Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-20 / 195. szám
9 Révész Napsugár rajza Illyés Gyula: Örökös hála A napfény, a tavasz, a nyár beleköltözött a búzába; öltözik át a munka már szabadságba, boldogulásba! Forognak a hű évszakok, bért, hozamot pontosan [hoznak: ahogy az aratás nagyobb, úgy emberiesül a holnap; ember kezében úgy forog nagy kormánykereke a [sorsnak. Egy rezzenésnyi hála villant valahol bennem, valahányszor fölgyújthattam a villanyt, megindult velem a vonat, melegen ehettem az ételt, besuhant egy rég-rótt írásból fejembe egy hű gondolat; folytathatom a születésem. * A költő kötetben még meg nem jelent verse. Weöres Sándor! Asszony ballada Milyen szép a kastély! [Kristály benne mindegyik szoba — Jaj, csak énnem vagyok ott [már s nem leszek többé soha. Minek vittek férjhez engem a várba, hol vasiakat kaján szarkamód csörgetve őrzi mind a kapukat. Benn a termek mind sötétek, alig hat be napsugár, tanyáz undorító vétek, lélekre és testre kár. Jaj, csak egyszer haza menék, várna apa és anya — de mi lennék? megtűrt [veled? — kinek nincsen otthona. Megkérdeznék; — Hát az [urad mért nem jött hozánk [veled — Szégyenkeznék és az utat vissza járnám, meglehet. Nem szökhetek az otromba várból haza sohasem. Felszököm a vártoronyba s madaraim etetem. Röppennek a négy égtájba, síkon, hegyen, tengeren, bár a vágyam velük szállna, szabadon, szerelmesen! Mátyás Ferenc: Falusi dalolók Kihallik a dal az útra, föllármázza az éj csöndjét, házak fölött nyárfa zúgja, szél süvölti a dal-örvényt, énekelnek a legények, szemük, akár az éjszaka, sötéten süt, de az ének, mintha a föld morajlana, folyvást újba zendítenek, citerájukon peng a drót, nem is vesznek lélegzetet, a búsító, vigasztaló éneklésük folyik, árad,, bokáznak rá a csillagok, fára ülnek napsugárnak, s a sötétség elandalog, ablakok, szívek kinyílnak, fölszakadnak, mint az őszi rét, midőn a virágillat a haldokló nyarat őrzi, bezuhog a dal a mellbe, s fojt, ha sír, ha örömről szól, dalol a falu egyszerre, mert csak a dal vigasztaló. Egyszerűen történtek a dolgok. Amit utólag „rendkívüli eseménynek” nevezett a hivatalos jelentés, az is hétköznapi egyszerűséggel esett meg. A horpai vasúti megálló egy vacak kis szárnyvonal kikönyöklésé- ben, közvetlenül a határ mellé épült; ha a bakter tüsszentett, odaát a stájerek elkapták a náthát. Később megszüntették azt az állomást, néhány kilométerrel beljebb levágva a kiszögellést, de újonc koromban a sínpár még kifutott a határra. Akkortájt kezdődött az a hideg- háborús szigorúság, amitől úgy határai közé szorult az ország, mint egy meilényzsebbe dugott forint. A Horpa felé zötykölődő szerelvényre Sopronban mindig két határőr szállt fel', egyik az első kocsira, másik a leghátulsóra, az ajtókat bezárták, és egymás felé haladva igazoltatták az utasokat; az állomáson pedig külön készültség várta a vonatot, és árgus szemmel figyelt. De ez még nem minden! A megállóban csupán perceket töltő kocsisornak a határ felőli, lezárt ajtajú oldalára is állítottak őrt, és ezt én, aki még kezdő voltam a stratégiában, nagy előrelátásnak és ravaszságnak tartottam. Azon a naopn úgy kerültem oda Sopronból, hogy egy aknász mellé beosztva a műszaki zárat ellenőriztük, amely a sínek közvetlen szomszédságában húzódott. Parancsba adták, hogy ha befut a Darvas József: ARATÁS óter-Pál napján kezdtük az aratást. Az árpa már teljesen beérett. A búza kicsit még teljes volt, de a gyökere már megszakadt a rekkenő száraz melegben. Miire végzünk az árpával, az(t is lehet vígan kezdem. Nem baj, ha kicsit nedves is. Inkább a keresztben érjen be teljesen, mint hogy elfolyjon az utója. Ketten arattunk a feleségemmel. Én kaszáltam, ő szedte a markot. Kicsit nehezen mozgott már a hasától, nehezére esett a hajladozás. Azért bírta, nem panaszkodott egy szóval se. Igaz, én se siettem túlságosan, hogy győzze. így kettesben nem is aratunk volna le egy hónapon beliül. Rajtunk kívül még két kasza vágta. Aozk holdszámra arattak, ötven kilóért fogadta föl őket a gazda. Napközben sűrűn kijött megnézni, hogy haladunk. — (gyorsabban is rángathatnád azt a kaszát — mondta nekem. — így nem lesz egy hold se naponta. — Nehéz mán a Julis. Más marokszedő kéne. Haladnék én előtte, akár a szél, csak győzné szedni. Erre nem szólt semmit. Tudtam, úgyse fogad föl mást. Inkább elnézi a lassú munkát, mint külön fizesse, amikor van szolgáló. A másik két emberrel se volt megelégedve. — Ricsirázik a lábán, ha így megy! — kiabált rájuk. Azt meg kell hagyni, volt valami igazsága; mert csakugyan lassan mozogtak az emberek. Qe nem is csoda, egyik se volt már valami fiatal. Egyikük méghozzá rokkant is. A vállába kaipott golyót a háborúban. Azt szokta még most is fájlalni. — Megérzi még mindig az egész napi kaszálást i— szotka mondogatni. Az is baj volt náluk, hogy borzasztó hitványul táplálkoztak. Früstökre, ebédre mindig együtt ültünk le a keresztek alján. Reggel kenyeret ettek vöröshagymával. Délben hozott nekik az asszony valami kis levest. De mi az a lötty ilyen melegben? Fél óra alatt kiizzadja az ember, és alig kezdi meg a munkát, már üres is a has. Csak éppen mondhatja, hogy evett. — Szalonnát kellene fogyasztani maguknak — mondtam. — Sokat. Ától van erő. így kidőlnek pár nap alatt. — Azt ám. Könnyű azt mondani, de nehéz megtenni, ha nincs. Vágni nem vágtunk, venni meg nem tudunk, mert nincs hozzá tehetség. Drága az nekünk, akár az arany. A mi szalonnánkból adtunk nekik néha egy-egy darabot. Sokat nem lehetett, mert nekünk is (Részlet az író Vízkeresztől Szilveszterig című regényéből) ugyan kimérték. Annyiból azért jó volt, hogy nekünk elég rendes volt a kosztunk. Mindennap volt valami hús, ha avas is. Néha még csirke is került. Az emberek közül az egyiket ismertem úgy hírből. Tavasz elején sokat susogtak róla a faluban. Azt beszélték — nekem anyám mondta el egy vasárnap, mikor hazamentem tisztálkodni —, hogy az a tizenhat éves lánya, aki olyan hirtelen halt meg március elején, talán a saját testvérétől lett volna terhes. Nem tudom, hogy mi igaz belőle. Én nem mernék rá mérget venni, de lehetséges. Ügy mondták, akik közelebbi ismeretségben voltak velük, hogy sok gyerek van, és egymás mellett szoktak éjjelenként feküdni a földön. így történhetett volna meg tán az a dolog. Az anyja próbált vefce valamit' csinálni lúdlUáílat meg ilyesmivel és attól pusztult el. Anyám ezt csak úgy súgva mondta nekem, és olyan biztosan, mintha a saját szemeivel látta volna az egészet. Kezdetétől a végéig. Még egyszer mondom, hogy én nem tudom, igaz-e? Lehetséges, mert ilyen dolgok szoktak itt előfordulni. Még furcsább is. Könyvben se írnak olyanokat. Legtöbbször persze csak egymás között susognak az emberek. Hangosan egy se meri fölpanaszolná. Ahol ennyien élnek kis lyukakban öszezsúfolva, mint a disznók az ólba, és egymás mellett hencse- regnek, szalma derékaljon a földön, bizony nem lehet csodálkozni, ha állattá lesznek az emberek maguk is. Most egyik fia szedte utána a markot. A másik • embernek lány volt a marokverője. Fiatal volt mind a kettő. Mindjárt észrevettem rajtuk, hogy nem sokat csinálhatták még ezt a munkát, mert látnivaló ügyetlenül eklendeztek a kukával, és elmaradoztak fél rendekkel. — Nyilván nem lesz meg a hold se estig — mondták nagy búsan, hogy leültünk ebédelni a kereszt hűvösébe. — Rossz napszám ez így— Mikor lesz itt a cséplés? — érdeklődtek tőlem, mint bennfentestől. — Még learatva is sokára lesz. Miért kérdezik? — Jó lenne minél előbb. Költené a búza. Most is a kölcsönt esszük már. — A gépből vihetjük egíymesen az adósságba A padlásra egy szem alig kerül belőle. — Csak keresnek valamit a gépnél is. — Az kevés kitelelne. Még gépet is csak kapjunk. Hát tényleg- nem sok, amit ott tudnak keresni. A legtöbb családnak itt már tél utóján nincsen kenyere. Ami keveset tavasszal - nyáron -megkeresnek, nem elég egész évre. Még húzza őket az adósság is. Mert mindnek van. A tavaszi hónapokiban hitelre vesznek mindent. Sót, paprikát, ecetet. Azt meg kell adni, akárhogyan is, mert legközelebb nem kapnak. Ezeket a panaszokat így rendre mindenkinek elmondják. Nekem is. Pedig éppen olyan jól tudom, mint ők. Hogy nincs egy lepedő, ágyciha az ágyon, van egy kis összekopasztott tollúik, de nem tudják vánkosnak, dunyhának megcsinálni, mert nincs vászon. Kiszolgált kabátokkal takaróznak. Én is ezt csináltam egész életemben. De miikor így más szájából hallottam elmondani, rosszabbnak láttam. A maga nyomorúságát megszokja az ember. Lassan el se tudja képzelni, hogy másképpen is lehetne. Csak ha nagyon üres a has, akkor kezd gondolkozni. ink Julissal ezek mellett egész előkelőek voltunk. Igaz, egész napunk a gazdaé, de legalább egyelőre arról nem kell gondoskodni, hogy mi lesz holnap? Mit ér az ember a s’zabadságával, ha nincs hozzá egy darab kenyere? Azért, mikor fölkeltünk az evéstől, mind a ketten nagyon csöndesek voltunk. Mert egyszer mink is megöregszünk, és akkor mi lesz? Ki gondol velünk? — Nekünk nem kell annyi gyerek — mondta Julis, ahogy már jól bent voltunk a renddel. — Iszen éppen jól kezdtük — mondám, és ezen önkéntelenül is elnevettük magunkat. _______________________________Gáli István; E gyszerűen vonat, hagyjuk abba a babrálást az aknákon, nehogy bárki bármit kifessen. Addig se nagyon serénykedtünk, mert a társam mihaszna alak volt: Sanyinak folyton nőkön járt az esze, és ha elérhető közelségben nem volt nő, akkor beszélt róluk. (Majd a vesztét is szoknya okozza, hadbíróság elé kerül egy nagy fenekű némber miatt; ugyanis egy falusi pék özvegyen maradt aszony lányával szűri ösz- sze a levet, akiről az elhárítás kiszimatolja, hogy a túloldalnak dolgozik — de mindez később történt, a déli határszakaszon.) A nap gyengén sütött, a poros mezőnek olyan illata volt, amilyet - csak ősszel érez az ember. Leültünk a felmagzott, száraz fűbe. Köztünk és az állomás között a veszteglő vonat. Sanyi gyapjas-göndör haján állandóan félrecsúszott a sapka. Kreol bőrű, gömbölyű arcában két élénk szeme úgy ugrált ide-oda, mint két tovaröppenni kész, fürge madár. Szájából pedig ömlöt- tek a történetek. Mindig csak nőügyek. Még civil korában, mesélte, vidéki kiszálláson felcsípett egy asszonykát. De az istennek se jutott vele ötről a hatra. Mór utolsó estén az állomáson voltak, kikísértette magát, de nem reménykedett, hiszen a jegyet is megvette, amikor a búcsúzástól elgyengülve a nő végre készségesnek mutatkozott. Gyorsan kicipelte a váróteremből, odakint azonban zuhogott az eső. Olyan öblös karimájú, nagy szélű kalapokat hordtak akkoriban a férfiak, Sanyi fején is ilyen volt. Búvóhely után nézett, és észrevett egy ajtót: a szerszámkamra szűkös félhomályában (lapátok, csákányok. Csak álva lehetett működni benne. De ideges igyekvésében ügyetlenkedett, nem jutott célba, lenézett hát — és a kalap karimájából a hideg víz pont oda csörgött,, ahová nem kellett volna. idáig jutott lehervadásának történetében, amikor észrevettem, hogy az induláshoz megránduló vonatból a felénk eső, lezárt oldalon kiugrik egy férfi. Akárki volt, okosan csinálta, az ablaklerántással kivárta az utolsó pillanatot, hogy lankadjon a határőrök ébersége, és a gyorsulva forgó kerekektől ne lássák az állomáson, hogy mi történik ezen az oldalon. De arra nem számított, hogy ideát is őr van. Tulajdonképpen én is csak akkor figyeltem fel arra a lakli legényre, aki odaslattyo- gott az ismeretlen utas elé. Az első ijedtség, ami meglódult bennem, már el is csitult, mert láttam, hogy szembefordulva beszélnek egymással. A katona egyik vála lejjebb lógott a másiknál, zöld zubbonya felgyűrődött a derékszíj fölött — úgy hátulról nézve jámbor balfácán tehetett. A vonat kattogva siklott el mellettünk, már csak néhány kocsi takarta az állomást. Lövést nem hallottam. A katona oldalra dőlt — talán megszúrták? — az ismeretlen pedig a vonat takarásában pucolt a határ felé. Sanyi két kézzel kapaszkodott belém, addig élénken ugráló szeme mozdulatlan kavics, abból értettem meg, hogy azt a bajtársunkat elintézték. A vonat száz méterrel odébb megállt. Határőrök rohangáltak, hadonásztak, ordítottak. A halott aló mindenképpen ki akarták rángatni a puskáját, amire rázuhant, de a fegyver szíja megakadt a test alá csavarodott karban, azzal vesződtek. Hát ennyi volt. Egy távoli faluban megsiratták azt a lakli legényt, és azóta talán meg is 'feledkeztek róla: Az egyik válla — amíg pár pillanatig háttal állt nekem — lejjebb lógott a másiknál. Erre emlékszem. Összeállította: Rékasy Ildikó
