Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-08 / 106. szám

Irodalom» művészet 1982. MÁJUS 8. Száz éo magyar nó oellÁLáől! I. Romeo tehetséges fiatal ló volt. A Garibaldi-cirkuszban játszott és a nagyérdemű közönség valósággal ünnepelte. Romeo előbb verseny­paripa volt, de már akkor is bizo­nyos benső ösztön vonta a magas művészet felé. Utálta a lóversenyt, ahol a- szegényt kifosztják és ahol az ember, illetve a ló csak egy bi­zonyos irányba szaladhat. Fölcsa­pott tehát cirkuszlónak és csak művészi álmainak élt. Idősebb és kevésbé szerencsés kollegái folyton áskálódtak ellen, de ő vigasztalást talált a dicsőségben és Júliában. Ez a Júlia egy tüneményesen szép és fiatal nőstény volt (pardon) és ló létére olyan zseniális volt, mint egy primadonna. Júlia szerette Ró­meót és együtt álmodoztak jövő­jük felől. Míg az idősebb lovak egykedvűen fogyasztották az ab­rakot, addig Romeo szerelmes gyöngédséggel nyalogatta Júlia karcsú nyakát és parányi füleit. A tavasz és az ifjúság mámora volt ez, aranykor, szép világ ... 2. A Garibaldi-cirkusz egy napon fö'oszlott, és a lovak más hivatás után láttak. Romeo belépett a hu- szárság kötelékébe, Júlia egy re­mek magánfogat elé állott, és a Stefánia úton kocsikázott minden délután. Romeo a hadsereg köré­ben is nagy rokonszenvnek örven­dett, bár egy köszvényes alezredes ló folyton leszólta a háta mögött. Múlt az idő és Romeo egyre job­bon érezte a cifra nyomorúság át­kát. Dolga alig akadt, pedig az ő becsvágya nem ismerte a pihenést. Néha-néha megtáncoltatta lova­sát, Puppenberger nevű őrnagyot, aki ilyenkor német nyelven és har­sány hangon fejezte ki véleményét. Júliával többször találkozott Ro­meo. Ilyenkor gyöngéden, epedően, mélységes szerelemmel nyerítettek egymásnak. A jövendő boldogság ígérete volt ez, az édes idillek ide­je, aranykor, szép világ. 3. Kitört a háború, és Romeo is sietett leróni a véráldozat adóját hazája és uralkodója iránt. Romeo érzékenyen búcsúzott Júliától egy szép és szomorú őszi napon. Júlia nagyon sokat sírt és meg is fázott. Roppant influenzája volt és lázá­ban folyton Rómeót emlegette. A daliás csataló azalatt diadalt dia­dal után ártott. A trombita szavá­ra fanatikus hévvel rohant az el­lenség kellős közepébe, és számos sebet kapott. Az utolsó csatában végre elérte végzete. Nem halt meg, a sors sokkal nagyobb csapást tartogatott számára. Megrokkant, megbénult és a harcok után egy­szerűen elbocsátották a hadsereg kötelékéből. Ez lett hosszú évek küzdelmének a jutalma. Még ér­demrendet se kapott, még.nyugdí­Juhász Gyula: ........■....................................................................... R omeo és Júlia jat se. Állás nélkül maradt ismét. Mit csináljon, kihez forduljon? Egy Weinberg nevű ügynökhöz fordult, az nagy nehezen szerzett neki meg­felelő alkalmazást. Tauszky Miksa pesti bútorszállító céghez került a rokkant ló és az V. kerület búto­rait szállítgatta. Fájó szívvel gon­dolt Júliára, aki azóta egy prima­donna fogata előtt járt, de csakha­Juhász Gyula (1883—1937) elsősorban lírikus, a Nyugat első nemzedékének élvonal­beli költője. Szegeden született iparos családban, élete nagy részét szülővárosában töltötte. Ajsze- gedi piarista gimnáziumban tanult, majd novícius lett Vá­cott, de hamarosan otthagyta a rendházat. Tanári diplomát szerzett a budapesti egyetem bölcsész karán, és több mint tíz évig tanárkodott különbö­ző városokban. Babits Mi­hállyal, Kosztolányival már az egyetemen szoros barátsá­got kötött, 1905-ben Adyvalis kapcsolatba került, s elsők kö­zött ismerte fel korszakos je­lentőségét. 1908-ban Nagyváradon ka­pott tanári állást. Az itt töl­tött néhány esztendő költői pályájának is egyik legtermé­kenyebb szakasza, tagja volt A Holnap nevű költői cso­portosulásnak, verseit szíve­sen közölték a váradi, szegedi és fővárosi lapok. Itt ismerte meg Annát is, szerelmi lírá­jának legfőbb ihletőjét. A depresszióra hajlamos költőn idegbetegsége a világ­háború éveiben mind jobban elhatalmasodott, 1917-ben nyugdíjazták. A forradalmak idején újságíró Szegeden, te­vékeny részt vállalt a köz­életben, üdvözölte a Tanács- köztársaságot. A bukás után megvoriták nyugdíját. Belé­pett a szociáldemokrata párt­ba, munkásszemináriumokon tartott előadásokat, Józtef Attila egyik felfedezője és pártfogója volt. 1929-ben Baumgarten-díjat kapott. Utolsó éveiben súlyos beteg­sége miatt keveset írt, ön- gyilkossággal vetett véget éle­tének. Prózai írásai közül Orbán lelke című kisregénye, s a legtöbb novellája önéletrajzi ihletésű. Saját vergődését írja meg a magyar vidéki kisvá­ros szürke, kisszerű világá­ban, sokszor ír betegségéről, klinikai élményeiről is. mar egy konflishoz ment, mert a primadonna egy automobilt kapott Popovics Páltól, aki egy bácskai úr. 4. Egy szép május elsején végre ta­lálkoztak a Szabadság téren. Júliá három proletárt vitt a Városliget­be. A három proletár teljes erővel énekelte: „Szabad lesz a jövő!” Ro­meo Singer Izidor úr bútorát szál­lította az Alkotmány utcába. Mi­kor meglátták egymást, hosszan, elégikus hangon nyerítettek. Sze­rettek volna egymás nyakába bo­rulni, szerették volna, ha az Alkot­mány utca a Városligetben lett vol­na, de hiába, ilyen az élet. Megfo­gadták, hogy nem felejtik el egy­mást. Örök hűséget fogadtak. — Szegény, szomorú Júliám, élj boldogul! — Romeo, Romeo, ember veled! És elváltak. Az egyik ment a VI. kerületbe, a másik maradt az V. kerületben. Ilyen az élet. 5. Évek jöttek, évek mentek és ők nem látták egymást. Sokat gondol­tak egymásra, de útjaik nem talál­koztak. Romeo lassankint elvesz­tette életkedvét, megtörte a szür­ke robot. Szegény, kopott napidíjas lett belőle. A régi álmok, a dicső­ség, a boldogság, a szerelem mind cserben hagyták, jelene sivár és jövendője reménytelen. Lassan, de biztosan züllött. Ment. ment a lej­tőn lefelé. Éjjeli kávéházak előtt ácsorgott fél éjszakákon át, és haj­nalodon már, amikor hazafelé vit­te a hamiskártyásokat és idült al­koholistákat. Egy napon azután szemetes kocsi elé került. Ö nem bánta, kihalt belőle minden ízlés és tapintat. Közönyösen baktatott házról házra. Egyszer — csúf no­vembervégi délután — végre, utol­jára találkozott Júliával. Júlia már akkor Julcsa volt, és egy temetke­zési vállalatnál talált alkalmazást. Valami szegény pincért vitt utolsó útjára, és lassan, ünnepélyesen ment a IX. kerületi köztemető felé. Mikor meglátta Rómeót, aki álmo­san állott egy nagy bérház előtt a szemetes kocsijával, Júlia mélyen elpirult. Félrefordította a fejét, mi­kor Romeo mellett elhaladt. Férje, Pejkó, egyet ásított és közönyös hangon kérdezte: — Te Julcsa, nem ismered ezt az alakot? , — Nem — felelte Julcsa, és fe­kete barettja gyászosan lobogott az őszi szélben, amely a temető felől jött. — Híres alak pedig — beszélt tovább Pejkó, — az egész kerület szégyene. Lump fráter, nagy csir­kefogó és betörő. Így van az, aki nem házasodik. Mikor a temető elé értek, Pejkó hálásan, gyöngéden megcsókolta Julcsa karcsú nyakát és parányi fülét. Julcsa esze a múltakba té­vedt, és hosszan, fájdalmasan nye­rített. Anna Mária: Vetkőzni kezdenek az évek Megnyílik az út visszafelé, Vetkőzni kezdenek az évek, Mint szeretők a legforróbb [tavaszban. Fény játszik a porban, Mezítláb fut a réten, Elfekszik az égen, Felhőszínű szekéren. Meleg föld tenyeremben, Együgyű föld tenyerembe■%, a csend, a nap, a föld, a fű, kívül, belül az egyszerű. A társderű harmóniája [átkarol, Magához emel, leterít, Ezer szikrázó fényt szakít vérbe, bőrbe, izomba, csontba, csillagokkal szőtt neuronokba. Átemel a közös titokba, Feltépi magát az egész. Hunyadi István: Gazdát cserélt ház A házak lerúgják tegnapi bőrüket, egyszeri arcuk holt klisé, jellegtelen, ha gazdát cserél a ház, a lényegét cseréli. A hegy koponyája ilyen [lávaömlés után, a folyó kiürült medre, a messzedobott, tört csigahéj. Valami szétesett bennük, az összhang, a részek kohéziója. a Tücsöktanya valaha így neveztük, a tücskök pirregnek ma is, a pávaszemek vakon [csapódnak a lángnak, a hold-patakok ugyanúgy [permeteznek. Mi változott? A szobák mélyén rég elhalt [léptek nesze, az egykori házlakók a sarkokat kibontják, a padlót [fölfeszítik, elásott kincs után motoznak. Ok hisznekf benne egyedül, kérdő szemekkel tekintgetnek [a tájba. György Gábor: Támadás a jövőből Van sok, távolban feladott levél, mely úton van felém, bár nem tudom, ki írt, mit írt és hozzám mikor ér, de valahol már jön, nem láthatón, ismeretlen feladók hada el a különböző világtájakon. Épp így közeledik hozzám, feladva egy kifürkészhetetlen feladótól, mindaz, mi majd megtötrénik velem: rakétákat süvít felém az egykor kilőtt jövő — s felrobban, mint jelen! Gúla/ István: Alma­szüret Az igazgató úr vasárnap ki­autózott a telkére almát szü­retelni. Verőfényes őszi nap volt, élvezet ilyenkor a • mun­ka. Évek óta nem ígérkezett olyan gazdag almatermés, mint az idén. Érdemes volt hát vásárolni húsz új gyümöl­csösládát (darabját huszonöt­ért adták = 500 Ft), a Tra­bantra pedig egy csomagtartót (1500 Ft), hogy minél több al­mát szállíthasson az átvevő­helyre. Hajnaltól kora délutánig hajladozott, cipeljedett, meg is lett az eredménye. Húsz lá­da almát tornyozott fel a fa­ház mellé. Két mázsa alma, örvendezett. Kétszáz kiló ... Ez igen! Boldogan szívta be az almaillatú levegőt. Aztán át­öltözött, és horda ki a ládákat a gépkocsihoz. A második for­dulónál megbotlott, térdre bu­kott, megesik ilyen kis bal­eset mindenkivel. A nadrágja szára sajnos térdnél lesza­kadt, a kardigánja meg kilyu­kadt a könyökénél. Az almák szétgurultak. . két láda, azaz húsz kiló első osztályú almá­ból (aminek 4 forintért veszik át kilóját) másod-, sőt harmad- osztályú lett. Az igazgató káromkodott, mert már igen elfáradt, s szedhette fel a két láda almát megint. De hát azzal is vég­zett, indulhatott az átvevőhöz. Szerencsésen oda is érkezett, de vagy ötvenen vártak a so­rukra. ö volt az ötven-vala- hányadik. S már csaknem al- konyodott. A feleségének öt órára ígérte magát. Fél öt volt. Most mit csináljon? Nem vi­heti haza a hetedik' emeletre a két mázsa almáját! Sajnos a mázsálás, a bizonylatolás, az áru átrakása sem haladt vala­mi gyorsan. Fél hat tájt az igazgató már sejtette, hogy otthon kellemetlensége lesz. Ö tudta, milyen mértékű a kel­lemetlenség, ami rá vár, ezért nemsokára rátört a gyomor­idegesség. A friss levegő, a mozgás is megtette a magáét, istentele­nül megéhezett, és fájt min­den tagja. Fél hétkor került rá a sor. — Jó volt kicsit kertészked­ni, igazgató úr? — köszöntöt­te az átvevő. — Mi történt ma­gával? — pillantott a térdtől fityegő nadrágszárakra. — No lássuk, tegye föl az első osz­tályúakat a mázsára! Átpakolt tíz ládát a mér­legre, onnan meg tovább az elsőosztályú csoportba, ahon­nan majd az átvevőtől elszál­lítják. Aztán átrakodta a má­sik tíz ládát, amik másodosz­tályú almát tartalmaztak. Min­den porcikája nyilallott, égett, hasogatott. A gyomra meg for­gott az éhségtől és az ideges­ségtől. Az átvevő megnyalta a ce­ruza hegyét, számolt, számolt, vonalakat húzott egy papírra, bizonylatolt, számlákat töltött ki két példányban vagy még többen is, aztán leperkált az igazgatónak, aki már csak a feleségére tudott gondolni, hétszáz forintot. Beugrott az autóba, usgyi haza. Közben azért, mert gyor­san kiszolgálták, vett a kocsi­ba benzint (300 Ft), aztán be­ment az első kocsmába, hogy mégse menjen haza üres kéz­zel. Magának egy üveg konya­kot (17P Ft), a feleségének meg — engesztelésül — két üveg pezsgőt és egy palack vörös bort vásárolt (220 Ft). Fél nyolcra hazaért. A fele­sége kiabált vele. — Hol voltál? Órák óta várunk! Mit csináltál a nad­rágoddal? — Semmit. — Semmit! Álltái és térd­nél egyszer csak leszakadt a nadrágod szára! Erre a hangra megmutatta a kardigán könyökét is. Természetesen a másodperc tört része alatt mindketten el­vesztették a fejüket. Az asz- szony a konyhaasztalra borul­va zokogott, az igazgató ordí­tott, hogy ő robotol egész nap, mint egy állat, a kislányuk meg hisztériásán kérlelte őket, hogy ne bántsák egymást. A tombolás azzal fejeződött be, hogy a gyereket beparan­csolta a szobába, ő lehajtott a konyakból vagy két decit a gyomoridegességre, az asz- szonynak pezsgőt bontott, s a pezsgőbe, mert úgy szereti, egy kis vörös bort töltött. — Igyál — mondta kedves­kedő szándékkal —, és hagy­juk abba! Végtelenül fáradt, kimerült mozdulattal emelődött meg' a pezsgőspohár. Az igazgató fe­leségének a tekintetéből nyil­vánvaló volt, hogy az őrület határán áll. — Mennyi alma lett? — kérdezte a pezsgő lehajtása után elhaló hangon. Az igazgató nem azt mond­ta, hogy két mázsa, hanem hogy kétszáz kiló. — Mennyit adtak érte? Benyúlt a zsebébe, és az asztalra tette a pénzt. Tíz fo­rintot. Ettől maga is megdöbbent. Meg félni is kezdett, mert lát­ta, hogy a felesége szemében a téboly sárga lángja lob­ban ... — Viszont tele a tank — próbált javítani a helyzeten —, meg a konyak, a pezsgő, a vörös bor .. . — Meg a húsz láda ára, meg a csomagtartó, meg a nadrág, meg a kardigán... — vágott közbe a nő, majd nyersen rá- röffent az igazgatóra: — Menj ki! Ne is lássalak! Forró fürdőre vágyott, de először a kislányukat kellett volna lecsillapítania, aki még mindig visított a szobában. Már a kilincsen volt a keze, amikor megmakacsolta magát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom