így csak 300 ezer forintba került. Ebben az évben több mint 100 faj­ta terméket gyártanak. A későbbiek­ben szeretnék bővíteni a termékská­lát a piac igénye szerint. Még ebben az évben áttérnék az olajtüzelésről a gáztüzelésre. Megkezdték a raktár- helyiség bővítését is és a szociális lé­tesítmények felújítását. Jó ütemben halad a főváros egyik fontos közlekedési csomópontjának építése. A közeljövőben megkezdik a Petőfi-híd le­hajtó ágának építését. Jelenleg a végleges kétszer-három sávos autóút befejező mun­kálatait végzik. A Baross térihez hasonló aluljárórendszer szerkezeti részének leg­nagyobb része már elkészült, a teljes alul­járót az év végéig forgalomba helyezik. A kettőszázötvenmillió forintos beruházást teljes egészében a jövő év elején adják át. A képen: A Boráros-tér képe szeptem­berben A jól megépített kemencéből, szép áru kerül a csomagolóba Teljes a nagyüzem a formázóban Pályák változtatásokkal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom