Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

1982. JÚLIUS 10. Irodalom, művészet 9 Dorkovics Ágnes: — tizsta, kék — szemeidben őrizgetem magamat: táltosokkal versenyeztem éjszaka, csillagderes, hószínorrú paripák vágtatása porzik még a telkemen. láttalak, még akkor is, az ég tüzén átviláglott kérő lelked csillaga, hívásoddal zaboláztam jó lovam fordulásra, tűzön át a lelkcdig. kedvesem, ha újból éj jön, mit kívánsz? szemeidben merre menjek érted ón? szédülésből szédülésbe, völgyeken, napból éjbe s éjből napba visz szemed. Jancskár Lajos: A badacsonyi-hegy árnyéka [szememig húzódik Félúton [melegedni. Peng egy úton felejtett üveg-Csönd, [pohár. csak a parthoz loccsan néha kelyheben harmatcsepp csil-1hullám. [lámlik. Fény, Nevet a kilométerki). a vizen' álmodni vackolödik Elindulok: [egy csillag. templomi ésoszogás feléd. EGY MESE itatásra, megérdemeltem a gyerek­től a korholást — ami helyett egészen mást. kaptam. Töredel­mes vallomásom után ugyanis kis­fiam felajánlotta, hogy majd ő mesél helyettem, nemcsak helyet­tem, hanem — ha már ilyen telki nyomorult vagyok (bár. ezt nem monda így ki) — nekem. Mosel nekem! Nem sokáig gondolhattam arra. hogy majd másnap hozatok az ^jggy-i'k segédemmel néhány mesés­­könyvet, esetleg el is olvasatom őket, s csak a vázlatos története­ket nézem át estefelé, mert a gye­rek bele is fogott a mondókéba, nem tehetett másfelé figyelni, hi szén észrevette volna- hallgattam hogy milyen eszes gyerekem van, tehát. Akkor fedeztem föl csak. és azokon az estéken fedeztem fel és szerettem meg a meséket is. Mert mondanom sem kell. másnap sem, s még jó ideig nem hozattam könyveket, mindig elfeledkezve a magamnak tett ígéretről, egészen addig, míg egy napon személyesen nem állítottam be egy könyvke­reskedésbe, és válogattam, most már bizonyos mérce alapján, az elém rakott áru között. Mintha tanítani akart volna, szinte terv szerint mesélt nekem a fiam. Eöször az egyszerűbb me­séket ismételtette - át velem, ké­sőbb aztán rátértünk az ismeret­lenebbekre, a ritkábban előfor­dulókra- bonyolultabbakra, de (il­lán izgalmasabbakra is. Már kü­lön kis szertartása alakult ki a mi esti megélésünknek. Először a fiam szerepelt maga választotta meséjével, utána következtem én. engedelmes visszhangként igye­kezve szóról szóra ugyanúgy el­mondani a történetet, ahogy’tőle hallottam. Leginkább nem várta meg leckém felmondásának végét, mar közben elaludt. Én azonban leggyakrabban végig elrpnndtam a megkezdett mesét. vitt. a lendület. Élőbb kínoztam vele magamat, így akartam bűnhődni, amiért az­előtt nem viseltem kellőképpen g"ndj;it a gyermekemnek, később azonban a mese szépsége kény­szerítőn ra. hogy ne vegyem ész­re a hallgatóság hiányát, nem mertem, elszakítani a gyönyörűen egyszerű, mégis -csodákkal teli. egyenletesen pergő fonalat. Furcsa szokást vettünk föl ké­sőbb. Egy este ü. a másik este én választhattam az elmondandó me­sét. Nagyon boldog voltam- ami­kor először -léptem elébe, ponto­sabban ültem eléje egy frissen megtanult. számára ismeretlen történetiek Úgy izgultam, mint a kezdő színészek, de engem nem­csak a jól sikerült előadás bol­dogított. hanem figyelő, elrévül-t kis arca. az az öröm. amit neki adhattam Attól kezdve rendsze­resen vásároltam a megjelenő me­­séskönyvekeC egyik mindig ott hánykolódott az íróasztalomon, s amint időt szakítottam rá, kijegy­Bolya Péter: A PINCÉBEN vonat beállt, le­szálltam. Az apró állomás kezet i’kzott velem, a vasutas mosoly­gott, mintha a fia lennék: — Vé­ge- katona ibácsi? t Vége: Három nap szabadság,' ma teLt -le, azaz most van négy óra, este nyolcra kell fent lennem a dombon, az alakulatnál. — Nem arra, katona bácsi! — kiáltott rám az állomásfőnök, amikor elindultam a falu felé. —­­Hova megy? — Még van időm ... — fordul­tam vissza. — Nyolcig szól a pa­pír ... — az utolsó szót már kia­báltam, mert szél támadt, és fe­lettem zajosan susogni kezdtek a jegenyék levelei. Négy órám van. Sok. Itt, falun, sok. Otthon: kevés. Egy hosszú séta, egy pohár sör. egy telefon­­beszélgetés — és már el is múlt. De itt — hova menjek? A kocsma nem nekem való, amúgy is ki­nézik onnan a katonákat. Hova­­merre? Még négy órám van. For­dul az út, már itt a temető, meg néhány lépés, és elém kanyarodik a falu főutcája. Még nem értem a kocsma elé — ..hát mégiscsak oda jutok?" —, amikor hirtelen eszemebe villant Kárádi tanácsa": — ..I^a jó bort akar inni, alhadnagy elvtárs. csak az öreg Mártont keresse. Világ­hírű bora van, csodabor, majd meglátja- alhadnagy elvtárs. -még érmei is vannak az öregnek." Hogy is magyarázta? Az isko­lánál jobbra, aztán még egyszer jobbra, aztán már látni is. magas, zöld kapu... — Ki az? — zörrent meg a halig a kapu mögött. —- Innen a dombról . .. az. ala­kulattól jöttem. Érv fél liter bort szeretnék. Nyílt a kapu. ősz hajú. fekete kalapot viselő öregember nézett ki rajta. , — Jó napot — -köszöntem. — Adj’ isten. Na. jöjjön bel­jebb ... — mormogja az öreg, és befelé indul. Aztán hirtelen megáll fordul­tában. / Az arcomat nézi. Mit nézett? Megigazítottam a sap­kám. Az öregek néha jobban vi­gyáznak a katonaregulára, mint mi. Márton gazda néz. néz — az­tán újra elindul. A konyhába vezet. Kemence, mellette tűzhely, macska gubbaszt alatta: barnapokrócos heverő- a polcon d üti nyögő rádió. zeteltem az aznapi történetet. Munkatársaim hamar megszokták, es bogaraim közé soroltak e szo­kásomat.. különben is ismerték családi körülményeimet- nem mer­tek volna gúnyolódással bántani. Akadt köztük olyan is. aki segí­tett. bár ha nő jelent" meg. kezé­ben valami régi. érdekes gyűjte­ménnyel. inkább csak udvarias­ságból fogadtam el az ajándékot, féltem, hogy valamelyikük a gye­­j’ek által próbál eljutni a szíve­mig. Már kitünően kiismertem ma­gam a mesék világában, otthon hatalmas könyvtáram volt mesés­­könvvekböl. külön polcra raktam őket tartalmuk szerint, egyikre a magyar népmeséket, másikra Af­rika népeinek meséit, harmadikra az. ázsiai népek meséit, a többit tettem legalulra- de minden polc­nak még saját magán -belül is megvolt a beosztása, balra kerül­tek az. állatmesék, melléjük a tün­dérekről szólók, aztán az eredet­­mondák, néhány csalimese-gyűj­temény. híres írók átdolgozásai, és végül a műmesék, még azok is szétosztva verses mesékre és prózában írtakba. Már ismertem minden föllelhető -könyvet, már rendszeresen járattam a gyermek­lapokat. a kiadóknál megrendel­tem minden hirdetett sorozatot, amikor egy napon a fiam kijelen­tette. hogy álmos, ne zavarjam a mesemondással. Tizennégy éves volt akkor. -Min­den átmenet, előkészítés nélküli közölte ezt velem. Minden tapin­tat" nélkül. Nem érdekelték többé a mesék. Untattam volna. Nem szólt utánam- mikor ki — Üljön csak le, mindjárt ho­zok ... Levettem a mikádómat, fel­akasztom a fali fogasra. Ahogy fordultam, megakadt a szemem a falon. „Mi a . fene ... Hogy kerültem én oda?” Egy régi fénykép. Raj­zolt. A száj, a szemeik ' színesre festve. Fiatal férfit ábrázol. A fér­fi mosolyog — és én magamra is­merek benne. „Ki lehet ez? Rokon? Vagy az öreg Márton fia?...” Nyílik a konyhaajtó, párás üveggel a kezében lép be a gaz­da. Megáll, beteszi az ajtót. Me­gint engem néz: meglátta, hogy a fénykép előtt állok. — A fiam — mondja. — A fiam volt... • — Meghalt? — Meg. A gazda az asztalra állítja az üveget, poharakat vesz elő a konyhaszekrényből. Tölt. Halkan kotyogva csorog a bor. A képre nézek- és a szájamhoz emelem a poharat. Mintha a halottat kö­szönteném. — Hány éves maga? — kérdezi hirtelen a gazda. •— Huszonnyolc. Az öreg előrehajol, újra tölt. ' — Nagyon hasonlít, nagyon ha­sonlít — dünnyögi, aztán felemeli szemét a pohárról, megint az ar­comat nézi. — És hol született? — Én? — Maga. — Pesten. Negyvennégyben. Az öreg megcsóválja a fejét, a pohár után .nyúl. — Tudja... — mondja halkan — azt hittem, őt látom, amikor maga bejött. . . ő is így jött be, egyenruháiban, no, nem ilyenben, még a régi bakaruhában, negy­vennégyben. Azt mondta: én va­gyok- édesapáim, engedjen be, de gyorsan . . . Megszökött. Katona­­szökevény volt, tudja. — Megszökött? — Az órámra nézek. Fél <H. Nincs negyvennégy, nincs háború, nincsenek katona­szökevények. Nyolcra »a dombon ■ke.ll lennem. — És... miben halt meg? — kérdeztem, hadd múljon *az idő. — Itt halt meg, egy hónap múl­va. Lent lakott a pincében, a bo­rok között, hiába mondtam neki, nem akart feljönni. Azt mondta, kivégzőosztagban volt egyszer, ő nem akar a puskák elé kerülni. Aztán . .. megbetegedett. Tüdő­­gyulladást kapott. Elhívtam az or­vost. ő is azt monda, hogy feil kell hozni a gyereket- de az meg nem jött az istennek sem. Rú­gott, harapott, kiabált, -nem bír­tunk vele sehogy. Szóval ott ma­akartam lépni a szobájából, csak az ajtó becsapódása előtt jegyezte meg: — Ne felejtsd égve a villanyt, apu! Ráütöttem a kapcsolóra, és ki­mentem. Napokig feléje se néz­tem a könyveimnek. Tulajdonkép­pen örülnöm kellett volna, hogy végre megszabadultam a minden­napi ■ mesemondás terhétől. Kollé­gáim már amúgy is azzal kezdtek gyanúsítgatni. hogy titokban van még néhány kisfiam és kislányom, és őket is bőven ellátom mesével. Válásom régen megtörtént, a pisz­­kálódást nem érezték oda nem il­lőnek, s én rájuk hagytam, mond­janak, amit akarnak, ha visszaszó­lok, csak fokozom tréfacsináló kedvüket. Ritkábban kerestek fel értékeikkel fiatalabb titkárnőink, s ha valaki még hozott könyvet­­pénzért akarta eladni nekem, ajándékra' rég nem gondolt senki. Ügy képzeltem, kihordatom a szobámból a meséskönyveket, né­hány szakkönyv és lexikon úgyis régóta keresi a helyét, de egvre halogattam a dolog elintézését, magam sem tudom, miért. Aztán egyszerre kaptam meg néhány gyerek lapot- és egy könyvet az egyik sorozatból. Az új indián me­séket meg egy indítandó sorozat hirdetését. Már számon tartottak a kiadók is. Hirtelen haragomban el akartam dobni az egész csoma­got. mikor érdekes rajzot fedeztem fel a kinyíló könyvben. Nem is vettem észre, hogy történt, neki­ültem. vagy inkább ülve marad­tam és elolvastam az egész köny­vet. • ' Azóta tudom, hogy nem lehe­radt, aztán néhány -napra rá meg is halt. Most is ott van. — Ott van? — A pohár fele­­útón megállt a kezemben. — Ott temettem el, a pincében. Máshol nem lehetett, nekünk is bajunk lett volna, ha kitudódik ... Ott temettem el, a sarokban. A háború után átvihettük volna a temetőbe, de azt mondta az asz­­szony, minek az most már, így legalább mindig itt van ... A képre néztem. Hasonlít rám­­nagyon hasonlít. Kedvesen, pi­henten mosolyog, az arcán nyo­ma sincs a láznak, a félelemnek, a pincebeli nemespenésznek. — Lemennénk? — kérdeztem. A pince hideget lehel, Márton gazda gyertyát gyújt a lépcső al­ján. Sorban a hordók: egyik olda­lon hat, a másikon csak öt. A hatodik helyén, a sarokban: a sír. Fekete salakhalom, a tetején — üres -kon z ver dobozban — fonyadt, elvizesedett virágcsokor. Oldalt fakereszt, a falnak támasztva, raj­ta a név. Durván égetett betűk: ÉLT 26 ÉVET. A gazda kezében remegve ég a gyertya. Meghajlott háttal állunk: alacsony a pince teteje. — Menjünk akkor... — mondta a gazda- és kezével védve a gyer­tyalángot, a lépcső felé fordult. Felmentünk a konyhába. Meg­ittam a maradék bort, és elbú­csúztam. — Most már menni kell — mondtam, az órámat nézve. Márton gazda sokéig fogta a kezem a kapu előtt. — Itt van fénn, a dombon? — kérdezte. — Itt. — Hát. . . Aztán jöjjön el -más­kor is. — Eljövök. Viszontlátásra. — Isten áldjon, fiam. Elindultam a főutca felé. Már .sötétedett,, meg-meglódult a szél. Négy kilométer a dombig. isszanézek. Az öreg a kapuban áll.. Még mindig néz. Talán azt hiszi... Ugyan. Nem lehetek a rokona, sem az -unoká­ja. senkije, semmije. Semmi kö­zöm a fényképhez. Az a másik meghalt. Meghalt, még negyven­négyben- most ott fekszik a -bo­rospincében, a hatodik hordó he­lyén, és én .. . én pedig felgyű­röm a gallérom, fürgébben, egye­nesebben lépkedek, hiszen élek. elek. lek meg mese nélkül. Bár eleinte szégyelltem magam, sokát, szen­vedtem az ismerősök fullánkjaitól, még többet fiam vádló és csodál­kozó tekintetétől- kitartok mesés­könyveim mellett, és tovább -nö­velem számukat. Fiam csak -tan­könyveit. ra-tjuk -kívül lexikonjai­mat, szakkönyveimet forgatja. Ko­molyan elmélyedve ül a sarok­ban délutánonként, néha tőlem kér tanácsot vagy magyarázatot egv-egv nehezebb számtanpéldára, neki még ismeretlen fogalomról. Jó mérnök válik majd belőle. Enyhe mosollyal nézi el nekem, öregedő apjának, hogy miután el­végeztem a munkám, mesésköny­veimet rendezem, olvasgatom. Csak az a -baj, hogy vigyáznom kell az olvasással, éppen azért, mórt tudom, mennyire szükségem van a mesékre. Be kell osztani a rendelkezésemre álló lapokat- az elég ritkán megjelenő könyvúj­donságokat, hogy lehetőleg ne egyszerre faljam föl, olvassam el a történeteket — szerencsére a csillagászat is sok időmet leköti — jusson máskorra is, hiszen min­dennap szükségét érzem, kívánom a mesét, tehát tartalékolnom is -kell belőlük. S hiába csúfolnak, hogy komoly tudós létemre ilyes­mivel töltöm az időm. -Hiányát érzem, ha egy nap nem jutok hoz­zá, ezért gondosan elosztom az olvasni- és élveznivalót, ami-t any­­nyira megszoktam és szeretek. Nem válók meg tőle, pontos és rendszerető ember módjára beosz­tom. Minden napra egy mese. Az irodalmi oldalpárt Rékasy Ildikó állította össze, az illusztrációkat Györfi Lajos grafikáiból válogattuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom