Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

9

1982. JÚNIUS 5.

Irodalom, művészet

~-------------------------------------------------------------------------R. Kiss László: Mama

Benke László:

Papp Márió:

Visszfény

Nehéz

Talán a szél sóhajtott,

szerelemben

talán csak szellő borzolta föl a vadzabot.

Nehéz szerelemben véres születésben

Ezüstösen villant a zöld

taníts hűségre

s a lét visszfényeként egy halk hegedűszó

. gyönyörű nagy télben súlyos szirmokkal

fájdalmában világgá bujdosott.

fáradság virággal boríts el végleg

Ennyi volt

igazad átkával

s ennyi lesz csak:

ökölben mosdatott

eső és fanyar porszag,

késben fürösztött

vértiszta holnapú

keserű fűzizegés.

eme.1 j magadhoz

büfébe, be a színházba, talán egy kávét, vagy valami...

— Nem, nem — tiltakozott a férfi —, inkább mi hívnánk meg téged. Hozzánk, ha nincs programod ma estéré.

— Nincs.

— Hát akkor menjünk.

Ezerötszázas Zsiguli állt a süppedő hóban, a főbejárat előtt. A férfi kedélyeskedve vezetett. Ostorlámpák fénye szóródott a havas új lakótelep négy-öt emeletes házai között, és ahogy megérkeztek az egyik második emeleti lakásba, a feleség rögtön a konyhába ment. A férfi magasabb hőfokra állította a vil'lanykályhát, és vidéki pálinkával kínálta .Don Jüant.

— Szóval ebben az évben szerződtél ide? — kérdezte a férj, miután megitták a kupica pálinkát.

— Igen — mondta Don Juan.

— Jó kis város ez, elhiheted nekem.

— t’ersze.

— Sok az összefonódás, mindenki ismer mindenkit, na de hol nem így van ez? Persze a ti világotok egészen más.

— Más. Mi országosan vagyunk tanyasiak.

— Ezt nem értem, kérlek.

— Pedig egyszerű. Az egész szakma egy nagy tanya. Ha az egyik helyről a másikra mész, valamelyik ajtóban biztos lehetsz, hogy belebotlasz valakibe, akit ismersz.

— Aha. értem, hát persze, ti is mind úgy együtt . . .

— Igen. .mi is. úgy mind. együtt.

— Nálatok is sok a fúrás-faragás, mi?

— Itt van csak igazán. A legtöbb színész — hisz itt vidéken se

rádió-, se televízió-, se filmszereplés, vagy csak ritkán — szóval itt aztán vagy kap szerepet vagy nem, ezért a legtöbb kénytelen körüludvarolni a rendezőket, együtt iszik, kártyázik velük, a hátuk mögött pedig szidja őket, mint a bokrot. A rendező meg elvisel néhányat közülük, de szeretetről szó sincs. Letehetségtelenezi, jó, ha csak a háta mögött. A főrendező utálja az igazgatót, az igazgató a főrendezőt, a tanácsnak felesleges kölönc a színház, a színház kínlódik a tanáccsal. . . szóval magyar vidék.

— Hát igen, bajok mindenütt vannak, de a legfontosabb a család. Neked van?

— Van.

— Az a legfontosabb, kérlek. A családi összetartozás a legfontosabb. Nekünk is két nagy . gyerekünk van, kilenc- és hatévesek. Mondhatom, jól megvagyunk. Hát akkor egészségedre!

Ittak. Aztán a férfi felállt, megmutatta a másik két szobát, konyhát, fürdőszobát, még a vécét is. Ekkor behozta az asszony a vacsorát.

— Nekeá — mondta Don Jüannak — délről. egy kis húsleves. Mert emlékszem, hogy szeretted.

A férje egy pillanatra felkapta a fejét, rájuk nézett, és gyorsan egy nyikorgó, új demizsonból vörös bort töltött.

— Szereted a zenét? — kérdezte vacsora után a férj.

— Igen.

— Van néhány néger dzsessz- lemezünk — mondta az asszony, és a néger szót kicsit megnyomta. — Nemrégen vásároltuk őket Pesten. Azokat tedd fel — ’ intett a férjének az asztal fölött rebbenő

asszony nemreg töltötte be hetvenedik életévét. Hajlott háta, ráncokkal barázdált arca, és kopott kabátja (amit télen is viselt) két dologról tanúskodott: szegény életéről, és még szegényebb nyugdíjáról. Férjét tisztességgel temette el huszonöt évvel ezelőtt. Fiait egyedül nevelte fel; az egyikből gépészmérnök, a másikból autószerelő lett. Egész életében házakat és irodákat takarított, hajnalonként pedig a piaci zöldségesnek segédkezett: húsz- harminckilós ládákat pakolt a raktárban. Fiai — ahogy mondani szokás — semmiben sem szenvedtek hiányt. Tíz évvel ezelőtt (szinte egyszerre) röppentek ki a családi fészekből. Az asszony azóta egyedül él egy erzsébetvárosi tér- ház harmadik emeleti szoba-kony- hás lakásában. A lakás persze alig felel meg az emberi követelményeknek: a falak penészesek, a salétrom tégláig beette magát mindenüvé, s a gombák már a ruhákat, és a használati tárgyakat is kikezdték. Az asszony ennek ellenére nem akar szociális otthonba költözni, hiszen itt élte le az életét, az IKV-nek viszont nincs pénze a felújításra.

A szomszédok pedig napról-nap- ra várják az asszony halálát.

Bal oldali szomszédja, Kovács úr, angol úri szabómester így oktatja húsz éves fiát: ,.Remélem a tavasz elviszi az öregasszonyt, akkor pedig a tiéd lehet a lakás. Ne húzd a szádat fiam, ugródeszkának ez is jó.” S a fiú jó tanítványként már elfordítja a fejét, ha véletlenül összetalálkozik a lakás jelenlegi tulajdonosával.

Másik szomszédja — egy nyugalmazott tisztviselő —, többször följelentette macskája és bogarai miatt. A KÖJÁL szakemberei ilyenkor megállapítják és jegyzőkönyvbe veszik, hogy a lakás — állagától eltekintve — tiszta, és féregmentes.

De a ház lakói nem hagyják ennyiben. Két héttel ezelőtt valaki megfojtotta az asszony macskáját. és a küszöbére helyezte a tetemet. Az asszony sírógörcsöt kapott.

Ilyen körülmények között érkezett el március huszonkettedike, az asszony szöletésnapja. Már nagyon várta ezt a napot. Nem maga miatt, de ilyenkor látogatja meg

kézzel, mintha egy legyet hajtana odébb.

Don Juan az asszonyra nézett, kereste a tekintetét, de az úgy tett, mintha nem venné észre.

— A dzsessz nekem, kérlek szépen, a függetlenség zenéje — mondta a férfi, és feltette_az egyik lemezt.

— Szereted? — kérdezte Don Juan.

— Mit?

— Természetesen a dzsesszt. — Az asszony most elértette Don Juan burkolt célzását. Magában mosolygott.

— Szeretem a függetlenséget — folytatta a férfi, és lehúzta a cipőjét. — Megbocsátasz, kicsit fáj a lábam ebben a cipőben. Persze a függetlenséget úgy értem, hogy a házasságon belül mindenki megőrizhesse az egyéniségét — mondta, miközben átment a másik szobába.

— Hol laksz? — kérdezte az asz- szony.

— A színészházban. Mint mindannyian, akik nem telepedtek le egy városban.

— És nem tudtál vagy nem is tudsz felkerülni Pestre?

— Nem. Nincs és nem is lesz protekcióm. Valamelyik vidéki városban fogom befejezni.

Pedig egy-két filmben is láttalak, meg a rádióban is hallani nemegyszer.

— Néha én is kapok egy-két húscafatot az országos koncból.

— Elég keserű lettél.

— Sosem volt túl vidám az alaptermészetem.

— Velem azért vidám is voltál.

— Tizenöt évvel ezelőtt . . . Látom szépen éltek.

— Ez csak a látszat. Tudnék nekét fia, s ez a látogatás számára mindennél többet ér. Már délelőtt bevásárolt. Ezernégyszáz forintos nyugdíjából háromszáz forintot tudott félretenni. Sütött tortát, vett két üveg bort, két unokájának pedig ötven-ötven forint zsebpénzt gondolt.

A nagyobbik fia érkezett elsőnek. — Jónapot mutter, de régen láttam — mondta, és átadta a három szál szegfűt, amit ilyenkor venni szokott.

Az asszonynak könnyek szöktek a szemeibe.

— Nem kellett volna fiam — nézett rá bepárásodott szemüvege mögül. — Minek kell költségbe verni magadat.

Szikszai Károly:

Mutter

— Ugyan, mutter, semmiség — paskolta meg a fiú anyjának az arcát. — Öcskösék még nincsenek itt?

— Még nincsenek.

Fél óra múlva érkeztek meg.

Kisebbik fia is átadta a három szál szegfűt, amit ilyenkor venni szokott.

Aztán leültek, megették a tortát, megitták a bort, az unokák pedig rohangálni kezdtek a szobában.

— Mutter, most már igazán mesélhetne valamit — mondta a kisebbik fiú, és nyújtózkodott egyet.

— Mit tudnék én mesélni, fiam? — nézett rá az asszony. — Eléldegélek a nyugdíjamból, meg aztán ti is segítetek ...

A két fiú egy pillanatra elvörösödött. Mindketten az anyagi támogatásukra gondoltak. Félévente ötszáz forintot küldenek az anyjuknak.

Ekkor az egyik unoka odaállt az asszony elé.

— Nagymama, hol a cica?

— Tényleg, hol van a macska? — kérdezte a nagyobbik fiú is.

Az asszony maga elé nézett, és csendesen megszólalt:

— Megölték.

— Micsoda? — kapta föl a fejét a nagyobbik fiú.

— Valaki megölte. Mire hazaértem, a küszöb előtt találtam. De már nem élt.

— De hát miért? — szaladt ki a száján a kisebbik fiúnak.

— Nem tudom. Ebben a házban nekem nem hagynak nyugtot. Már háromszor törték be az ablakomat, nem is. tudom hányszor hívták ki a tisztiorvost, hogy poloskás vaked mesélni. Most például a papucsát keresi teljes gőzzel, mert sosem tudja, hova dobta.

— Te mit csinálsz? Tanítasz?

. — Igen. Egy általános iskolában. Oroszt. Állandóan délelőttös vagyok. Megházasodtál?

— Igen.

— Gyerek?

— Egy fiú. Nyolcéves. Az anyja neveli.

— Hogyhogy?

— Mit gondolsz, ha egy héten a szünnapomon hazamegyek, mit nevelhetek azon a gyereken?

— Nem irigyellek. De így legalább te tényleg független vagy.

Don Juan az asszony keresztbe vetett lábai alól kivillantó combjára nézett. Aztán az arcára. — Az arca ugyan egy kicsit megtört — gondolta —, de a teste ... És eszébe jutottak a tizenöt évvel ezelőtti éjszakáik, a mostani nyomorult kilenc négyzetméteres színészházi szobája, s miközben néhány másodpercig a közöttük lebegő Ray Charlies-lemez üvöltését hallgatta, hirtelen mozdulattal kiitta a borospoharát, majd felugrott, és elzárta a lemezjátszót.

— Mit csinálsz? — az asszony egy fehér műszőrmével borított fotelból teljesen értetlenül meredt rá.

— Ne haragudj, késő van, fáradt vagyok.

— Egyszer azért felhívhatnál az iskolában. A Malom utcai általános. A gyerekek napközisek, délutánonként olykor szabaddá tudom tenni magam.

Ekkor jött vissza a férj. Don Juan hirtelen, menekülésszerűen elbúcsúzott tőlük. Odakint tétova pelvhekben. a lakótelep lámpáinak

gyök ... A gyerekek gúnyolódnak a hátam mögött. . . De miért? Hát mit vétettem én?... Tisztességgel fölneveltek benneteket, egész életemben dolgoztam, hogy mindenetek meglegyen...

— De mutter, most nem érrel van szó ...

— Tudom. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekem senki sem vethet a szememre semmit.

— De hát miért zrikálják magát?

— Miért? Mert öreg vagyok. Nézzétek meg a konyhaablakomat. Két nappal ezelőtt törték be újra. Sejtem, hogy ki lehetett, de hát nincsem tanúm.

A fiúk zavartan hallgattak. Végül a nagyobbik szólalt meg.

— Ide hallgasson, mutter. Itt egyetlen megoldás van. írjon a rádiónak. Azok majd elintézik ezeket a szarj ankókat- Szépen megírja, hogy miket csinálnák magával, és higgye el, ők majd intézkedni fognak.

— Ez okos ötlet — szólalt meg a kisebbik fiú is. — Tényleg a rádiónak kell írni.

— De hát hogyan? — ámult el az asszony.

— Mutter, maga ügyes asszony. Egy darab papírra mindent fölír és elküldi. Nekik minden ügyet ki kell vizsgálniuk. Higgye el. a maga ügyét is kivizsgálják. Kijönnek ide, és csinálnak magával egy riportot. Maga pedig szépen elmond mindent. A macskát, az ablakbetöréseket, a gúnyolódásokat, mindent.

. — Erre nem is gondoltam — mondta az assozny. — Lehet, hogy igazatok van.

— Hát persze, hogy igazunk van — válaszolták egyszerre a fiúk, majd megitták a maradék bort, és készülődni kezdtek.

— Megiszunk még valahol valamit? — kérdezte a nagyobbik.

— Hát persze, csak előbb hazaviszem a srácokat — válaszolta a másik.

asszony, miután egyedül maradt, elmosogatott, aztán visszaült, az asztalhoz és a hat szál szegfűt nézte a vázában.

Később keresett egy darab papírt, és kusza betűkkel írni kezdett: „Tisztelt Rádió!” — és arra gondolt, milyen két remek fia van.

fényében, feketének tűnő pelyhek- ben havazott. Félórai gyaloglás után, egyszer el is tévedt, hazaért.

Végigment a színészház kőpadlós folyosóján, a cellaszerű magányba zárt emberek szobái előtt. Az övé dermesztőén hideg volt. Feltöltötte az olajkályhát, begyújtott, megágyazott, lefeküdt.

Szokásos elalvás előtti olvasás közben arra gondolt, hogy másnap mosni kell. Már igencsak ösz- szegyűlt néhány apróság — alsónadrág, ing, zokni —, amit nem szokott hazavinni a feleségének.

Alig szenderedett el, amikor a folyosó felől hangos röhögés és beszédfoszlányok riasztották. Aztán ajtók csapkodása, futó lábak zaja, ismét röhögcsélés, majd ketten iszonyú ordibálással vitatkozni kezdtek. — A jó úristenit ezeknek! — gondolta. Tudta, a színház klubjából jöttek haza néhányan, több-kevesebb alkohollal kábítva magukat.

Átfordult a másik oldalára, fejére húzta a paplant. Percek múlva az egyik szomszédos szobából, a vékony rabicfalon át, hangosra állított rádióból dzsessz-zene harsogott, háttérben, félig érthető beszélgetésfoszlányok.

Felugrott, a szekrényben, egy kis műanyag tasakban tartott orvosságai közül kivett egy altatót, lenyelte. Még jó ideig hallgatta a szomszédból a dzsessz-zenét, a 'hangos beszélgetést, és úgy érezte, mint akit lekötöznek, és az orra előtt hadonásznak egy bicskával. Nehezen aludt el, sokáig forgolódott.

összeállította: Rékasy Ildikó

A,

Az