Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
9 1982. MÁJUS 15. Irodalom, művészet Rózsa Endre: Rekken a tér a déli hőbe (Sz. Kraszinszki nyomán) Ellibeg... Tagjain sikamló köntösként könnyű szél reges. Mint lombok közt hüsen [kibomló csapán — utána eredek. A fülledt dél csöndjébe halva lépte; zene, moll-hangú, halk, nyomában friss illat fuvalma suhint; fakadó szirmú gally! De hirtelen... Senki! Üres tér. Kő zihál. Láng a lehelet. Kocsis rikkant mögötted; [eszmélj! S dübörögnek a kerekek! Rekken a tér a déli hőbe; árnyékban, magam ballagok. Pilláim láng hegeszti össze, fölperzsel szót s gondolatot. A város ájulatba rokkan; árkos, fény-verte arca; vak — s távol a térről valahonnan egy nő léptei hangzanak. Látom, a hőség taraján mint siklik felém, hullámot át — két karja oly üdén világít, mint ívelő csermely-folyás. Deák Mór: Csak menni... Csak menni, a halálraítéltek hitével: nyakadban a mindig megke- [gyelmezö, elszakadt napok kötele — Csak menni, belehalni az alkonyatba: az éj szakadékéba zuhanni — felmászni végre a hajnal [kötelén — Csak menni, nyomokat tépve a holnapokba: a múlt egét kirajzoló fövenyt [taposni — a földhöz immár árnyékod [tapad — Csak menni, felöltözve is csontig pőrén: s szeretni kíméletlenül a galambokat — hátha csoda történt, — hátha sikerült — hátha hármat bucskázott fején át a világ... Tóth Béla: agas korú anyám nyaranta szülőföldemen gazdálkodik. Télen nálam kuporog. Hanem februárban, ahogy ablakán benéz az első felhőtlen nap, fogja az ajtó kilincsét. Izgalmán látom, menne hazafelé. Számolja a napokat, Busánénak odahaza ilyenkor már csipognak első kelésű csirkéi, Hor- váthnénak nértía kiskacsái. Ö meg itt téblábol a városi lakásban tétlenül. Mondja is: — Mennék, fiam! — Hideg van még, a föld fagya sem ereszt. — De hát Dudásnénak választási malac röfög már az óljában, Recs- kiné húzza a rónát a máknak. Pirongatom>, mert a szépszavas marasztalás nem fog rajta. — Talán most akarsz meggaz- dulni? IMagatok bíró kórotokban annyi volt a földetek, ami a körmötök alá akadt. Hanem most, herefölded a kevermesi határban, répatáblácskád Kunágota szájában, cirkod, a dombegyházi kertek alatt. Semmi ésszel mondható nem fog rajta. Áprilisban már költözünk. Azután rohantomban, szinte csak úgy egy-egy fél napra esek haza nyolcvanéves anyám látására. Háza körül tengernyi férfikéz után kiáltó tennivaló. A kémény kalap- tégláját szétszívta a fagy, csörme- lékje eltömte a füstjáratot. A nagykapu leesett a sarokvasáról, a kerítéseket kutyák, disznók luggatták át. Kapok ásóra, kapára. Ám az ásó nyelét téli álmában megették a szúvak. Na, egy jó íogású nyelet belé! Fogom a baltát. Életlen, mint a bot. Élő a köszörűkövet. De annak teknőjében nem áll meg a víz. Fenekelni kell. Kapom a fűrészt, hogy deszkát vágjak hozzá. A fűrészről az egerek leették a madzagot. Megelevenedik a népmeséi világ. Ugrok a boltba, a spárgára nemet intenek. Megyek kenderföldre, de harsogó zöld a levele. Sötétedik, amikor fáradtan leülök a falu hónaljában. Gondolatban körülsánti- kálom. Bajok nélkül is szeretem akárhányszor birtokba venni. Itt minden az enyém. Minden gondja, baja, öröme. Semmim sincs benne. Csak az emlékeim. Érhetek haza olykor akár késő éjszakai órákban, lefekvés előtt körülfutom. Minden a helyén? Szorongok. Lélekszáma csökken. A lakosok szaladoznak széjjel. Máshová húzza őket az élet. Bár sokuknak magam nyújtok segédkezet. Hogy a jó eszűek el ne kallódjanak. De más kijáratokon is elszivárog a fiatalja. Sajnálom. Kár ezért a szorgalmas, meleg égaljú faluért. Fájna, ha elmúlás körAnya végig sem hallgatja, mi minden történik a szobában, amikor egyedül maradnak, türelmetlenül kiszalad a födélért a konyhába, odarakja a dunyha tetejére. Csak elnyugodjanak már, és hagyják őt elmenni! — Nem akarok még lefeküdni! — zokogott Gáborka délután, amikor be kellett jönniük az udvarról, ahol olyan jól játszottak a többiekkel. — Ne menj el, anya, vagy ha mégis muszáj, hadd maradjunk kint addig az udvaron! — könyör- gött a kislány is. — Ha nem feküsztök le szépen, akkor haza sem jövök! — sziszegte anya. Döbbenten latolgatták ezt a lehetőséget. Gáborka abbahagyta a vetkőzést. lecsúszott harisnyanadrágiában úgy áll meredten—az ágy mellett. — Akkor hová mész, ha nem jössz haza? — kérdezte sírós szájjal. — Mindegy nekem — sóhajtott anya. aztán észbe kapott. — Világgá! Világgá megyek, ha rosszak vagytok, és soha többet nem jövök haza! Megrendültén nézték, hogyan simítja le derekán az úi ruháját, hogyan festi ki a száját. Már hiába mondta volna, hogy visszajön, nem lehettek biztosak benne. Hátha mégis meggondolja magát? Gáborka végzett. — Villám! — mondta, miután felhúzta a nadrágját és visszamásztak a helyükre. — Igen — hagyta rá a nővére, megkönnyebbülten térdé’-e helyezte a ládafedelet, kicsit kifújta a félelmet magából a dunyha védelmében. — Akkor most te találgass .. . Mi az a vi? — íészkelődött a kisfiú majdnem jókedvűen. Tulajdonképpen jó lett volna felkapcsolni a villanyt, lehet, hogy szidást kapnak érte, de az a legkevesebb. Viszont a kapcsoló oldalt, a tejesüveg ajtó mellett van. Elég nagy távolság az is, hanem a legnagyobb akadály, hogy a tejüveg mögött megkezdődött a színjáték. Mintha valaki állna az ajtó túlsó oldalán, a hosszú, ablaktalan folyosón. Ott billeg a feje az üveg mögött, tisztán kivehető, mintha arról az oldalról át lehetne látni rajta, és őket figyelné. Talán csak azt várja, hogy elaludjanak. Azután nyomja le a kilincset halk csikorgással, és ... A kapcsolóhoz egyikük sem mer elmenni, a sötét pedig nyomak- szik feléjük a távoli sarkok felől. Kis idő múltán már csak az ablakok négyszögei világítanak, kusza rajzokat vetve a dunyhára és a szemközti falra. Kint lassan megered az eső, az utcai lámpák fénye megvilágította az ablakokat. Szeszélyes kanyart, apró ezüstpatakok folydogáltak lefelé az üvegen, egyik után a másik. aztán újra, végtelenül. A gyerekek arrafelé fordították a fejüket, nézték az ablakokat. Egyhangú suhogással verte az eső. Elnyomta őkét az álom: Talán nem is a kinti zajra, hanem az élesen bevágódó fényre ocsúdtak fel. Egyszerre kaptak a ládafedél után. Aztán bevágódott az ajtó, sötét lett megint. Anya reszketve mászott közéjük, már hálóing volt rajta. — Megöl! Magára húzta a takarót, hideg volt a teste. A gyerekek nem bújtak hozzá, mint máskor, elhúzódtak tőle, feszülten fürkészték a sötét szobát, kifelé hallgatóztak. A konyhából nem hallatszott semmi motozás. Az asszony is ijedten várakozott egy ideig, aztán lassan megnyugodott. Nem fog bejönni, mert megijesztené a gyerekeket.Ha kint marad vele, talán tényleg megöli. Ügy kapta ki azt a kenyérvágó kést a fiókból, mint aki mindennel leszámolt. Látta a köpcös, kopaszodó férjét, amint a konyhaasztalra könyökölve tűnődik. Órák óta várhatott rá. Valami nyomta a lábát, felült, arrafelé tapogatott, és megtalálta a dunyhán a ládafedelet. Ingerülten lökte az ágy végébe, és visszafeküdt a párnára. Mi lesz, ha kikérdezi őket? — gondolta féléimmel. — Ezek elmondanak mindent, ha kérdezi, megmondják. — Érezte meleg kis testüket. Gáborka lábát a derekánál Moccanás nélkül feküdtek, nem lehetett tudni, ébren vannak-e, vagy megint elaludtak? Beszélni kellene velük. most. amíg lehet, ajándékot ígérni, hogy hallgassanak. Gáborka szólalt meg váratlanul, a másik kettő azt hitte, alszik. — Anya ... félsz? — Jó lenne elaludni... — sóhajtott az asszony. — Én tudok egv játékot — mondta a kisfiú melegen, és közelebb húzódott az anyjához. Tágra nyílt szeme, mint a macskáé, világított. — Találd ki. mi az a vi. . .? SZEGÉNYHÁZ nyékezné. ha páréi verné, föl az udvaruk földjét, ha bedeSzkáznák egykor értelmesen néző ablakszemeit házainak. Ragaszkodásom selyemszálaival szeretném együtt tartani, megújítani, paradicsomi állapotokat palántáim bele. Megtartó meleget lehelek magamból, hogy megragasszam őket. -Tudom, jámbor óhajok. Nemcsak megüresedett házak árválkodnak az utcákban, újonnan épültek is feszítenek. Hanem a kupái határoknak háttal, a falu legvégén, holdvilág derengésében révülök rá egy félig lerombolt épületre. De hisz ez volt a szegényház! Riadt arcok suhannak föl a romok közül. Csupa Julis néni. Időtlen korú, csont, bőr. Mosolytalan, egypön- dölyös, mezítláb járó. Tiszta. Téglával súrolta kezét, lábát. Senki sem tudta, mi a böcsületes neve, honnan került közénk. Megbízásból zsebkendőbe kötütt három tojással is elment a messze tízkilométerekre levő piacra. Fáradalmát olykor köcsögnyi aludttejjel is honorálták. Panaszkodni nem hallotta senki. Neki is lehetett pedig élettörténete, vágya, szomorúsága. Temetéseken ö vitte a fátyolos keresztet, amiért a gyászkendöt, a karjára akasztottat, magáénak tudhatta. Többre nem vihette. jövedelmező siratóasszonyságot nem érhette el. Lehet, hogy pipiskédéit utána? Miből élt, nem lehetett tudni. Nem koldult. Ami ételneműt naponta a kötényébe löktek, hazavitte, a karólábú ágyakkal teli rakott tágas szobában társaival megosztva ette. Mögötte Kuka Béla arca sejlik föl. Böcsületes neve, foglalkozása volt. Jó kezű kovácslegénynek ismerték, aki az üllőt úgy tudta megcsöngetni, tüzes vasaiból a felsistergő szikrák virágcsokrokba rendeződve kápráztatták a keze munkájára várókat. Egyszer, okát senki sem tudta adni, megcsábult. Márminthogy megbolondult. De a népek szerették, a goromba szót Kuka Béla mentségére szépítették. Amikor megcsábult, a szerszámok többet nem engedelmeskedtek neki. Kipotyogott a kezéből a hidegvágó, a menetfúró ,a lovakra fordítva akarta fölverni a patkót. Kovács- fujtatója kigyulladt, attól leégett a műhely. Keserves tehetetlenségében idős anyját verte napjában toúoször is. A szomszédok fenyegették: — Megállj, mert téged is megver ezért az isten! Attól kezdve kicsi házuk egyszerű ablakát párnával tömte el, hogy ha püföli az anyját, meg ne lássa a mennybenlakó. Hangtalanul cselekedett. Nem tudott beszélni. Innét a Kuka neve. Amikor őszülő fejjel az anyjától is elárvult, magában nem tudott élni. A község szegényei közé esett, a sínylődőbe. Hírhedett nagy erejét semmire sem használta. Nyaranta kidöntött faderékon ült, csalinak megnyálazott lába szárán fogdosta a legyet. Kupacba dobálta. Dicsérték. Hasznosnak tartották. Miből élt? Nem tudni. Dolgozni, lopni nem járt. A szegényház udvarából mint község halottját, festett koporsóban kísérték utolsó útjára. A kántor seppegve imádkozott fölötte, csak a temető kisharangja jajve- székelt érte. — Ringy-rongy, ringy-rongy — kiabálta. Jobb halottak után a templom harangjai kondultak. — Ködmön-mente. ködmön- mentd! Selyem-bársony, selyembársony! — adták tudtul mindazoknak, akiket illetett. Pucor Jani. Annak is volt tisztességes neve. De jnivel csak bön- dője megtöltésével vergődött világ életében, hát ezt a nevet ragasztották rá. Valamikor haspárti- ságát érteni lehetett. Községi hivatalt viselt az apja. Sintérül szolgált. Disznóvészkor könyékig járhattak a zsírban. Amikor a tápláló szülék elhaltak, Pucornak nem volt akkora észbeli képessége. hogy a magas hivatalt elörökölje. A község szegénye maradt. Annak törvénye szerint élt. Esténként szerényen húzódott meg a kocsmazugokban, érdeklődő szemmel nézte az italozókat. Soha nem kért semmit. De ha kínálták, meg- ilta a lúgot is, csak forró ne legyen ! A kocsmárosok kegyeletesen ön- tögették össze neki a sört, bort, pálinkát, ami darabban maradt záróra után. Pucor bevette. Olykor haza is vitt belőle a többieknek. A szerencsétlenek furcsa viselkedése könnyen tolta szánkra csúfolásukat. Ám a felnőttek egy-két pofonnal térítettek bennünket az egyenes útra. Mondták: még mi is oda kerülhetünk! A község nem engedte őket koldulni. Azt szégvellte volna. A Vilimek. Elevenen hussan föl emlékük a félig lebontott ház porködeiből. Az eltartó apa tudós kanásza volt a falunak. Kint lakott a legelő szélére rakott pásztorházban. Valami külföldről vásárolt, Szultán nevezetű törzskan halálra pocskolta. Sok kiskorú gyerek maradt utána. Leginkább lányok, akik apjuknak bojtárul szolgáltak, de ott cseppent még egy éppen járni tanuló kisfiú is. Gyásznak gyász, meg gond. Szaladni új kanász után. A falu két napig sem maradhat pásztor nélkül. A kijárós disznók széthány- ják az ólakat. Az új pásztornak meg lakást kell adni. Így az árvák beköltöztek a szegényházba. A lányok, — a természet törvénye szerint — fölserkentek, férjhez mentek. A fiú? Ahogy fehér fotópapíron csöndeskésen hívódik elő a kép, úgy jelenik meg előttem a maga Valóságában. Félárbocos fehér gatyaszárban, nyaktalan kötött ingben, mint aki most kelt ki az ágyból. Méterekre áll meg előttem, köszön. — Hallom, a kutya fog valakit. Órahosszája látom, nézi a házam. Előbb nem ismertem meg, bátyám ! — Én sem magát, ne is haragudjon. — Nem csudálom. Amikor maga elment, bugyuta kölök voltam. Az idő elkötyög fölöttünk. Én vagyok a kis Vilim. — És itt lakik? — Itt, itt lakok családostól a magaméban. Ahogy a szarvára íogyakozott hold, meg a távoli lámpafüzérek derengésében kérdő szemöldököm fölszalad, emberem szaVa megered. — Na, igen. Maga erről nem tudhat. A ház úgy az enyém, hogy megvettem. Tíz év óta itt állt, romlásnak indulva, lakatlanul. A falu tartogatta, hogy költhet ez még. De lakót az élet már nem teremt belé! Erőszakkal sem lehetne embert belehajtani. — Én meg, bár nem itt születtem, itt csöpörödtem föl, vágyódtam rá. Mikor a tehetségem kinőtt, megvásároltam. Belülről raktam egy új házat, olyat, amiért nem kell elpiruljak. Mert amúgy nehézgépkezelő vagyok. Építettem. Szégyellje magát az étet, ráöltöm a nyelvemet! — Most, ahogy a romokat bontom, helyére tágul a kiskert. Szilvafákat ültetek oda. Apám, nyugodjon, szerette a szilvát. A magáéról nem szedhetétt soha. Néha a férgeséből löktek néki egy-egy kalappal a gazdák. Most majd, ha esszük a termést, rágondolok. — Szóval akkor nem kell többet szegényház? — Hát hogy köllene, kinek köl-' lene? — Ebben biztosak lehetünk? — Rajtunk nem múlik! Kezet rázunk. ietős a dolgom. Madzagot fonok a fűrészre, deszkát szabok, vizesvályút fenekelek, baltát köszörülök, ásónyelet faragok, leállítom a kerítésoszlopokat. Azóta nem járnak át anyám kertjébe a szomszédok jószágai. Összeállította: Rékasy Ildikó Csohány Kálmán rajzai
