Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
1982. MÁJUS 8. Irodalom, művészet Irodalmi oldalpárunk képei Amerigo Tol szobrait ábrázolják Ozsvald Árpád: Gyermekhangra Már futni sem mernél a kert alatt, csak álmokkal ámítod önmagad, emlékedben él csupán a fiú, kit a táltos ledobott, varangyos békák tűzszeme, kocsma előtti vad zene, csizmák — porfelhőt rugdalok, kezek — kerítést tördelők, harmonika gyöngyház gombjai mi újat tudnak még mondani? Három vaspánt a szívemen, jajszavuk hallom idebenn. Vigyázz — a kerékszög kiszakadt? dugd oda helyette ujjadat! Zsebkendőd vérben — sose bánd, csak hulljon, hulljon az a pánt! Szenti Ernő: Névtelen történet a fényes hold-ekevas beletört a fagyos sötétségbe pattogtatják ostorukat a szelek elszabadult az erdők hang-pokla sietve fölszedték sátorfájukat a felhők s futnak amerre lenyugodott a nap „Hadd visítson! Anyja lánya!” Állt tehetetlenül az előszobában, mint egy kiszáradt, odvas körtefa. Ügy érezte, le lehetne törni a karját; ha meglöknék, eltörne a dereka. Az egész napos munkától minden csontja sajgott. A konyakot magával menekítette, azzal kúrálta magát. Hétfőn másnaposán, összetörtén érkezett a munkahelyére.-Ki sem dugta a fejét az irodájából egész délelőtt. Tíz óra tájt Klárika, a titkárnők gyöngye bement hozzá, és közölte, hogy a felesége azt üzeni, a hullott almát a Drahos út menti átvevőnél veszik meg, kilóját 40 fillérért. — Miért nem kapcsolta be? — kérdezte. — Nem akart az igazgató elvtárssal beszélni. — Köszönöm ... A titkárság, mint mindig, most is olyan volt, mint a méhkas. Jöttek az emberek kávézni, értesülést szerezni, a világ folyásáról elmélkedni, dühöngeni, intrikálni. — Gyerekek — dőlt az ajtófélfának Bérezik elvtárs, a kalkulációs csoport vezetője —, végre eljutottunk ide is: aki dolgozik, dögre keresheti magát. Mi lesz itt! Az egész kalkuláció vállalkozáson töri a fejét. A bércsoport vezetője elhúzta a száját; — Nálunk is lesz már vagy öt butik! A helyiséget belengte a kávé illata, az ablak aranylottaz őszi verőfénytől, a radiátorok melegen duruzsoltak. Az igazgató nem párnáztatta be az ajtaját, mert dogmatikus vezetőnek tartotta magát, amellett szeretett „kihallani” a szobából. Kocsis elvtárs, a főkönyvelő, aki bérházban született, és egész életében nem látott egyetlen paprikapalántát sem, megköszörülte a torkát és kijelentette: — A föld! Az hozza a legbiztosabb hasznot. Az az üzlet! Pár száz négyszögöl egy nyáron annyit hoz, amennyi az én egész évi keresetem. A föld, az nagy dológ, kérem! — Mindenesetre végre érdemes lesz vállalkozni, termelni — ismételte Bérezik elvtárs. — Akinek földje van, most megszedheti magát! Az igazgató természetesen minden szót hallott. Es legszívesebben bombát dobott volna közéjük. Marosi Gyula: Világító tölcsérgomba árom évvel ezelőtt, az úttól épp egy bakugrásnyira, kidőlt egy tölgyfa. Nem volt matuzsálem, alig ölesnyi vastag, de úgy lászik, ma már a fák hamar halnak. Halálában szerény és megértő volt, mint általában azok, akik élni is így szeretnek: zuhanhatott volna az útra, eltorlaszolva sokmázsás tetemével, vagy halálát még inkább közüggyé téve, szétszaggathatta volna a villanyvezetéket, de inkább maradt az övéi közt, az erdőszéli galagonya- és vadrózsabokrok alján. A kidőlt törzs hamar eltűnt. Szorgos fűrészelők feldarabolták, hordták száraz sufnikba, hogy hűvös, nyirkos estéken, tisztaegű csípős hajnalokon tűzhalált haljanak a benne lakó milliónyi szűk, lárvák és peték. De a félméternyi, behasadt rönk megmaradt. Színes és nyüzsgő életnek adott terepet; a rejtőzködő bennlakók á kicsiny lyukakból állandóan pergő száraz fűrészporral adtak jelt szorgalmuknak, a dús korhadék között gyors százlábúak, fémes futrinkák vadásztak, a holt gyökerek közé törékeny vöröshangyák építették városukat. Tavasz- szal a melegítő napsugár alá bodo- bácsok százai siettek elő a feketülő kéreg alól szunyókálni és paráználkodni, türelmes pókok érdemesnek tartották a rönk körül felhúzni hálójukat. Néha láttam kackiás csápjaival valóban hősies hőscincért, királyi vadként méltósággal lépkedő szarvasbogarat. Odvábán egyszer erdei sikló levedlett bőrét találtam. Idén a rönk kivirágzott, talán boldogságában. Ahogy a száraz, élettelennek látszó sivatag egy kiadós eső után. Oldalán megjelent egy hatalmas világító tölcsérgomba, aztán még egy, még egy, és másnapra a rönk narancssárga, fodros ruhába öltözött. Az úton járva is érezni lehetett kissé fa- nyarkás gombaillatát. Meglehet, éjszakánként meleg petróleumlámpa fénnyel világított is, meglehet, éjszakánként manók és tündérek táncoltak körülötte. A legpompásabb virágzás napján egy tíz év körüli fiút találok a rönk mellett: a gombatelep már szanaszét, összetörve, a nyirkos fűbe taposva, mint valami piaci szemét, a gyerek épp a tönköt rúgja széjjel. Repül a száraz kéreg, omlik, szakad a puha, járatokkal bebarangolt, sokféle népek otthona fakorhadék. — Miért csinálod ezt, kisfiú? Szívem szerint „büdös kölyköt” mondanék, de akkor esetleg megijedne, elszaladna, és máskor, máshol rugdalna szét rönköket. Keserű és ingerült vagyok, de kisfiúzok, mosolygok, barátságot színlelek; talán nem is tudja, mit rombolt össze, de majd én türelmesen elmagyarázom, megmutatom neki, micsoda izgalmas világ egy korhadó rönk. Minden gyermekbe roppant érdeklődés szorult, csak fel kell kelteni a fantáziáját. A riadtan menekülő százlábúak, futrinkák, a védtelen maradt lárvák és csimaszok igen érdekesek, és a romok alatt lehet hogy megtaláljuk a sikló levedlett bőrét is. Bízni kell az emberi szépérzékben és kutatókedvben. Legközelebb, ha egy új rönköt talál, leheveredik mellé az avarra, és órákon át elbűvölve figyeli az életét. Rám néz. Arca sápadt, szeme alatt a kialvatlanság kék árkai. Homloka verejtékes, fogait görcsösen összeszorítja. Koravén, eltorzult arc. Csak egy pillantásra méltat, aztán folytatja a dühödt rug- dosást. Látja, nem vagyok rendőr, erdész vagy más efféle, akinek joga, s főleg a vállán vagy derékszíján hordott eszköze lenne megakadályozni őt mulattató tevékenységében, akkor meg mi közöm hozzá. Görcsösen összezárt fogai között sziszegve jár a gyorsan kapkodott levegő. — Hozzád beszélek! Nem hallottad, mit kérdeztem? Valaki mégiscsak lehetek, valami tanárféle, akit azért igazán komolyan nem kell venni. A rugdo- sást abbahagyja, de nem néz rám. — Miért? Meg lehet enni ezt a gombát? — A szavak végét elharapja, ritmustalan, kaffogásszerű a beszéde? — Nem, nem lehet megenni. De amit nem zabálhatunk fel, még nem szükséges elpusztítani. A tölcsérgomba nedvétől megsárgult tornacipője orrával egy törmelékdarabot piszkál, mutatja, nincs ám megijedve, bármikor folytathatja, ha kedve tartja, de egy lapos, földreszegett arcú pillantással végigmér, hátha tévedett az előbb. Szeméből látom, bizonytalan. Bizonytalan, mert nem tudja, mit lehet erre válaszolni. — De szép volt... — mondom, mintha most jutott volna az eszembe. — És azért az is valami. Nem gondolod ? Tíz méterrel előbbre az úton egy férfi és egy nő áll. Láttam őket, gondoltam is, hogy a gyerek velük van. De hát semmi közünk egymáshoz, a tölcsérgomba ügye kettőnkre tartozik. — Maga csak ne nevelje az én gyerekemet! Majd én szólok neki, érti!? Az asszony harminc körüli, alacsony, már hízásnak indult. Kerek, hamar nevetésbe forduló, gödröcs- kés arc. Szép sose, de fiatalon bájos lehetett. Szeme most izgatottan ráng, hol a fiára, hol rám, a mosolyra való gödröcskéből két sötét árok fut az álla alá, ahogy rikoltó hangon megszólal. Ugyanaz a ritmustalan, kaffogó beszéd, mint a gyereké, de éles, hadaró. — De mivel nem szólt.. . biztosan nem vette észre, mit csinál. Azért szóltam én. Izgatottan előbbre tesz néhány lépést, karjait aggódva a gyerek felé nyújtja, mintha én vérbefor- gó szemekkel szétrugdalni készülnék csemetéjét, ahogy ő a világító tölcsérgomba-telepet. Szikszai Károly illusztrációja — Gyere ide, kicsi apóm, azonnal gyere ide! A gyerek néhány pillanatig tétovázik, aztán áttörve magát a cserjésen, ügyesen elsiklik mellettem, belekapaszkodik anyja kezébe, és így összekapaszkodva hátrálnak a biztonságot nyújtó apa mellé. Mi* csoda színjáték! Mintha egy olasz filmből másolták volna ki a jelenetet, de humor, irónia, vagy a színjátszás feszült öröme nélkül. Az asszony, most már biztonságban érezve magukat, hangját egyre jobban kieresztve üvöltözik. Vegyem tudomásul, az ő gyereke azt csinál, amit akar, annak parancsolgassak, akinek kenyeret adok, és nagyon jól ismeri ő az ilyen rohadt striciket, mint amilyen én vagyok. Sivitásával felingerli a férjét is, brummogó hangon ő is rám kaf- fog valamit. Itt már nincs mit szólni. Szerencsétlen família! Úgy beszélhetek ezekkel a tölcsérgombákról, mint vakkal a színekről, sükettel a zenéről. Mi tette ' őket ilyenné? Zajos,, lélekölő munkahely, goromba főnök, kibírhatatlan társbérlet, zsarnokoskodó anyós, az épphogy életben tartó, semmire sem elég fizetés, vagy mindez együtt? Pattogó parancsok, lelketlen utasítások, zsarnoki szeretet- lenség között kénytelenek élni, ahol minden, mások által helytelenített tettükért megkapják a megtorlást, a hisztérikus üvöltözést, az alattomos, háromszorosan visszavágó bosszút? Sajnálom már, hogy rászóltam a gyerekre. Visszapörög bennem a képsor: micsoda kegyetlen dühvei verte szét azt a rönköt! Mily boldog odaadással en-- gedte magát ölelgetni. Ritka madár lehet náluk ez a gyengéd szeretet. Nem szólok, szinte meg se mozdulok. A felgyülemlett feszültség levezetődik egy dühkitörésben, és megnyugszanak. Most csak olaj lenne a tűzre bármi válasz. De nem: az asszony egyre jobban behergeli magát, a férfi is egyre hangosabb. Nézem a gyereket: kajánul vigyorog rám anyja válla fölött. Ez már nem hirtelen, szorongásos dühkitörés, ezek már elérni akarnak valamit. Lehet, sose fenyegette ezeket senki, szép lakásuk van, kocsijuk, munkahelyeiken karriert csináltak? ők gázoltak át tehetetlen öregasszonyokon, gyanútlan munkatársakon? Lehet, hogy rájöttek: az emberek sok mindent áldoznak a békességért, rájöttek, hogy a legegyszerűbb és a legcélravezetőbb félelmet kelteni maguk körül, ezzel többet érhetnek el, mint bármely vitává] vagy csendes, szorgos munkával? Lehet, hogy most azt akarják elérni, som- fordáljak el, és soha többé eszembe ne jusson bármiben is meggátolni őket? A férfi azt kiáltja: — Odamegyek, és úgy felpofozlak, hogy beszarsz! Ejnye, öcsém, ez már igazán ejnye! Igaz, vagy tíz évvel fiatalabb, fél fejjel magasabb vagy nálam, de melled szűk, karod vézna, derekadon kappanhój-úszógumit hordasz, látnod kell, hogy e kies erdőszéli pofozkodásban nekem is lennének esélyeim. Ha még öregebb lennék, még kisebb, vézna és beteges, biztosan nem kiáltoznál ilyen szamárságot, hanem egyszerűen elkapnál, és addig ütnél, míg össze nem rondítanám magam, elvégre, hol van itt két szavahihető szemtanú? így azonban vállalnod kell a kétesélyes mérkőzések kockázatát. — Na, gyere ide. Újabb, most már valóban mulatságos színjáték: a férfi indulna, de az asszony és a gyerek sival- kodva belekapaszkodnak. Bárhogy igyekszik is, nem bírja kitépni magát a kezeik közül. S mindez egy helyben! Toporognak, hadonásznak, sivalkodnak, ilyet még nem látott ez a szegény, odvas tölgyes. Egyszer csak hirtelen megfordul-- nak, sietve megindulnak az úton. Száz méterre] odébb, mielőtt még eltűnnének egy kanyar mögött, a férfi visszakiált: — Megállj, mocsok, találkozunk mi még! ......... 1 1 ■ zt hiszem, igaza v an, sajnos. Találkozunk, minden nap, minden órában. Egyszer majd kialvatlan leszek, fáradt és közönyös, nem fog érdekelni, vajon miért viselkedik így velem, meg leszek győződve arról, hogy szavakkal semmit el nem érhetünk, és akkor majd összepofoszkodunk. Addigra már, lehet, írmagja sem lesz erdeinkben a világító tölcsérgombának. összeállította: Rékasy Ildikó H A
