Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
1982. MÁJUS 22. Irodalom, művészet 9 Dénes György: Bratka László: Merre szállt Anabázis Nincsen szavad, nincsen Könyökét a házak oldalába [szavam, az életünk is daltalan, [vágja az agresszív tülekedés: és megy ,a nyár, és megy [a tél, kitágul az utca S virrad a nap, leszáll az éj. Visszatartja lélegzetét a Valami nincs már, ami volt, ami egykor fölénk hajolt: [sugárút, majd — zöldet .mutat a szemed tavában a világ, az az öröm, az a virág. [lámpa — kifújja \ Jaj, merre, merre, merre y* [szállt, Lomha vágy-radarok mi legyőzött törvényt, halált: madár után kutatnak az * a vágy s a végtelen derű, a szerelem, az örök életű? [égen 1 Hol van, ki voltál, s hol Mindenki a járdát nézi; I. [vagyok, a fáradtság, az est * habok futnak, futó habok — ólomárkádjai alatt I elmosva bennünk éveket, sokezer szemsugár-vakbot j ölelkező reményeket. [menetel ( normásunk, majd magyarázatképpen hozzátette: — Hogy el ne veszítsék a kedvüket. .. Sok mindent megért az ember, csak szóljanak időben.. De akkor is, hogy én, és az, aki csak tehénkedni tud a szerszámnyélen ... 1 Nem tudom, honnan került az ajtóba az a fáradt mosolyú, fiatal kubikos, aki, úgy látszik, végighallgatta beszélgetésünket. — Ilyennel dolgozzatok, öcsi — hunyorított a falnak támasztott hatalmas ..szívlapátra”. — Akkor meglesz a normátok!... A szív alakú szeneslapát akkoriban vált használatossá a földmunkában, s nevét a közvélemény nemcsak alakjával hozta összefüggésbe, hanem bizonyos belgyógyászati elváltozásokkal is ... Hogyan hogyan nem, rövidesen más munkára kerültünk. Lehet, hogy magunk jelentkeztünk éjszakai műszakra, mert az több tekintetben kétszeresen számított. Az volt a dolgunk, hogy egy úszómedencényi pincegödörben mérhetetlen meny- n.viségű téglát halmozzunk a körbe futó kőművesállásra. Reggel aztán jött az. élmunkás, aki sebes kézzel néhány óra alatt beszórta a falba az egészet. Arra nem emlékszem pontosan, hogy a kalapács az ő kezében volt-e, de az biztos, hogy a maltert más terítette a sorok közé. Ez a kőműves rendszeresen 1000 százalék körül teljesített... — És ti7 — kérdezi a fiam, de erre sajnos nem emlékszem, mert a mi teljesítményünk nem volt ennyire kiemelkedő. Szerettük azért ezt a munkát, mert közben zenét is kaptunk a hangszóróból, reggel meg alhattunk, amikor a többi diákbrigád sorakozott ... Néhány évvel később a budapesti Nagykörúton is akadt épí- tenivaló. Be kellett foltozni a házakat, meg ne fagyjanak a lakók. Azon a télen az egyetem is szünetelt, gondoltam, keresek egy kis pénzt, azon kívül csinálok is valami hasznosat. Az első hirdetésre jelentkeztem egy építővállalatnál. ..Órabér . .. segédmunkásoknak 5—6 forintig.” A hat forint akkoriban elég szépen hangzott, de nem ez volt a legfőbb gondom .. . A munkavezető apró öregember volt, a kucsma egészen benyomta a fejét a fekete prémgallérba. Vagy hat embert — köztük engem — a járda szélére állított, hogy a járókelőket terelgessük, míg a második emeleten két szakmunkás a harmadik emelet födémgerendáit igyekezett kiszabadítani á törmelék alól. Egy első emeleti konyhában pirosló nyakú vaskályha falta a kiszolgáit parkettlécet, egy öreg szaki meg egy jobb képű lány csak a tűzzel törődött, óránként, vagy talán félóránként mindenki bejöhetett melegedni. Nem volt talán még elég hideg, nem volt még mit kipihenni, a lány nem nézett rám elég szépen, vagy nem tudom, milyen darázs csípett belém, egyszer csak odaszóltam a körünkben meghitten falatozó építésvezetőnek: — Botos szaktárs, most tulajdonképpen mennyi lesz az órabérünk? Megállt a falat a torkán, kimeredt szemmel nézett rám: ivette a hűtőszekrényből a csonttá fagyott szalonnát meg a kolbászt, és leült az asztalhoz. Félretolta maga előtt a csetrest, tenyerével odébb söpörte a kenyérmorzsát, kihúzta a fiókot. Nem volt benne tiszta kés. A mosogatóhoz lépett, kivett egyet a szennyes edény alól, lemosta a csap alatt, aztán visszaült az asztalhoz. Étvágytalanul tömte szájába a kemény falatokat. Csend volt, csak az elektromos falióra szűrte az időt, alig hallhatóan percegve.. A nappaliból bezümmögött a televízió. Kezébe vette a szalonnát, hogy még egy szeletet vágjon, de meggondolta magát, letette a kést. Felállt, a mosogatóhoz lépett, kivett belőle egy műanyag poharat, kiöblítette, ivott, aztán a kolbászt és a szalonnát visszatette a hűtőszekrénybe, eloltotta a villanyt, és bement a nappaliba. Leült a karosszékbe, szemben a képernyővel. Felesége a heverőn feküdt, féloldalra dőlve. Keresztrejtvényt fejtett. — A gyerekek? Nagy sokára jött a válasz: — Ettek. — És te? ~ Megtalálta a megfejtést, beleírta a kockába, és csak azután válaszolt: — Nem vagyok éhes. Rágyújtott. A képernyőn a főhős vad iramban üldözte a gyilkost. — Honduras fővárosa. Tizenegy betű. — Tegucigalpa — mondta gépiesen. A főhős utolérte a gyilkost, és kirántotta az autóból. Irgalmatlan verekedés kezdődött. — Jó volna egy kávé — pillantott a feleségére. — Fáradt vagyok — mondta a nő, hasra fordult, térdben behajlítva felemelte a jobb lábát, és belemélyedt a keresztrejtvénybe. Lepöccintette a hamut, felállt, kiment a konyhába. Föltette a kávévizet, aztán kinyitotta az ajtót, és kilépett a teraszra. A szemeteskanna csordultig szeméttel, mellette nagy halom régi újság, meg négy pár poros cipő. Le kellene vinni a szemetet, gondolta, de nem mozdult. Állt és bámult maga elé; befelé fülelt a konyhába, forr-e már a víz. Klfricskázta a csikket — a parázs kipattant a cigarettavégéből, és az ikerház alsó teraszára hullott. Megijedt — még majd meggyullad valami —, de aztán megnyugodva figyelte a lassan zsugorodó vörös pontot. — Miért fontos ez most magának? — Nem olyan fontos — hebegtem szinte röstellkedve —, de már itt dolgozunk majd egy hete, meg lehet talán kérdezni... — Miért - tőlem kérdezi? Miért nem kérdezte meg, amikor belépett? — Azt mondták, hogy öt-hat forint. Gondoltam, lehet az. öt is, öt ötven is, meg hat is . . . — Nem dolgoznak maguk olyan sokat —- mért végig lesújtó pillantással. — Az nem rajtunk múlik — robbant ki belőlem. — Tessék úgy megszervezni a munkát, hogy többet dolgozzunk! — Honnan tudja azt maga, hogyan van a munka megszervezve? — Mert látom! Egész nap csak ácsorgunk. Néha odébb viszünk egy deszkát vagy egy bakot. vagy félnaponként egy láda maltert.. .! — Hallják ezt, szaktársak? Szóljon, aki még kevesli a munkát! — Addig jártatta körbe jelentőségteljesen sastekintetét, amíg valaki visszavigyorgott neki. Akkor ismét felém fordult: — Majd magát teszem meg munkavezetőnek, az öreget meg elzavarom, az nem ember, ne éljen!. . . — Azt nem mondtam! —Vörösebb volt már a nyakam a kályháénál is. — Akkor meg mit akar? — húzta fel hosszú, sűrű szemöldökét. Zúgott a fejem, egyre szű- kebb és sötétebb lett a világ, de éreztem, hogy sokan állnak Hornyik György: — Majd megkérdezzük. A sorozatfilm befejeződött. — Én nem kérdezem. Szakadás Kitöltötte a maradék kávét, és várta a második híradót. A felesége féli'etolta az újságot, felült, és a képernyőre nézett. Megfőzte a kávét, és bevitte. A fiókos szekrényből két csészét vett ki. — Akarsz? — kérdezte, és már töltött is. Belekortyolt a kávéba. A képernyőn még folyt a verekedés: ezúttal a főhős volt alul. — Hétfőn irodalmi est lesz az M-stúdióban. A nő ivott egy korty kávét, majd a csészét visszatette a kistányérra. — Gondoltam,. csinálok magamnak egy kis szabadidőt és elmegyünk. — És a gyerekek? — kérdezte a nő, fel sem pillantva az újságból. — Már nem olyan kicsik. Lehívjuk az ötödikről azt az egyetemista lányt... — Nem akarom folyton őt zaklatni. Lehet, hogy nem is ér rá. Szepesi Attila: Görögkancsó ez az utca görbe utca utcák gyöngye volt ez utca fogadója maliik régen ékes neve Görögkancsó görög habár rég nem lakja kancsója is Összetört rég se lépcsője se lakatja elkerüli ritka vendég kaffog mocskos két kutyája ajtaját a szél cibálja ablaka csak egy firótszálon leng hogy éppen el ne [szálljon aki ide hazatérjen nincs már olyan porveréb sem olykor egy-egy pirókegér téved erre télidőben zegzugon tán ő csak elél ha meg nem hát tovaindul lesz az utca sivataggá régi utca görbe utca málladozó Görögkancsó déli nap se látogatja kéményére száll egy varjú régi hírét károgtatja — Mondd meg nyíltan, ha nincs kedved — szólóit meg rekedten. — Nem arról van szó, hogy nincs kedvem — a nő hangja ingerülten csengett —, de nem érzem jól magam. Ma is volt lázam. — Miért nem mégy orvoshoz? A híradó megkezdődött. — Különben pedig honnan tudod, hogy hétfőn is rosszul fogod érezni magad? — Nem mehetek, érted? IÍ3 akarsz, menj egyedül. 'Egyébként is sok a dolgom. A villanyt is be kell fizetni, mert kikapcsolják. Fölvette az ibriket, a csészéket és kivitte a konyhába. Visszament a szobába, a bemondónő éppen lejelentette a műsort. A felesége közben kiment. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott. Kikapcsolta a készüléket, a nyitott ablakhoz lépett, és mélyen beszívta az avarillatú levegőt. Allt'egy darabig a nyitott ablaknál, aztán átsétált a gyerekszobába. A derengő félhomályban a kisebbik lány deraka alól kihúzta ' a hajasbabát. Bement a szobájába, meggyújtotta az olvasólámpát, felrázta a párnát. Aztán kilépett a folyosóra. A felesége ágyneművel a karján befordult a nappaliba. Utánament, megfogta a vállát. — Gyere — vonta magához. — Hagyjál. Fáradt vagyok — rándult meg a nő, mint a ló bőre, ha bögöly száll rá, és rendezgetni kezdte az ágyneműt. A keze még egy pillanatig a nő vállán nyugodott, aztán sarkon fordult, és kiment a nappaliból. konyhában kihör- pintette a csészéből a kávémaradékot, majd belépett a fürdőszobába. Kézmosás közben belenyugvással állapította meg, hogy a borotvakészlet mellett a fésű már megint tele van hajjal. Olvasni próbált, de a második oldal után összecsukta a könyvet, és eloltotta a lámpát. Jobb oldalára fordult, ahogyan megszokta, jól belecsavarodott a takaróba, és lehunyta a szemét. A nyitott ablakon át a szomszédból egy divatos sláger dallama szűrődött be: — Godd bye, my love, good bye... körülöttünk. így hát nemcsak magamat, hanem őket is képviselem. — Hát először is — lendítettem meg a karom —, ott lent nem kell hat embernek ácso- rogni, két táblával megoldható. Ha ezalatt anyagot hordanánk, a kőművesek is folyamatosan dolgozhatnának. Ha meg még csiga is lenne, az emberek fele nyugodtan mehetne a következő házra ...! — Hallották ezt, szaktársak? — nézett körül elképedve az építésvezető. — Ez a szaki visz- sza akarja ájilítani a norma- rendszert ... meg az egész hét- szentséges szakramentumot!.,. Csak szóljanak bátran, ha maguk is visszakívánják...! Aki még soha nem volt közmegvetés tárgya, nem tudja elképzelni,. hogy néztek rám. Rosszabb volt, mintha agyonvernek ... — De apa — kérdezi a fiam — miért nem akarta megmondani? — Talán azért — gondolkodom el —, mert azt hihette, jobban dolgozunk, ha a nagyobbra számítunk ... — De hát ti dolgoztatok volna! — emlékeztet a gyerek. — Ez is igaz — merengek tovább. — Akkor talán éppen ezért... — Szóval öt forintot kaptatok — szögezi le inkább mintsem kérdezné. ,— Én mindenesetre! — nevetem el magam. — És? — feszegeti tovább, mert az ő számára még nincs vége a történetnek. — Gondolhatod — rántok vállat. — Voltak jobb helyek. Vidéki építkezéseken, szállítóknál, maszeknál... Sose felejtem el a Vay urat! Fizetett rendesen, de betyár egy ember volt...! Hét közben egymaga falazott, pucolt, betonozott, hétvégeken jött még egy vagy két kőműves, de segítők soha nem voltunk kettőnél többen! Kapkodhattuk a fejünket. „Mesterek! Ég a láda!” Ez nekünk szolt. Fogytán volt a malter az álláson. Alighogy fölöntöttük a ládát, már hallottuk: „Röpül a padló!” Ez azt jelentette: téglát, de sürgősen ! Ha csak megállttá! egy pillanatra, hogy megtöröld a homlokod, már rikoltott, a hátával is látott: „Szabotálunk?! Szabotálunk?!” ... — Az mit jelent? — kérdi a fiam. — Több mindent — vakarom meg a tarkóm. — Régen így mondták, ha valaki nem dolgozott ... vagy többet ártott, mint használt... — És ma hogy mondják? Évek óta szögez nekem a gyerek fogósabbnál fogósabb kérdéseket, de úgy még soha nem volt, hogy ne tudtam volna válaszolni valamit. Most igencsak előszedhetem a szókincsemet.. Szerencsére váratlanul elvigyo- rodik a fickó: — Apa! Tudod, hogy hívják Makón a talicskát? Sejtem, de hagyom, hogy ő mondja. — Nem hívják, hanem tolják! — olvassa a fejemre jóízű kacagással. összeállította: Rékasy Ildikó Bényi László : Görög táj
