Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
8 Irodalom) művészet 1982. AUGUSZTUS 28. (Szári m mcujijar nú oeliáiból Szabó Pál (1893—1970). A népi írók egyik legjelentősebb prózaírója. Lírai elemekkel és lágy humorral átszőtt munkáiban a paraszti élet válságát és új lehetőségeit ábrázolja nagy társadalmi felelősségtudattal, s mégis derűsen áradó mesélő kedvvel. Biharugrai zsellércsaládból származott, egyholdas gazda és kőművessegéd volt. Maga művelte magát, kezdetben ötletszerű, később rendszeres olvasással. A forradalmakban való részvétele miatt hét évre lakóhelyén internálták. A Független Kisgazda- párt, majd a Nemzeti Parasztpárt alapító tagja, 1938-tól—1944- ig elnöke volt. 1935 és 1939 között — Móricz Zsigmond előtt — a Kelet Népe című folyóiratot szerkesztette. Már ismert publicista és parasztújságok szerkesztője, amikor harminchét éves korában első regényével jelentkezett (Emberek, 1930). Móricz Zsigmond üdvözölte lelkesen a Nyugat hasábjain a parasztság életének új és szép hangú képviselőjét. Ettől kezdve lendületesen bontakozott ki hatalmas életműve. Egyik legszebb és legismertebb műve a negyvenes évek elején a Lakodalom, Keresztelő és Bölcső című regénytrilógia, mely a felszabadulás után a Talpalatnyi föld címen jelent meg, s nagy sikerű film is készült belőle. A felszabadulás után aktív részt vállalt a politikai-társadalmi életben: 1945-ben a Paraszt Újság, majd egy ideig a Szabad Föld főszerkesztője, országgyűlési képviselő, 1954—56 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke, s 1959-ig az Elnöki Tanács tagja volt. Az újjászületett irodalmi életnek is egyik vezéregyénisége, munkásságáért Baumgarten-, József Attila-, s két ízben Kos- suth-díjjal tüntették ki. Regényt írt Dózsa Györgyről (Nagy temető, 1947), a felszabadult magyar faluról fjsten malmai, 1949), s a szocialista szövetkezés útját választó parasztság átalakulásáról (Új föld, 1953). Nyugtalan élet című, négykötetes önéletrajza egy válságos hazai emberöltőről szóló izgalmas tanúvallomás. Életművének tekintélyes s művészi értékét tekintve is élenjáró részét teszik ki novellái: közülük mintegy ötszáz elbeszélését Most és mindörökké című kötetében gyűjtött össze. ég öt óra se volt, mikor Örpető, a harmadoskapás ment végig az utcán. Keleten már pirosra csattant az ég, a hó hullott, Örpető behúzott nyakkal sietett tova az utcán. Rangosán, büszkén. Nem csoda, Kis János gazdáékhoz volt máma hivatalos, disznóölésre. Ami nagy sor egy harmadoskapásnak, ha az ember meggondolja. — Ühm. Még felkőttek mán ezek — bámult be a gazda udvarára, és benyitott. De csak azért mondta ezt, mert jó valamit gondolni ilyen sorsfordulat előtt. Mert az a disznóölés sorsfordulót jelent az Örpető életében, hiszen évek óta túrja mán a Kis János földjét de még eddig soha nem történt meg, hogy télvíz idején, mikor más dolog nincs, ilyen megtisztelő munkára szólították volna. Lehet, hogy tavasszal mán megkapja tőlük kapálásra azt az öt láncot, amelyet Csikóstól kapált ezideig ... Mindenki úgy él, ahogy tud — állott meg egy pillanatra a tornácon, aztán lecsattantotta a verőce kilincsét. Csizmájáról leverte a havat, kongatva, dübörgőn, aztán benyitott a konyhába. Ott párszor a sötétbe lendítette ujját, csak úgy próbaképpen, aztán kopogott. — Lehet! — hangzott bentről megnyújtva, énekelve, mert így szokta fogadni a bekívánkozókat a gazdaasszony. — Jó reggelt kívánok. Egéssé- gükre kívánom az éjjeli nyugodalmat, ha vót egy kicsi — állott meg az ajtó előtt, és kezét összedörzsölte. Nem adta volna egy vak lóért, hogy ő most ilyen köszöntéssel a gazdáékhoz benyithatott. — Köszönjük, Sándor, hasonlóképpen kívánjuk — mondotta a gazdaasszony, és az órához lépett, s felhúzta. Közben azt mondta: — felkelt maga is? — Fel. Hálá Istennek ... — Hálá bizony. Üljön le, Sándor. Mingyá bejön a gazda... s az asztalon kalamolt, ahol kések voltak - sorba előkészítve. örpető nézte a lámpafényben csillogó késeket, hallgatta csengésüket micsoda muzsika ez, teremtő Isten. Minden jónak a megindítója. Az ott, szélrül, a disznóölő kés, mellette a kaparó, a bontó, hát így vannak a kések sorba, tyüh-ha! Beh jó, hogy nem vacsorázott tegnap este. — Csak nem ettem meszet, hogy ilyenkor otthon egyek — gondolkozott örvendezve, és erre a gondolatra a gyomra megkordult. Nagyon. De kegyetlenül jól esett ez a korgás. Hogy micsoda evés lesz itt a mai napon! Két gyermek dugta be a fejét a másik szobából, hangosan kuncogtak, azután visszabújtak, de egy pillanat múlva úgy üvöltöttek, mint a sakál. A gazdaasszony most mozsarat fogott az ölébe, Örpető tückölt egyet, mert az asszony borsot tört. A bors szaga betöltötte a szobát. A gazda jött be, de olyan fehér volt a kabátja, mint a hóembernek. Ügy látszik, odakint végképp megeredt a hó. — Na. Ez is esik mán — mondta, megrázta magát, aztán köszönt Örpetőnek, de pontosan úgy, ahogy a gazda szokott a harmadoskapásnak. — Hászen, egy kicsit még várhatunk — vélekedett az asszony, és most már más fűszereket bontogatott, köménymagot, szegfűszeget és gyömbérgyökeret. Nem is beszélve a foghagymáról, amely, mint valami glória, úgy csüngött koszorúban az ajtósarkon. — Muszáj is várni, mert csak úgy szakad. De meg, Tarcali sógor nincs még itt. Hogy mennyit tud némely ember aludni... — békétlenkedett a gazda, és a tékához lépett. Kinyitotta, s kivett belőle egy sötét üveget. Meglö- työgtette, odanyújtotta Örpetőnek: — Na, Sándor. Kóstold csak. Szilva.. Kisüsti. Örpetőnek a szeme se rebbent, pedig a lelkében, legbelül, valami boldog ujjongás trombitázott, hiszen ő soha nem ivott mást világéletében, mint bundalevet. Igazi nevén gabonapálinkát. Most aztán itt van ez a kisüsti... — Köszönöm szépen, gazduram, jó kézben van — mondotta fanyalogva, mert így illik ezt. Semmit meg nem mutatni, tartózkodónak lenni. Ki tudja, mennyi jó dolgot tartogat még számára a mai nap? A gazda minden további nélkül szájához billentette az üveget, aztán Örpetőnek nyújtotta, örpető megfészkelődött a széken, közben arra gondolt, hogy éppen csak egy parányi kortyot iszik, egy parányit csak. Mindazonáltal, mikor az üveg a kezében volt, már tudta, hogy pontosan két kortyot iszik, nem egyet. Mert tapasztalatból tudja, hogy igen fösvény emberek ezek a gazdáék, és lehet,, hogy soha, soha nem kerül a szájához a szilvóriumos üveg többet. Valóban két kortyot ivott, de ezek a kortyok olyanok voltak, hogy úgy lett a szája tőle, mint a gözű- nek. Gömbölvű lett a sovány képe, előbb egyszer, aztán másodszor. A torkát, mellét, gégéjét valami olyan kegyetlenül karcolta, birizgálta, mégis olyan jámbor képpel nézett a gazdára, mikor az üveget • visszaadta. A gazda az asztalra tette az üveget. Örpető nem tehetett róla, de éktelenül csiklandozta mellét a nevetés. — Nahát, ez a sógor... hogy a fene essen belé az ilyen sógorokba... — méltatlankodott a gazda, és szörnyű nagy léptekkel alá s fel járkált a szobában. — Majd jön az, apja. Addig kinézhetne, hogy milyen az idő — rendelkezett az asszony. A gazda hát kiment, az asszony térült-for- dult, aztán felvette az üveget. — Kóstold mán addig, Sándor — nyújtotta oda Örpetőnek. — Köszönöm, éppen most ittam — tette magát örpető, mintha fanyalogna, de keze mégis az üveg után lendült. Sietve. Míg az asz- szony a dolgot meg nem gondolja. Mert fukarok ezek, hogy a tűz égesse meg... — s pontosan megivott három kortyot. Háromszor hízott meg az örpető arca egymásután, háromszor apadt le, de mire az üveg az asztalra került, három széket érzett maga alatt, és úgy látta, mintha négy óra sétálna a falon ... A tornácon nagy dübörgéssel verte le valaki a havat, Tarcali sógor volt ez, aki nagy zenebonával lépett be a szobába. — Jó reggelt adjon isten húgom — mondotta, és máris az üveg után kapott. — Ni-ni... micsoda jóféle papramorgó... — ivott, aztán Örpetőt kínálta. Persze, Űrpető is ivott, de már úgy érezte magát, hogy nyakig gázol valami kéjes, mámoros vízben, de bárhogy is van, egész könnyűszerrel ki tud evickélni a túlsó partra. A gazda is bejött aztán, azt mondta, hogy esik, esik, dehát... — Mit gondolsz te, Sándor? Hozzákezdjünk? — Télbe kell disznót ölni, sógor, nem nyárba — mondta ki a sógor a véleményét. — Miért ne kezdenénk? Én már hozzákészítettem mindent, csak nem hajítjuk ki a kutyáknak. — Megölöm én... megölöm én .... — mondotta Örpető, és felugrott. Érezte, hogy soha meg nem rendíthetően áll árva két kapás lábán. Rettenetes erők feszenget- ték a mellét, inaiban, mintha bikát döngető lázak volnának, kinyújtotta tenyerét, majd becsukta. Csukta, nyitotta, de többet nein szólt, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen árva szót nem tudott kimondani. Kavargó hang- özön tombolt benne, vagy az egészet kimondani egyszerre, vagy semmit se. — Hát akkor ... igyunk mán elébb, aztán menjünk — mondotta a gazda és felvette az üveget. Előbb a sógorát kínálta, ázután Örpetőt. A sógor nyelvelt, zakatolt, tréfálkozot, örpető hallgatott, de ivott. Közben arra gondolt, vagy egyszerre mondani mindent, vagy semmit se. De állva, mozdulatlanul csikorgatni kezdte a fogát. A gazda csizmaszárba dugta a késeket, a legnagyobbat odanyújtotta Örpetőnek: — Itt van, la. Aztán vigyázz, hogy ne a szarva közt keresd a tőgyiit. Kimentek. Kint sötét volt, és vastagon dőlt le az udvarra a hó. Örpetőnek mintha vasból lett volna kovácsolva a lába, meredt léptekkel ment az ól felé. Szembe a széllel mert a kertekről nagy szél fújt. A gazda felgyűrte a gallérját, meghúzódott a szélenyhén az ól előtt, a sógor az akolajtót nyitogatta, örpető a hóban ténfer- gett, a gazda azt mondta: — Bújj be csak, Sándor, aztán ereszd ki. — Mék ólba van? — rikkantott Örpető, és egy kicsit megimbolyo- dott. — Mékbe a fene? Hát a túlsóba. Tudhatod, hiszen még te is adtál neki enni tegnapelőtt. — Mék a túlsó, mék az errülső? — csikorgott Örpető, és az akolba bújt. Sapkája végigseperte az ereszről a havat, aztán visszajött, aztán újra elölre ment, jött-ment egy nótának a zenéje trombitált benne, de még nem tudta, hogy melyik dal ez. Csak dal, ének, harsona, vagy zsoltár, nem fértek se benne, se az akolba a melódiák. Kiszóródtak a szélbe, a hóesésbe, és mentek, nyargaltak, zúgtak, örpető ilyen harsonában rántotta ki az ólajtót. Most még nevetett de nyomban a fogát csikorgatta, mert egy ádáz fenevad rontott ki onnan. — Fűidre! Farkára! — vezényelt a sógor, és az akolajtóban megmarkolta gerincén a sörtét. Két marokkal pedig. A disznó ordított, a sógorral hatalmas kört írt le a havon. — Megöllek, kutya, megöllek — káromkodott Örpető, és elkapta a disznó hátsó lábát. Az elvágódott, örpető a torkához nyomta a csizmája szárát, és marokra fogta a kést. Lihegve, gyönyörűséggel. — A tálat anyja, a tálat! — kiáltott a gazda, és ő is kijött a szélenyhéről. Rátérdelt a disznó horpaszára. A gyerekek jöttek sivalkodva a házból, a gazdaasszony a lámpát a konyhaablakba tette, tál kongott a disznó még egyet sikoltott, aztán minden olyan gyorsan történt, hogy elképzelni se lehet jobban. Az asszony egyszeriben messze dobta a tálat, összecsapta a kezét, és azt mondta: — Szent Isten! Hiszen nem a hízót öltétek tik meg, hanem I a maglót! intha pillanatra a» vihar is idefigyelt volna. Álltak a fergetegben, négyen a tenyészállat mellett, szótlanul, a gyermekek szipogva ódalogtak. Örpető megforgatta feje felett a véres kést, és elrikkantotta magát: Hijjj... de mossa a víz a budai hegyet, Járnék hozzád babám, de nem lehet... Megcsattantotta a csizmaszárat, üvöltötte a dalt, mint a sakál, és a vastag hóban bokázott hozzá. Keresztury Dezső: Jelige Nézd a szelídgesztenyét: sokáig él termő fája, mélyre ássa gyökerét, lombját világ szele járja, gesztenyéje a tiéd, tested s lelked is táplálja, ha megérted énekét, életednek lesz példája. Bőr csők Mária: Város A mocorgó földön mindenütt feszül az aszfalt, mint a var. Antenna-erdők fái közt elektromos vihart kavar a szél, a szél. Villanydrót-ágak hajtanak, s megindul lenn a föld alatt a város vasgyökérzete: csövek, csatornák ujjhegye lefelé kúszik, tapogat. Fényes, fehér vízlombokat hajtanak a vezetékek. Csillog nedves hártyabőre a sok átlátszó kis levélnek. A járdaszélen mosószerhab. Itt is, ott is autóhátak tündökölnek lecsutakolva. Szuroklepény-nyom gőzölög. Egy bulldózer állkapcsa közt huzal ropog, akár a fű. És fenn, és fenn gyönyörű kupolahéj érik, telik. Héjából tonnás kővirág hasad ki reggelig. Tóth Bálint: Ikarusz Már csak a csönd, a csönd szempillái, karod immár nem tud szárnnyá válni. Válik inkább szélzendítő ággá, gyökeret versz, nem szállhatsz világgá. Dienes Eszter: Országló holtam Apám, Csörögi Péter emlékének Fehérvirágos temető! Elmenők húsát legelő! Figyeld, és vigyázd! Házsorod csontozott csöndjén ácsorog. Szájából mi kiűzetett: vess neki szót, édes kölest. Ácsolj neki másik hazát, feje fölé feltámadást. Feje alatt paroli a rög, mégse legyen röghözkötött. Utakra hívja héthatár, terhet vállaló almafák. Koldusként a fényes hitnek — lehunyt szemének tovább higyjek. S holtak országában gyalog katonának: jusson egy talicska kubikos apámnak. Lángszórós rózsák égjenek, sirassa Isten, házeresz. Kalaplevéve köd-tanyák, leláncolt vödör, szik, lapály. Áramszünet Áldalak, várlak. Hol telelsz? Ülök halálos csendbe. Kezemmel dúcolt homlokom összeomlott az este. Fejem ha hajtom lehull az árcom Szabó Pál: Disznótor
