Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-05 / 130. szám
1982. JÚNIUS 5. 8 Irodalom» művészet Gergely Ágnes: Oláh János: Társalgás telefonon Szél vagyok Mert te nem tudtad, milyen neuralisztikus Szél vagyok és sok égi zsákot, pontot ér a hangod éle, felhőt cipelek, bő iszákot úgy öklöm köré feszült a huzal mint ha egy torkot fonnék körbe végre: kanyarítok a vállamon. „örülj, hogy nincsen gyereked. Essél eső, zuhogj a földre, Nyugalmas élet. Regényt olvasol. Kéne, hadd lássam meg az utcakőbe hogy pelenkázz? Aztán fenékbe rúgnak? így csak virágot nem kapsz elsejére.” fáradhatatlan arcomat. Essél eső a legszebb lányra, Ahogy másokról ítélsz, annyit érsz. vállára, mellére, hajára, Hát élj öregek közt. Semmit ne láss magad körül, csak gyászt és pusztulást bízza nevetve rám magát. és éjszakánként nyomjon egy lidérc: ' Segítsen cipelni a zsákot, szabadság! az majd árokpartra vet. a felhőket, a bő iszákot, És nem lesz senkid, aki eltemet. aludjon el a vállamon. r .................. ............... .............. c Száz éo maqipat' vt&adJLáib&L '■ . 1 gyerek hozta a lovat, A hogy lóvonat elé fogja. Már ahogy hozta, azon meglátszott, hogy ' a gyerek és a ló nincsenek egymással jó- ——i viszonyban. A gyerek ráncigálta a lónak a száját és dühösen nézett a lóra; a ló elfarolt a gyerektől. A gyerek vöröshajú, szeplős fiú volt, gonoszábrázatú; a ló mindjárt első pillantásra jólelkű lónak látszott. Ha választanom kellett volna, melyiket tekintsem magamhoz közelebbállónak, velem rokonnak, egész biztosan a lovat választottam volna. A gyerektől féltem volna, hogy ha megharagszik rám, bicskát ránt ki a hátam mögött és belémszúrja, a ló nyilván figyelmeztetett volna, a maga módján, ha vele szemben valami nem helyeset cselekedtem volna. Tavaszi délután volt, langyme- leg, kékegű, napsütéses, azok közül a tavaszeleji órák közül való, mikor az egészség, a teljes élet, átmenetileg jól érezheti magát, mert földön, fákon, Jégben csak szépség, frisseség, fejlődés veszi körül. Az új falevélnek, a kiser- kedt fűnek, a csillogó égnek, a tisztafehérre mosott felhőnek, a napfényben sütkérező padnak, az automobilok ajtaján a rézkilincsnek: mindnek, mindnek tavasza volt. A lónak is. Csak a gyerek képviselte az év- szaktalan emberi ádázságot. A gyerek piszkos és gyűrött volt, nem a munkájától, hanem attól, hogy nem törődött a tavasszal, nem vette észre, fontosabbnak tartotta magát és azt, hogy gyűlölködjön, a felviruló tavasznál. Undok volt a gyerek, és el kellett volna távolítani a tavaszból, a tavasz és az ember nevében. A lóvonat kocsija elé cibálta a lovat a gyerek, de szántszándékkal úgy, hogy a tó messzebb legyen a kocsitól, semhogy az istrángot fel lehessen kötni. A ló magától hátrább jött volna, mert a ló okos és szelíd volt, de a gyerek, elől, rángatta a száját, aztán hirtelen hátraugrott és a gyeplőszárral kezdte hátrahúzni a lovat. Közben közvetlenül a ló hátsó lábai mellett állt, és ütötte a ló combját az öklével. Emiatt a ló nem tudta, hogy mit akart tőle az ellensége, azt-e, hogy előbbremenjen, azt-e, hogy hátrább jöjjön. Folyton azt vártam, hogy a ló rúg egyet, megpróbálja agyonrúgni az ádáz gyereket, de a ló nem tette. Csak reszketett, egész testén reszketett a szép barna bőr az utálattól és az elfojtott haragtól. A ló le tudta győzni önmagát. Ki van zárva, hogy a ló félt volna a gyerektől. A ló hatalmas és jóltáplált volt, a gyerek nyeszlett és fejletlen. Talán ezért is gyűlölte any- nyira a lovat. Nagyon gyűlölte, nem is tudott másképp nézni rá, csak szikrázó szemmel és ökölbeszorított kézzel. Mikor már kellőképpen hátrarángatta a lovat, akkorát rántott a gyeplő egyik szárán, hogy a zablavas kiesett a ló szájából. — A kutyaistenedet! — káromkodott a gyerek,- és megint előre rohant a ló fej éhez,-hogy a zablavasat visszategye a szájába. A ló biztosan a szájába engedte volna tenni a vasat,’láttam, tessék nekem elhinni, láttam, hogy engedte volna, de a gyerek azzal kezdte, hogy ököllel orronvágta a lovat. Ez fájt a lónak, kénytelen volt magasra felkapni a fejét, a fájdalom reflex-mozgásaként. s ezzel a szája magasabbra került, semhogy a gyerek felnyújtott kézzel kényelmesen elérhette volna. Gábor Andor: A LÓ A gyerek ráncos rossz, kék száján megint csak úgy ömlött a szitok. Oldalról néztem a viaskodást. A ló a szemellenző alól lenézett a fiúra, nagy, véres, de mégsem gyűlölködő szemmel. Csak undorodott nagyon embertársaimtól, aki most az öklét a gyűrűs ujjával ki- bütykösítette és úgy öklözte a ló nyakát. A ló folyton reszketett, és a szájába engedte tenni a vasat, de a gyerek káromkodva tovább-öklöz- te. A ló igyekezett mozdulatlan lenni, mert látszott, hogy tudja: minden hiába. Ez a kis vadállat gyötörni akarja, s ő minden mozdulatával csak okot ad neki arra, hogy gyötörhesse. A tavaszi boldogságtól remegő levelű nagy fák alatt csak négyen voltunk. Egy példány ló, Equus caballus, és három példány ember. Homo sapiens, a gyerek, egy úr, meg én. A ló, á szép derék ló, jobban képviselte a maga állatrendjét, mint mi hárman a mienket. A gyerek olyan volt, aminőnek leírtam, az úr koravén arcú, városi testű ember, törődött és rosszkultúrájú. Én * túlságosan középtermetű vagyok ahhoz, hogy alakilag is megfelelő Homo sapiensnek tarthassam magamat. Mikor már nagyon nem lehetett nézni, mit művel a gyerek, az úr, aki a kocsiban ült, megszólalt: — Mit bántod azt a lovat? De nem volt jó határozott hangja az úrnak, hanem bizonytalan és szétfolyó hangja volt. És az is érGábor Andor (1884—1953) a magyar szocialista irodalom egyik, sokoldalú tehetsége, költő, publicista, szatirikus, prózaíró. Szegény kispolgári családból származott. Már egyetemista éveiben számos lapnak, irodalmi folyóiratnak dolgozott. Népszerűségét elsősorban chansonjaival, kabarédarabjaival, vígjátékaival alapozta meg a fővárosban. A háború éveiben hangja, világlátása egyre radikalizáló- dott. A Tanácsköztársaság idején publicisztikai írásokkal harcolt az új rendért. Az ellenforradalom alatt börtönbe került, szabadulása után Bécs- be, majd Berlinbe emigrált. Eljutott a kommunista párthoz. Berlinben a Pravda és az Ogonyok németországi tudósítója, Hitler hatalomra jutása után illegális pártmunkát végzett, majd Moszkvába emigrált, ahol az Üj Hang című, magyar nyelvű folyóirat szerkesztője, majd a moszkvai rádió magyar osztályának főmunkatársa lett. 1945-ben hazatért, egyike a felszabadulás utáni demokratikus és szocialista szellemű irodalom újjászervezőinek. Életművét halála évében Kossuth-díjjal tüntették ki. Már első írói korszakának elbeszéléseiben. élesen bírálta a fennálló társadalmi rendet, s remek példáit nyújtotta a szatirikus emberábrázolásnak. Emigráns éveiben antifasiszta novelláit javarészt német nyelven írta. zett a hangján, hogy nem az emberséges ember beszél belőle, csak az újságolvasó, aki olvasta az Állatkínzás című napihíreket. És ezzel a kérdéssel nem fejezte be a mondatot, hanem ezt is hozzátette még: — Bántott az a ló téged? Ebből kiderült, hogy az úr azon az állásponton áll, hogy, ha a ló bántotta volna a gyereket, akkor a gyerek visszabánthatta volna a lovat. Én már ebből láttam, hogy az úr nagyon gyatra ember. A gyerek kajánul továbböklözte a ló nyakát, onnan villogtatta a szemét az úr felé,'így feleselve: — Mi köze magának ahhoz? Az úr ezt felelte, bizony isten ezt, a saját fülemmel hallottam, hogy ezt: — A haza érdeke, hogy ne kínozzuk a lovat, hogy egészséges maradjon. Tehát azt vélte, hogy a lovat egészségesen kell tartani, hogy elmehessen a csatába és ott megdögölhessen. A gyerek felelt: — A magáé ez a ló, hogy belebeszél? Az úr ahelyett, hogy eddigi tévedéseit helyrehozva, odaugrott volna pofonverni a gyereket, felelt a kérdésre: — Nem az enyém, de a tiéd se. — De a magáé se! Azt hittem, itt elakad a két ember vitája. De az úr folytatni tudta: — A ló a közé. — Kié? — A közé. A közmunkástanácsé ez a ló. Közpénzből vették ezt a lovat, azért nem szabad bántani. (Szerettem volna elszaladni, any- nyira megalázott engem ez a beszéd. De ottmaradtam, mert folytatták.) — Csak maga hallgasson — mondta a gyerek — maga nem ismeri ezt a lovat! Nem magát haragíj ja! Ahhoz van esze neki, hogy lerágja a füvet! Ahhoz van! És megint beleöklözött, mert a ló nem tudja, hogy nem szabad lerágni a füvet, amelyen keresztülvezetik. Az úrnak még volt egy érve, amit olvasott valahol: azt sem akarta dugaszban hagyni. — A ló nem tud védekezni. :— Miért nem? — kérdezte a gyerek. — Mert nem tud beszélni. A gyerek ránézett az úrra, és látta, hogy nem kell félni tőle. Ezt félelta: — Dehogy nem! Most is az beszél. És a gyereknek, az állatkínzónak volt ebben a pillanatban igaza az állatvédő úrral szemben. 1 ló, az igazi, a kocsi A előtt, nem szólt bele az egész diskurzusba. Csak állt és reszketett. | Nyilván hallotta, hogy mit beszélnek a háta mögött. Én is hallgattam, de mert a felső bőröm, a fejlődés folyamán, elvesztette a reszketési képességét, én csak belül lúdbőröztem, valahol a lelkem epidermiszén. És aki azt mondja, hogy mit akarok én most egv ló. egyetlenegy ló esetével, annak előre megizenem, hogy szamár. És hogy megérdemli mindazt, ami körülötte történik. Győrffy László: Fénytörés — Függöny — mondta suttogva az ügyelő a mikrofonba. Valamelyik zsinóros összeengedte a függönyt. Tompán csattant a nézők tapsa; Juan is a függöny elé lépett a többiek után. Ö volt a főszereplő, ő lépett ki utolsónak. Vastaps. — Húzás! — mondta az ügyelő a hátuk mögött, mikor visszaléptek a függöny mögé. A függöny elé kígyózó sort Don Juan vezette, szolgájának, Sganarelle-nek a kékét fogva, s kéz a kézben követték a többiek: Don Carlos, az elcsábított lány bátyja és Don Louis, az apja, majd a Parancsnok szobra. — Vas megy! — kiabált az ügyelő. A vasfüggöny halk csikor- dulással ereszkedett lefelé, az ütemes taps lassan elhalkult. Néhány pillanatig a vasfüggöny kis- ajtaja mögött hallgatózott az ügyelő, aztán megcsóválta a fejét. Nem nyitotta ki. Az öltözőben Don Juan megkönnyebbülve szedte le izzadt testéről a ruhát. Az öltöztető szabó serényen forgolódott körülötte, elvette az ingét, a székre hajított nadrágját gondosan összehajtotta. — Holnap tiszta inget adok a művész úrnak — mondta. — Köszönöm. Az öltöztető szabó érezte, ma nem érdemes folytatni a beszélgetést. Don Carlos rágyújtott egy cigarettára. Don Louis mosakodott. Hárman voltak az öltözőben, egyikük sem szólalt meg. Amint Don Juan felöltözött, egy kollégája szólt be az ajtón: — Egy lány vár a portán. — Lány vagy asszony? — kérdezte Don Carlos, és Don Jüanra nézett. — Nő. — Az a jobbik eset — mondta Don Louis a törülköző mögül, és vörösre dörzsölte az arcát. Don Juan elbúcsúzott tőlük, és a színház művészbejáratán kiment az épületből. — Szervusz — mondta a nő, aki várt rá. Középkorú volt, talán valamivel fiatalabb, mint a férfi, aki mellette állt. A férfi kicsit meghajolt a bemutatkozó kézfogásnál. Don Juan meglepett zavarral üdvözölte őket. Csak a nőt ismerte, még főiskolás korából. Közös menzára jártak a bölcsészhallgatókkal. A lány akkor orosz— magyar szakos tanárnőnek készült. Hajnalig tartó visítozó szeretkezésekkel szerette akkor Don Jüant. — Már öt éve ide költöztünk a férjemmel — mondta a nő, és to- porgott, mint akinek fázik a lába. — Ma este említettem a férjemnek, meglepjük egy régi ismerősömet, és eljöttünk megnézni téged. Idén kerültél ide, mármint a mi kis vidéki városunkba, igaz? — Igen — mondta Don Juan, és úgy tűnt, az asszony erőlteti a többes számot. — Parancsoljatok a # Kiss Attila rajzai
