Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-20 / 195. szám
Irodák» &záz én nua/iftir wonMáibnL Hunyady Sándor (1890— 1942) Bródy Sándor fia. Kolozsvárott született, tanulmányait Budapesten végezte. Szülővárosában, majd a fővárosban vált újságíró. Neve akkor vált országosan ismertté, amikor Feketeszárú cseresznye című nagysikerű színművét a Vígszínház sorozatban .játszotta. Életében színpadi műveivel érte el legnagyobb népszerűségét, de a polgári olvasóközönség kedves olvasmányai voltak a harmincas években írt regényei is. Életművének legértékesebb részt novellái alkotják. Már első írásaiban megmutatkozik sajátos művészete, a mik- száthi anekdotázó hang és a modern lélekelemzés köny- nyed-természetes egysége. Témái: az élet apró mozzanatai, az emberi kisvilág, nem közömbös azonban a társadalom kérdéseiben „Mulatságos vagy ^keserű anekdotái mögött metsző társadalomkritika búvik meg” (Nagy Lajos). Hatásának titka kiváló jelenete- t ző készsége, derűs életszemlélete, hangjának természetes frissesége. A kis velencei vendéglőnek nem volt köze az idegenforgalomhoz. Messzi esett az elegáns Márk tértől és a tengerparttól. Csak a bennszülöttek tudták, hogy lehet megtalálini a mo- szatszagú lagúnák és szűk sikátorok labirintusában. Mégpedig a szegényebb sorsú bennszülöttek. Mert a kis vendéglő a legszegényebb néposztály étkezőhelyiségévé alakult ki az évtizedes használat gyakorlatában. Valami középület volt a szomszédságában, annak a szolgái tették a törzsközönséget. Aztán jártak oda katonák, postások, kish-ivatalnokok, munkások, a helyijáratú hajók matrózai. Nyár volt, déli fél egy, nagy meleg, óriás zsúfoltság, zsivaj. A szegény emberek mind egyszerre ebédelnek, nincs módjuik, hogy nagyon válogassanak az időben. Az udvaron terítettek, kopasz tűzfalak között. E helyen semmi nem emlékeztetett a dózsék Velencéjére. Proletár hely volt, minden dísze egy oleander bokor, amelyet valahogy rákénysezrítettek, hogy futó alakjában a falhoz tapadjon. Proletár vendéglő volt, proletár ételekkel, tengerszaggal, olajszaggal, halszaggal, paradicsomfoltokkal az abroszokon. De egyúttal olasz vendéglő volt, lármásan, jókedvű, tüzes. Mindenki hangosan beszélt, követelt, fenyegetőzött, nevetett, az asztalok átdiskuráltak egymáshoz. A nap elöntötte latin aranyával a társaságot, mert árnyékot csináló ponyva nem volt az udvar fölött. A vendégeket egyetlen pincér szolgálta ki, egy göndör hajú férfi, fekete, mint az abroszok, paradicsomfoltos, fehér kabátban, füle mellett egy eloltott cigarettával. Nem volt már egészen fiatal legény, sötét hajában akadt néhány kara ezüst szál. Kissé színé- szies volt, kissé bohém. Az ilyen külsejű emberekre szokták azt mondani, hogy „lusta”. Ennek az olasz incéprnek azonban rengeteg dolga volt. Egymaga szolgáit ki száz türelmetlen vendéget, aki mind egyformán éhes volt és sietett. Ezt a munkát nem lehetett szorgalommal győzni és rendszerrel elvégezni. Ez a munka hőstett volt, zsenialitás kellett hozzá, bátorság, humor, elszánt hit, hogv az emberi akaraterőnek nincsenek korlátái. K önnyített magán a pincér azzal, hogy munka közben énekelt és csevegett a vendégekkel. Énekelt a konyhában, amíg a vendéglősné karjára rakta a tá- nyéroakt, énekelve osztotta szét a spagettit, a csiga-potpurrit, a sö- örket, mintha több ujja lett volna, mint egy normális embernek, egyszerre hat krigli sört tudott tartani egyetlen kezében. Énekelt, izzadt, rohant az asztalok közt, fecsegett, rendeléseket vett föl, egy jókedvű állat éberségével figyelve a zűrzavarban. Azt is észrevette, hogy az udvar közepén egy asztalnál „idegenek” ülnek, csöndesen, szerényen, kissé feszélyezetten, ahogyan vendéglőhöz nem szokott emberek viselkednek Nyilvánvalóan egy más városból való munkáscsalád volt az „idegen „asztal”. Egy munkától meg- •aszalt középkorú házaspár, két kisfiú és egy felnőtt, szép lány, aki szőke volt és kreol, a bőre sötétebb a szempillájánál. A csalód csak bort és szódavizet rendelt a vendéglőben, azzal váltoták «meg a jogot az asztalhoz. Az ennivalót magukkal hozták egy nagy szatyorban, kenyeret; gyümölcsöt, hideg húst. Rajtuk volt az út, a fáradtság, hogy nincs még házi tűzhelyük ebben a városban, hogy jobb emberek nem ülhetnek le enni az Utcán, a fal tövében. A pincér saját természetének kedvességéből tányért és evőeszközt hozott eléjük, hogy ne egyenek kézzel, puszta papírból. Aztán, mialatt a tizedik asztalnál dolgozot, átdiskurálva a vendégek feje fölött, megkérdezte, hogy hova val'ók, és miért jöttek Velencébe? Merít azt látja, hogy idegenek és nem gondolázni akarnak itten. A társalgás nagyon szaggatottan folyt, ment a pincér közben megállás nélkül dolgozott, másokkal is beszélt, eltűnt a konyhában, a sűrítésben, morzsát adott szájából egy szelíd madárnak, amelynek kalitkája az oleanderes tűzfalon függött. Végül mégis kialakult, hogy az idegenek milánóiak voltak eddig, de most átköltöztek Velencébe, mert örököltek itt egy házat, a házban van egy varroda is, abban fog a nagylány dolgozni, a fiuk jövőre szerelőtanoncnak mennek, az apa ács, mindegy, hogy hol ács, Milánóban vagy Velencében, akárhol elfér egy kis műhely. Most már nemcsak a pincér, hanem az egész vendéglő beszélt az idegenekkel, a nép tengere fölvett egy kis friss hullámot hullámai közé. Az ács komoran hallgatott, nagy fabalta kezét az asztalon nyugtatva, a felesége beszélt a család nevében, egy fürge, kis aranyfogú nő, büszkén az aranyfogára. Megmondta a nevüket, a gyerekek nevét, a rokon nevét, aki meghalt, és rájuk hagyta a házat. Már kémivalója is volt. Nem tud-e valakit, akinek kellene egy szoba? Mert a házukban, a lépcső alatt van egy külön benyílójú szoba, azt szeretné kiadni egy rendes lakának. A pincér a fülét hegyezte. Hol az a szoba, és mennyibe kerül? Tüzes alku indult meg az aranyfogú asszony és a pincér között, a kínálat és kereslet szerencsésen találkozott. Egy gyalogos káplár magasra tartott villájáról szájába bocsátotta a spagettit, és nevetve odakiáltott a pincérnek: — Tudod mi,' Giuseppe?! Vedd el feleségül a kisasszonyt! Ingyen kapsz lakást! Hunyady Sándor: Olasz I vendéglő 1 • • 1 A pincér vigyorgott: — Remek tipp! — és karján egy torony piszkos tányérral kiment a konyhába, oly sietve, hogy látszott, megijesztette kissé a tanács. Az ács megmozdította az asztalon száraz, munkás kezét, mlint aki nem szereti, ha tréfálnak vele, a lány mélyen elpirult, és szemlesütve babrálgatott egy darab kenyeret. Giuseppe újra megjelent az udvaron, megrakva a tányérokkal. A lányra nézet, füttyenitet: — Most látom csak, hogy milyen gyönyörű a kisasszony! Hogy hívják?! — Maria! — felelte az anya ragyogó aranyfogaival. Giuseppe lelkesedett: — Csakugyan, mint Maria! A legszebb Maria a legszebb oltáron, az égő gyertyák között! — Mialatt dolgozott, a lányt nézte és énekelt, a dal egyenesen a lánynak szólt, mint egy szerenád az ablak alatt, operarészlett volt, amelyet a pincér hibátlanul adott elő világos tenorján. M aria egyre zavar- tabban babrálgatta a kenyeret. A pincér, mielőtt eltűnt volna a sön- tésben, a lányra mosolygott, és csókot dobott feléje, a vendégek közül néhányan nevettek. Maria sötétpiros, majd halovány lett, tenyerébe hajtotta homlokát, hogy elrejtse arcát. Egy öreg levélhordó rendreuta- sította a katonát, mit szól bele mások dolgába, a kisasszony szégyellt magát. — Komolyan beszéltem! — mondta a káplár. — Ezek összeillenek! Az egész udvar helyeselte, az apa újra megmozdította súlyos kezét, az anya nem volt megsértve, arcán a figyelő kotlós kifejezése fénylett. Giuseppe megint előkerült a konyhából egy rakomány spagettival, apró hallal, habbal, csigával, paradicsommal. Egyszerre tréfásan és komolyan mondta: — A tipp remek volt! Percről percre jobban imádom a kisasz- szonyt! Ha m-eojném, megkérném a kezét! A mama nagyon nekimelegedett. Buzgón magyarázta’ hogy Maria már tizennyolc éves és szívesen férjhez adná, de persze csak olyan emberhez, akit ismer és hozzávalónak talál. Giuseppe miközben lerakta a vendégek elé a spagettit, a para- dicsomszószt, a parmezánt, a halat és az Italokat, az asztalok körül sétálva, a távolból bemutatkozott. Megmondta a nevét, hány éves, mennyit keres. Egész kis jellemrajzot közölt magáról, önérzetesen fölsorolta erényeit, és bevallotta hibáit, még azt is meggyón- ta, hogy ortopéd cipőt visel, mert féi, hogy lúdtalpat kap a sók szaladgálástól. Azzal kiment. A káplár átszólt a milánóiakhoz: . — Giuseppe derék pofa, és jó barátom. Ha nekem lányom -lenne, ón neki adnám! " — Nem részeges?! — kérdezte az aranyfogú anya egyszere az egész udvar összes vendégeitől. Az udvar barátságosan igazolta a pincért. A levélhordó bölcsel- kedett: — Iszik, de nem részeges. 'Ilyen a legtöbb! • A hangos tanácskozásra a vendéglősné kijött a konyhából, és megállt a küszöbön. Nagy hasú, kövér asszony volt, szigorú boszorkány. Közölte az idegenekkel, hogy -a pincér tíz éve dolgozik nála, és meg van vele elégedve, felel érte, hogy rendes ember. Giuseppe új tányérokkal került elő. Most már ő is zavart volt fölénye eltűnt, fátyolos szemmel vizsgálta a messziségből a piruló lányt. — Hisz ez szerelmes lett! — kacagott a káplár. A pincér megállt egy asztal mellett, a karján a tányérok, a kezében üres borosüvegek. Kicsit akadozva -mondta az idegen család felé fordulva: — Gondolkoztam. Tudom, maguk ki, maguk is tudják, hogy -én 'ki vagyok. Mit szólnának hozzá, ha megkérném Maria kisasz - szony kezét?! A mama kérdőleg a papára nézett. Az ács méltóságos mozdulattal felvonta vállát, mintha azt mondaná, hogy ő nem szól bele ilyen veréb dologba. A lány kínjában -kifújta görcsösen összegyűrt kis zsebkendőjébe az orrát. A mama hamiskásan kacsintott a pincérre : — Én nem k á ion, k 'Tdezze i Mariát, hogy ő mit szól hozz A pincér nem rakta le a tár rókát. Ügy, ahogy volt, tele l zel, leült a lány mellé a pa< mert nem székek, hanem pa voltak az asztalok körül. Van valakije. Maria? Ügy tem, hogy valami udvarlója v ideálja? Maga szép lány, m ne lenne? — kérdezte komoly Az oleanderes udvaron ni csönd lett. Mindenki úgy fig] mint a színházi nézőtér egy s relmes darab ilegszerelmesebb leneténél. A lány szótlanul nemet in hosszú pilláit mélyen lebocsá ta a szemére. Giuseppe tréfás árnyalatot vert a hangjába: — Nézze csak, Maria, mca gyorsan, hogy „igen”. Mert ha ri a fejét, ha jobban megnéz, tosan azt mondja, hogy „n< Képzelem, milyen undok leb ebben a paradicsomos kabát! ebben a széttaposott, strapa c -ben! A lány nem felelt. A mama segített a kérőnek — Nem akarok a dologba a kozni. Maria, de nekem az mindjárt tetszett, amikor meg tarn. Jó ember lehet. Enni a a madárnak! — A szájából!... — fűzte hí nagyon halkan a lány, és ros kedve elmosolyodott. Mozd nem látszott rajta, de ér hogy a bensejében meleg bólin sál fogadja el a pincér ajánl: Az olaszok értenek a vili a legjobban a szerelemhez. ( seppe is érezte, hogy a pill alkalmas. A tányérokat most tette le, csak úgy, egy gyors < hajtással -megcsókolta a lány k és fülét, aztán felállt, megeső ta a mamát, a kisfiúk feje búi -majd a családfőit is megcsóki aki Jupiter méltóságával tart arcát. volt a log, alaposan meggondolva és lyen átérezve. Pedig a jegye alig beszélt egymással, vonza-b negyedóra alatt érett meg sz lemmé. Amikor a csók elpöttyent, udvaron nevetni, tapsolni és < nézni kezdett a nép. Egy f akinek mésszel volt telifröcsk a kabátja, szájharmonikát vett a zsebéből, fújni kezdte rajt nászindulót. A szerelem szép, de ebéc is kell. Giuseppe nem hagyb abba a munkát. Kiment a ki hára az ételekért, összeszedte edényt, a szétszórt kenyérhají Duplán sietett, hogy sürgősen kezdhesse magánéletét. A mama tökéletesen érezt helyzetet. Feddően nézett a nyára. — Mit ülsz itt. Maria, -mii -tus-Kv.! ? ívelj föl, és segíts a v gényednek! Maria engedelmesen fölállt, ment a söntésbe, ahol a ven dősné kötényt kötött eléje. 1 dani kezdte ő is az ételeket, egy kicsit ügyetlen volt még, í nyér remegett kezében, ősz varta a rendeléseket. Giuseppe szerelmesen dirij — Ne oda vigye a sajtot, vem, ott sört kértek! A sajti másik sarokban rendelték, nyörűségem! A levélhordó sovány, epés bér volt, olyan a napsütésben dő, boldog vendéglőudvaron, i egy pohár édes ürmösben az gostura. Keserűen jegyezte i — Meddig fog ilyen szépen szólni, ha majd a felesége les a lány?! A pincér s munkája közben egy pillar megállt: — Meddig?! Nem tudom! hét, hogy nemsokára abbahag mert az ember nem beszélhet mindig, mint a filmeken a s; szék! De azt ígérem, hogy most mondtam, mindig gom és érezni fogom! — jelentett oly belső erejével az igazság hogy -még az ács is bólintott helyeslőt komoly fejével.- \ > , Mohácsi Regős Ferenc rajzai
