Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
8 Irodalom» művészet 1982. MÁJUS 15. Vilt Tibor szobrai: Női fej Borbély János: Definíció a margó szögesdrótján túl a versből száműzött szavak birtoka a két terület deformálja egymást így determinál szüli a margót és én bábáskodom mi lehetne más a margó mint kalapács eke orvosi szike ez fennmarad bizonyosságként egyetlen mondatban felírni azt ami van csak kísérlet megközelítés de ki vonhatná vissza e lehetőség ajándékot. Száz én maqqav iwn eUáihól ! Károlyi Amy: Az öltözetlenek i. A mi szemünk már maszk már kútfedél alatta fekete a kút, a mély, de kerék kell, és méginkább motor hogy felhozza, mi mélyünkben honol bádog-köpenybe öltöztet eszünk titkolózásra való íriszünk Az állatszemek öltözetlenek mögöttük ott a takaratlan lét az örök etetésre éhezés. És ekkor kezdődik valami más. Az ételben már benn a gyengéd méreg, már szerelésre elítéltek. II. Vékony hangokon sír a kút és nyöszörög az éjszaka és sír a fű és sír a fa és sír a por, mert eltaposták sír a láb és panaszolják nemlétüket elenrésztett társaság és sír a van és sír a nincs mint kéredzkedő kisgyerek és vár a völgy és vár a hegy hogy felemeld és ölbe vedd Dénes György: Két aszú ág, két védtelen, sziluett a horpadt egen. Öreg pár Homlokukon halvány foltok, szavuk messzi csendbe csörgött. Az egyik keselyű-sovány, Csöpp melegük dérben ázik; a másik holdas-halovány. mécsláng: fonnyad, élvirágzik. félelem ellen él négyre ígérték, hogy jön. Fél négykor lassú és nehéz 'lépések 'hallatszottak a folyosón, magas alakja elhaladt az ablak előtt, és kellemetlen zörgéssel nyílt az üvegtáblás ajtó. Még kellemetlenebb volt a zaj, hogy az ajtót ügyetlenül és erőszakosan csukta be. Ott állott most az irodát a folyosótól elválasztó üvegtáblás kalickában, mint egy nagy, lompos, állatseregleti példány. Levette a kalapját, és már kinn kezdett esetlenül hajlongani. Bejött, köszönt, így, hogy: „Alászolgálja”. Nézett rám, kissé mosolygott, hogy hát itt van. Nagy, szeszélyes bajusza volt, gondozatlan haja, és csúnya, szőrös képe. Nézett körül, a fogast kereste. Mikor megpillantotta, nagy, himbáló mozdulatokkal vetette le télikabátját, és fölakasztotta rá. Bár négy-öt üres ága volt a fogasnak, mégis éppen az enyém mellé. Levette gallérkendőjét, beletette a kabátja zsebébe, s néhány rögzítő, simító mozdulatot is tett a ruháin. Helyesnek találta úgy, ahogy van. Én bosszankodtam, a fogashoz mentem, és arrább akasztottam a kabátot. Eközben feléje _ sandítottam, ő a faliórát nézte, nem is vette észre, hogy mit esi»- nálok. Valami hasznos, áldott tompultság ömlött el egész lényén. — Tehát ön a Schmied úr . . . — Igenis. — A Károlyi úr küldte ... — Igenis. Én néztem rá, és nehezteltem Károlyi úrra, mert mégis valamivel rendesebb külsejű embert kellett volna küldenie. Ez, szegény, olyan, mint egy betörő. Nemigen ültethet az ember ilyent az irodájába. De már ha itt van, mit lehet tenni. Most már talán maradjon . .. Bár mégis talán legjobb lenne elküldeni. Vajon hogyan is lehetne? ... — Tudja ugyebár, hogy ... — Igenis. (Mit igenis? — fortyantam föl magamban, s majdhogy ezt is mondtam neki.) —.. . hogy egy végrendeletet akarok önnel leíratni három példányban. Nagyon szépen, kalligrafikusán kell írnia ... — Igenis. — Hibának nem szabad benne lenni. , — Igenis. — Tizenöt oldal hosszú a végrendelet. Lassan, figyelmesen írja majd, nem kell vele sietnie. Fő az, hogy szép legyen, és ne legyen benne hiba. Törülni, javítani nem szabad. Tehát ön . .. ugyebár ... tud hibátlanul írni? Nem hagy ki szavakat. Furcsa zavarba és határozatlanságba esett. Sok más ember, erősebb, az életküzdelemre inkább való, gyorsan és határozottan felelt volna, és igaz meggyőződéssel állította volna, hogy tud hibátlanul írni. Mert így idomúinak az erős ember meggyőződései az érdekéhez. Mindjárt említett is volna eseteket, hogy ő akkor, itt, ezt és ezt leírta, nagyon meg voltak vele elégedve, egy hiba sem esett a munkájában, pedig akkor fáit a feje, nem tudott teljes figyelemmel írni — és így tovább. Ö azonban nehezen és akadozva felelt: — Hát... kérem ... az a mesterségem ... Hát... talán csak tudok . .. És azután összeszedte magát, és kissé elszántan — mert elszántságra volt szüksége még ehhez is — ezt mondta: — Tizenkét éve vagyok díjnok a ... minisztériumban ... A felségfelterjesztéseket is én írom. Mindig meg voltak velem elégdeve. (Pedig mégiscsak le kellene valahogyan rázni a nyakamról!) — Mielőtt azonban a munkához fognánk, talán szíves lesz próbát írni. Tessék ... Itt van egy darab haszontalan papíros, írjon egy pár sort, akármit. Nagy Lajos: A leíró Leült, belemártotta a tollat a tintába, és már írni akart, de hirtelen, egészen a papír közelében, megállt a tolla. Megint megzavarodott, rám nézett, kérdőn, majd vissza a papírra, és úgy tett, mintha gondolkodnék. Ahogy így elnéztem őt, szánalmasnak és ostobának láttam az arcát, a fejét, az egész idétlen, esett alakot. De mégis ... mert nem voltam elérzékenyült — majdnem csupán csak haragudNagy Lajos f 1883—1954) a Nyugat első nemzedékének egyik kiemelkedő prózairója, aki a kritikai realizmus mesteréből a szocialista realizmus előkészítőjévé, alkotójává fejlődött. A Pest megyei Apostagon született, házasságon kívüli gyermekként, hatéves koráig tanyai béres nagyszülei nevelték. A budapesti jogi egyetemen tanult, de nem szerzett diplomát. Ügyvédi irodákban dolgozott, majd házitanítósko- dott egy nagybirtokos családnál. Itt szerzett élményeit több művében is megörökítette. A tízes évektől írásaiból élt. Már 1914-ben szocialistának vallotta magát, s tudatosan beavatkozni kívánt művészetével a társadalom életébe. A húszas évek elején szellemes karcolatokkal harcolt az ellen- forradalmi kurzus ellen, közel került az illegális kommunista párthoz, József Attila atyai barátjaként tisztelte. Radikális és fél-legális, kommunisták szerkesztette lapokba írt (Századunk, Korunk, 100%), s 1927 —28-ban maga szerkesztett radikálisan haladó szellemű folyóiratot Együtt címmel. 1934-ben Illyés Gyulával együtt részt vett a szovjet író- szövetség moszkvai kongresz- szusán. Művészetének csúcsára a harmincas években érkezett el. 1932-ben írta egyik legjelentősebb novelláját, az 1919 !májust. s 1934-ben Kiskunhalom című kis remekművét, mely félig szociográfiai mű. félig novellafüzér, sok lírával átlelkesítve. Tagja lett a Kommunista Pártnak, 1948-ban Kossuth-dí- jat kapott. Utolsó éveiben fáradhatatlanul dolgozott életrajzi regényein: A lázadó ember 1949-ben. A menekülő . ember már csak halála után, 1954-ben jelent meg. tam rá. Bosszantott engem, akitől — legalább a pillanatnyi adott helyzetben — idegen volt az ilyen apróságon való fennakadás, hogy lam-, most csak próbát kellene irma akármit, összefüggéstelen szavakat is írhatna, mégsem tud mitévő lenni! Bántó és borzasztó dolog ez, s nyomában az embernek határozottan az az indulata támad, hogy egye meg a fene az ilyen embert, pusztuljon az ilyen ember, nem való ez arra, hogy éljen ... Nem mondom, hogy az ember ezt kívánná, de mégis ilyenfajta ha- ragvó és túl szigorú érzései vannak. Csúnya, kopott, szegényes. Sajnálom, de nem szívesen látom. És nem szívesen látom most és itt az irodámban. Meg talán így is: nem szívesen látom, mert csak sajnálni tudom ... Ideg- bántóan zörgötf az ajtóval, amikor jött. Esetlenül hajlongott, holott egyszerű és természetes az a köszönési mozdulat. Borzasztó, hogy valaki még azt sem tudja megtanulni! Ö még mindig töprengett, s ne adj’ isten, hogy valamit el tudott volna kezdeni. Fölnézett rám ostobán, és ezt kérdezte: — Mit írjak? — Akármit, mindegy — feleltem és nem akartam kisegíteni. Azért se. Hadd kínlódjék! Hallatlan, i’.ogv milyen buta! Vergődött, szinte beleizzadt a nagy kínlódásba. És — talán csak véletlen szerencséből — mégis annyira föltalálta magát, hogy körülnézett az asztalon valami könyv után, amiből írhasson. Mérgesen rászóltam: — Ugyan kérem, hát nem tud semmit sem írni? Azon is tanakodik. hogy mutatóul mit írjon? Hiszen bármit írhat! írhat akár egy népdalt is ... Persze, ön ezen is fennakadna, nem tudná, hogy a sok népdal közül melyiket írja... írjon hát egy kérvényt! Ilyet lát ön eleget a minisztériumban. Hozzáfogott, és írt. Aggodalmasan írt. Vigyázva, lassan, elég szépen, bár kissé a belső izgalom miatt ingadozó, el-elhajló betűkkel ömlött a papírra: Nagyméltóságú Miniszter úr! Alatta: Kegyelmes Uram! Lejjebb: Alulírott Schmied Bertalan azzal az alázatos kérelemmel járulok Nagyméltóságod Magas Színe elé, hogy engem a fennhatósága alá alá tartozó Magyar kir. Állami... Hivatalnál napidíjasként alkalmazni legkegyelmesebben méltóz- tassék. Alázatos kérelmem támogatásául bátorkodom hivatkozni arra, hogy a mellékelt... — Elég, köszönöm — mondtam, mintegy megcsapott az, amit írt. Egy percig semmit sem szólhattam, mert elém lebbent a kép: a görnyedve kérő. aki földig alázkodik egy másik előtt, és ernyedten reszket a hangja, és a gőgös ember, a mások nyakára került, a Nagyméltóságú, a Kegyelmes. chmied úr ezalatt várakozón és reménykedőn pislogott rám. Szinte sunyi volt a pislogása ... Ött volt már a papíroson az esdeklés. Tudatos elszánás és akarás nélkül került oda, egészen váratlanul, s most, ahogy maga előtt látta az esdeklést, most ismerte fel ő maga is, és mintegy megköny- nyebbült és fölujjongott, hogy valami komoly és hatékonv került ki belőle és elém, amit elmondani semmiképp sem lett volna ereje. A mennyezet bolthajtásai alatt fények siklottak szüntelen. A gyerekek állig betakarózva figyelték, nem tudták, hogy az utcán suhanó autók ablaka veri vissza a napsugarakat. — Gáborka! Találd ki, mi az a vi! — Villanykörte ... — mondta bizonytalanul Gáborka, és homloka fölött meglebbentek a szőke haj- pihék. — Nem! •— ujjongott a kislány. — Találgass még! Egy fénysugár elvillant a meny- nyezetről, az ággyal szemben a falra vetődött, és kicsit rezegve megállt. Éles, sárga folt a falon — mintha akarna tőlük valamit. — Nekem pisilni kell — mondta Gáborka panaszosan, és a fal megvilágított darabkáját figyelte. — Most? Várj még egy kicsit! — kérlelte a kislány. — Nem sokat tudok várni... Nagyon kell. Mintha megértette volna a fény, mire várnak, hintázni kezdett fel- alá, aztán elröppent, eltűnt a szobából. — Most, Gáborka, gyorsan! — A kislány felragadta a fásláda fedőjét, ott volt készenlétben a dunyha tetején, és mindketten sebesen másztak ki az ágyból. A kisfiú félve pislogott körül, amíg a bilin ült. Egy évvel idősebb nővére ott állt mellette harcra készen, reszkető inakkal, kezében a ládafetíéllel. A legrosszabb az volt, hogy ismeretlen ellenségre számítottak. Aki fényeket dobál a szobába, megreccsenti a padlót az ágy alatt, kapirgálja a falat a karcsú cserépkályha mögött, a sarokban. Valaki van a lakásban, az biztos. De azt nem lehet tudni, emberi lény-e egyáltalán? Ha anya itthon van, elbújik. Csak akkor kezd mozgolódni, ha egyedül maradnak. A tíz deka praliné, keskeny fehér papírzacskóban, amit anya ad a kezükbe ilyenkor, elriasztja az ismeretlen ellenséget — amíg tart. Az ágyban üldögélve szopogatják, zizeg a papír, és egyetlen fénysugár nem mászkál a mennyezeten. ' Még ilyenkor elviselhetőbb. De ha sötétedni kezd, megjönnek a hangok. Sokféle van a halk, kitartó percegéstől a vérfagyasztó roppanásig, súrlódó hangok is vannak, mintha valaki szorosan a fal mellett tapogatózva közeledne, és ziháló suttogás közvetlenül a fülük mellett. Szinte érezni a félelmetes Valaki forró leheletét. De mire érteni kezdenék, amit mond, elhallgat hirtelen, nem tudni, hová tűnik, csend ereszkedik föléjük. Ezért kell a ládafedél. Csöpi Tannigné portréja Bán Zsuzsa: Játék