Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

1

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. ÁPRILIS 24.

Arcképvázlat

Amíg az ember eljut odáig... T 1 ' ----—

I

ngázók

Mondják róla: az 6 irányításával lett a BÖRTEX nemcsak itthon, de külföldön is jó munkájáról ismert szövetkezet. A vérében van a kereskedelem, a mában is mindig a holnapot látja, a holnap lehetőségeit keresi.

„Női szabónak tanultam, de világéletemben utáltam varrni, pedig kitűnő szakembernél, Schermannál szabadultam. Ö volt Szolnok egyik legjobb szabója. Én mindig üzletben szerettem volna dolgozni” — vallotta egyszer beszélgetés közben. Amikor először ült a varrógép mellé, először vett kezébe szabászollót, vajon gondolt-e arra, hogy egyszer majd nyugatnémet meg francia üzletemberekkel tárgyal több százezres megrendelésekről? Ügy hiszem, ez akkor még álomnak is merész lett volna.

„Hogy éltem? Mint annyi sok más magamfajta lány. Huszonhárom évesen mentem férjhez, aztán született két kislányunk, és ma nagymama vagyok ...” mosolygott. És’ barna szemében vidám kis lángocskák gyúltak. A boldogság csillogása ez: mert az egyik leáhy — ma óvónő, férje hűtőgépszerelő, Egerben élnek — megajándékozta két pici gyerekkel, akik annyi, de annyi örömöt tudnak adni az embernek; a másik lány kitűnően érettségizett, és ma joghallgató. Kell-e nagyobb boldogság egy anyának, mint amikor látja, hogy gyerekei a boldogulás útján járnak?

„Tulajdonképpen az ember 30 éves korára érik be — mondta —, az én életemben is el kellett telni jónéhány évnek, amíg megéreztem, hol a helyem.” Pozsonyi Miklósné kommunista. A „megérési” nála egy közösséghez való tartozást is jelenti, egy olyan közösséghez. ahol elsősorban és mindenekelőtt a kötelességeket kell teljesíteni, s ahol a jog elsősorban is kötelességet ró az emberre. Igen, a párttag- f(igra gondolok. Hogyan tükröződik ez Pozsonyi Mik- lósné életében?

Népünk nagy próbatétele, az 1956-os ellenforradalom után egy hulladékfeldolgozó szövetkezetben volt varrónő, kimunstrált katonaruhákból varrtak pufajkákat. munkaruhákat. meg durva szövésű anyagból szalmazsákokat. És a szorgalmas asszonyt először kinevezték részlegvezetőnek. aztán műszaki vezetőnek, majd a Bőr- és Textilipari Szövetkezetben elnöknek választották. Ennek körülbelül tizenhat esztendeje.

Akkoriban történt, hogy a bukósisakbélés mellett már táskákat is varrtak. És akkoriban történt, hogy egyes nyugati cégek érdeklődni

kezdtek a magyar ipar

iránt'. . . Pozsonyiné jó érzékkel meglátta a szövetkezet előtt a nagy lehetőséget.

Akkor egyesült a két szolnoki bőripari szövetkezet, és őt választották meg elnöknek. És ő, amikor már elaludt a család, azon törte a a fejét, hogyan lehetne üzletet kötni a nyugati cégekkel? Tulajdonképpen ezt egyszerű leírni, de mennyi kínlódással jártak az első hónapok, évek a közös szövetkezetben. „A bőripari szövetkezetben kitűnő szakemberek hagyományos cipőket készítettek, idejétmúlt terméket, drágán. A bőrdíszműnek pedig akkor volt emelkedőben a csillaga. Száz embert kellett áthelyezni a bőrdíszműves részleghez, csak a legjobb cipészek kerültek a lakossági szolgáltatáshoz. De sokszor hallottam: kitúrtuk őket a helyükről. Szerencsére nem vagyok sértődés természet. Megértettem, hogy ők a cipőért adták a szívüket, s hogy nem dicsérnek? Akkor nehezen értették meg, hogy mindannyiunk érdekében kellett megválniuk a kaptafától.”

„Amikor elkészítettük az egymilliomodik Adidas-tás- kát, és ünnepség volt, eszembe jutott: 1969-től 1973-ig

mennyit kilincseltünk, menynyi tárgyalás, mennyi vita, mennyi belefáradás és újrakezdés volt, míg idáig jutottunk. Kétszáznál több mintát készítettünk másfél év alatt, az emberekben már alig tudtam a lelket tartani, hogy ennek az üzletnek sikerülnie kell. És végre megkötöttük a boltot: 25 ezer táska elkészítésére. És három és fél év alatt egymilliót gyártottunk, többféle fazonban és többféle rendeltetésnek megfelelőt. És most évente 600 ezer táskát készítünk az Adidas cégnek. Eleinte sok volt a jogos kifogás az áraink miatt, gyengék voltak nálunk a műszaki feltételek. Milyen sok tárgyalás meghiúsult és milyen jó. hogy mindig volt erőnk, nekem is, a munkatársaimnak is újrakezdeni!”

Nevettünk, amikor elmesélte, hogy négy évnek kellett eltelnie, amíg kijutottak az ismeretlenségből. S közben meg kellett tanulniuk az árkalkulációt, meg kellett tanulni üzletet kötni: „Iskolában azt nem lehet megtanulni, hogyan kell egy üzleti tárgyalást lefolytatni. Azt az ember nem mondhatja a külföldi partnernek, hogy mi ezt a munkát nem tudjuk megcsinálni. Akarni kell, s ha a partner látja a jószánr dékot, a törekvést és azt, hogy a gyártó tisztában van a saját lehetőségeivel, hogy tudja, mire vállalkozik, nagyobb a bizalom iránta.”

Egyik fiatal munkatársa

— műszaki szakember — mondta róla: „Magam is csodálkoztam néha, honnan szorult a főnökasszonyba ekkora üzleti érzék.” Talán helyesebb. ha így fogalmaz: hónán van ereje, hogy fáradhatatlanul utazzon, tárgyaljon, üzlet után járjon, miközben otthon ezernyi gondja is várja. Mert hisz háziasszony is, bár a férje

— szintén szövetkezeti ember, s ő mondja, hogy jó társ —, és a szülei igyekeznek a maguk módján segíteni neki. Ma a szolnoki BÖRTEX 10 ipari szövetkezet gesztora, s irányításukkal ezek a (szövetkezetek évente 100 millió forintnál is nagyobb összegű nyugati exportot bonyolítanak le bőrdíszműből, konfekcióból.

Nagyon sokszor mondta: szerencsés ember, mert nagyszerű munkatársai vannak. hiszen az ő mupkájuk eredménye, hogy elnyerték a Kiváló Szövetkezet címet; hogy ma termékeik a nyugatnémet Univers-cég közreműködésével eljutnak az NSZK-ba, Svájcba. Ausztriába, sőt Kanadába és az USA- ba is. Ide tartozik, hogy Valamennyi szocialista országba szintén rendszeresen szállítanak különféle termékeket.

Nem kérdeztem tőle soha, hogy elégedett-e magával, mert biztosan ezt válaszolta volna: nem! Még sokat kell bizonyítanom. Hiszen amikor nem is oly rég megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, így mondta nekem: „Tépelődöm, megérdemeltem én ezt?”

Varga Viktória

Néhány perccel múlt öt óra. Befutott az első munkásjárat. Aztán egymás után érkeztek és indultak a szélrózsa minden irányába a buszok a szolnoki buszpályaudvarról: 230 járat a kora reggeli órákban. Kicsapódtak az ajtók, fneglódult a tömeg, az utastér közepébe szorultak türelmetlenül tülekedtek, izgatottan tekint- gettek a helyi járatok megállói felé. Így megy minden nap. Perceik vannak az átszállásra, arra, hogy elérjék az iparnegyedbe induló buszokat. Rohannak nők, férfiak. Mondják, megesik, hogy az orruk előtt csapódik be az ajtó. .A gépkocsivezetőnek, aki csak a menetrendre van tekintettel, az emberekre nem, hiába integetnek, ő csak csenget és indít. Ilyenkor nincs más választásuk, mint a taxi, vagy a késést megkockáztatva, idegesen várakozni a következő járatra. Az üzemben a perceket is számon kérik.

— Mert számon kell kérni. Gondolja csak végig: az ötnapos munkahét bevezetése óta 13 féle munkarendben dolgoznak az emberek a gyárban. Vannak, akiknek pontosan 14 óra 19 perckor kell letenni a szerszámot. A kínkeservesen kiokoskodott munkaidőt be kell tartani, különben nevetségessé válna az egész. Káosz lenne és fegyelmezetlenség. Itt nincs vita, nincs okoskodás. — Mint szentírásként betartott alapelvről beszéltek a munkarendről a BVM szolnoki gyarunuk üzemvezetői a Span-Deck, a vasas és az A-üzemben.

Huszonnégy

községből

Na és a naponta ingázók? Kézenfekvő volt a válasz: Az ötszáztizenhárom BVM- es közül 222 naponta buszo- zik, esetleg motorozik vagy kerékpározik és tizenhatan vonatoznak. Huszonnégy községből járnak be a gyárba. Nem jószándék kérdése az üzem alkalmazkodó készsége. Elsősorban a vasbetongyártáshoz kell igazodni, a többi a Volán dolga. Ha minden kérésnek eleget tennének, nem 13, hanem 130 féle munkarend kellene. Ez képtelenség! A bejárók utaztatása, a bérlet-hozzájárulás, egyébként havonta 38 ezer forintjába kerül a gyárnak. Egy példa a sok közül, Szen- di Károly kazánfűtőé: Tisza- várkony-szőlőből utazik, havi buszbérletének az ára 550,— Ft, a vállalati hozzájárulás ehhez 440,— Ft. Mi több, a hiányzó vonaljáratokat a gyári busz pótolja. Azzal utaznak a kőtelkiek, a nagykörüiek, a kenderesiek. Akkor is, ha csak néhányan vannak, busz hozza, Viszi őket — a vasárnapi, nem egyszer kocsmákban tartott munkaerőtoborzással verbuvált segédmunkásokat, akik jobb esetben néhány hónapig maradnak a gyárban.

— Pedig egészen jó itt dolgozni. Persze nem kisasz- szonyoknak való hely. De én hozzászoktam a kemény munkához. Nyolcéves korom óta dolgozom. Csináltam már sokmindent. Arattam rizst* és búzát is, dolgoztam vassal, betonnal, csak tűvel és cérnával nem — mondta a 28 éves Puporka Istvánná, miközben fűzte, húzta, kalapálta az acélhuzalokat, amelyek közé velőtrázó robajjal fúródtak be a formák, majd fáömlött dübörögve a friss beton. A fiatal- asszony fél éve került Kenderesről toborzott segédmunkásként az üzembe, azóta a gyárba csábította az egész famíliáját.

— Ügyes, temperamentumos asszony. Nagy a szája az igaz, de hajtja magát, meg a többieket is, keresni akar. Meg is Van neki a 4300 forintos átlaga. Papp János, az A-üzem vezetője csak jót tudott róla mondani.

— Kell a pénz — gyújtott cigarettára két dübörgés között az asszony. —

Azt akarom, hogy szép házunk legyen, hogy szép ruhába járjunk, hogy tanuljon a fiam és a lányom, hogy ne rekedjenek meg a 6 eleminél, mint én. Hülye voltam akkor, most húzhatom az igát a gyárban, meg vesződhetek otthon a jószágokkal.

Dupla műszak és a háztáji

— Vesződik biz minden falusi, aki nem rest a disznóólát kitrágyázni és a moslékba nyúlni. Persze nincs akkora haszon rajta, mint ahogy a városiak gondolják. Most is méregdrágán vettem a kismalacokat. Az a ráció benne, hogy egyszerre kapja meg a pénzt érte az ember és nem kell a fizetést a henteshez hordani. Ezért bajlódok, akármilyen hideg van, az infralámpával melegített kiscsirkékkel is. Most is van belőlük száz. Ennyi kell, eladásra már nem jut belőle. Nem mintha nagyevő lennék — hunyorított a homlokába húzott svájcisipka alól a darukezelő, Sallai Gyula.

.— Ügy hallom, még jutja erejéből a gyári dupla műszakokra is. Egyhuzamban 16 órát dolgozik most is.

— Még mind a két fiam tanul, a feleségem sokáig betegeskedett. Meg is operálták. Pénzszűkében vagyunk. Ha adódik lehetőség a túlórára, miért ne Vállaljam, amíg bírom.

— Reggel 6-kor hazabiciklizik Tószegre és déltájban már jön vissza. Mikor alszik?

— Ellátom a jószágokat, hazacügölök a malacoknak néhány zsák tápot, marad néhány órám a szundikálásra is.

— Tószegen nem talált munkát? Csak kényelmesebb lenne helyben.

— Megpróbáltam av.t is. Itt hagytam a gyárat tíz év után, pedig 1968-ban, amikor megépült, itt kezdtem. Szóval elmentem fejősnek a téeszbe. Ügy gondoltam, kicsit szabadabb leszek, meg a háztáji is csábított, sok jószágot tartottam, a takarmányért nem kellett pénzt adni. De Kéne tudja, túlságosan megszoktam a gyári életet, munkát. Talán meg is szerettem. Visszavágytam a tehén mellől az emberek közé.

— És a városhoz van köze?

— Én mindennap csak a város széléig jövök.

— És Tószeghez?

— Hát... tudja, a falu végén van a házunk.

Ébresztő

háromkor

Igaz lehet, amit az utóbbi években a bejárókról készült szociológiai felmérések, tanulmányok sugallnak: ők sehová sem tartoznak? Sem a ■ munkahely, sem a lakóhely nem számíthat rájuk. Minden kollektív megmozdulásból kimaradnak. A vonat-, s a buszmenetrendekhez, a metszésre, kapálásra, permetezésre, szüretre váró gyümölcsösökhöz, a jószágok etetési idejéhez igazodik az üzemi műszak előtt és után az életük. Semmi sem érdekli őket csak a pénz, hiányzik belőlük a közösségi szellem. Élhetnének okosabban, kulturáltabban, pénzüket díszes vaskerítés helyet költ- hetnék mondjuk utazásra... Életmódjuk kritikáinak se vége, se hossza.

— Utazás, vagy díszes kerítés? Nem ez az én választási ' lehetőségem. Nézzen körbe! Még semmilyen kerítésünk sincs, nemhogy ci- comázott. Több mint négy éve építettük fel a családi házat, de a fürdőszobára szánt helyiségben még mindig húst és befőttet tárolok. A férjem tíz éve agyvérzést kapott, örülök, ha él. Egyedül pedig ha látástól, vaku- lásig is robotolok nem tudok annyit összekaparni,

hogy ripsz-ropsz rendbehozzam a házat és a környékét. — A tórteli Kiss Józsefné- ék portája valóban nem mondható takaros falusi otthonnak. Az új ház mögött vályogból, korhadó fadeszkákból tákolt három disznóólban kismalacok, süldők turkálják a trágyával keveredett sarat, az udvaron moslékos vödrök, kormos üstház, az összeeszkábált fészer aJatt zsákokban, lé- dákban mindenféle takarmány. Az* ötvenkét éves asz- szony számolgatott.

— Ügy tervezem, hogy a két 130 kilós süldőért megkapom a nyolcezer forintot, abból új ólat építünk, mert kell a hely a jószágoknak. A fiam családja is itt él, itt hizlal. Aztán ha a tizenegy kismalac mázsára gyarapodik az árukból valameny- nyit a házra meg az udvarra is tudok költeni.

És addig, mint már tizenhárom éve — amióta agyárba jár dolgozni — háromkor csörög a vekker. Még koromsötét van, amikor a sarki kútról vödrökkel elkezdi hordani a vizet, megeteti a jószágokat, kapkodva megmosdik a lavórban és öt óra után , már szalad a buszmegállóba. Nem emlékezett arra, hogy az elmúlt fél évben mit látott a tévében. Elaludt.

Egy bejáró gyári munkás a sok közül.

Hová tartoznak?

— Tudjuk, hogy rengeteget dolgoznak. Sokszor már kimerültén érkeznek munkakezdésikor a gyárba. A többségük segéd- és betanított munkás, aki a háztájiban vállalja a második műszakot. De miért? Mert igényesebbek, mint apáik, nagyapáik voltak. Azt akarják, hogy tanuljon a gyerekük, hogy fürdőszobás házban éljenek, hogy jókat egyenek. Nekik a pénz kell, az országnak meg az amit ők az ólban hizlalnak, a kertben termesztenek. Az pedig nem igaz, hogy közömbös nekik a falujuk, — tiltakozott Gombás Gáborné, a gyár szb-titkára. — Sokszor előfordult, hogy késésüket, néhány órás távollétüket, megesett, hogy egész napot is, a községi tanács igazolta, mert társadalmi munkát végeztek a faluban. Más kérdés, hogy ilyesmit egyetlen tanácsi tisztségviselő sem engedhetne meg magának. A jóhiszemű, segítőkész emberek fizettek rá, mert -a szabadságuk terhére kellett elszámolni a távollétüket. Mondogatták is dühösen, hogy elmentek volna ők

* szombaton, vagy vasárnap is, ha akkor hívják őket. Mint ahogyan zokszó nélkül itt maradnak a gyárban a kommunista műszakokon is.

— De ezeknek a műszakoknak a bérét, termelési értékét a város kapja. Olyan óvodákat, bölcsődéket építenek, fejlesztenek, ahová 'a bejárók gyerekei nemigen kerülnek.

— Ez így igaz, de most már nem egy szocialista brigád vállal társadalmi munkát a községekben is. Tószegen, Tiszajenőn, Tiszavár- konyban (ahonnan sokan járnak be) csináltak vasszerkezetet sportlétesítmény- hezt készítettek óvodakerítést. különböző udvari játékokat, buszmegállót építettek Törteién. Nagyon remélem, hogy mindez még csak a kezdet, s hogy folytatása legyen, ahhoz az kell, hogy az egymásrautaltságot reálisan fogjuk fel. A gyárnak szüksége van a községekben élő, a napi ingázást vállaló emberekre, azoknak pedig "Szükségük van a tisztességesen megfizetet munkára, a ,jó közösségre, amit ■ a gyárban megtalálnak.

A statisztikai adatok szerint az országban naponta egymillió ember ingázik _a munka- és a lakóhelye között.

Kovács Katalin

Befejeződött a jászladányi művelődési otthon korszerűsítése; a megyei tanács, a megyei Moziüzemi Vállalat, valamint a helyi tanács és gazdasági szervek közös, többmillió forintos költségvetése nyomán. A megye talán legkorszerűbb ilyen típusú

közművelődési intézményét alakították ki. Az átalakítás eredményeképp az intézmény alapterülete több inint 300 négyzet- méterrel nőtt, mindez 8—10 új művelődési forma meghonosítását, is lehetővé teszi