Szolnok Megyei Néplap, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
1982. MÁRCIUS 27. Irodalom* művészet 9 Pákolitz István: Riadalom Az attrakció utolsóelőtti másodvercében nyilall belé az iszonyatos döbbenet: nincs 'kifeszítve a biztonsági háló Törő István: Félrevert életünkkel Hajónk szembenéz a láthatárral, testünkkel nyitunk mennydörögve tüzet a gyilkos időre, mely a tengeren sem tengeribb — máglyám meggyűlt, lángot vittem, hova eltapogathattam, könyvek szikár betűit vittem, szikrázó szemekben kerestem befogadást, hajnalig szavaltam Attilát s a fosztó ősztől féltettem Juditot — így veszünk valamennyien ködbe egy szép napon, alakunk széllel kitömi eltemető nemzedék, hordalékaink nem ülepszenek le, szellemek szabad asztalánál beleiszunk századunk poharába s nem hamvadhatnak remények, a hamvadásnak nagy az árai félrevert életünkkel harangozzuk ki agyak mélyéről a tompulást, hegyeket mászunk meg s nem fogadhatunk szabad elvonulást. zeiei Miklós: Nem divat ilyeneket gondolni ár biztos, hogy ma sem akkor érek haza, amikorra ígértem, morogta magában Szalay. Eszébe jutottak a gyerekek meg a felesége és elromlott a kedve. Ha Éva legalább panaszkodna vagy felcsattanna néha, ahogy a feleségek általában. De inkább azon igyekszik, hogy minél többet magára vállalhasson, s ez sokszor nagyobb lelki gyötrelmet okozott Szalay Istvánnak, mintha veszekedett volna vele a felesége. Sietett hát, hogy minél hamarabb otthon legyen. Ha ez a mai délelőtt nem így alakul, már talán félúton járna. Legkevesebb százhúsz—százharminc kilométert megtett volna a háromszázból. De hát így alakult, s ennek Szalay valójában örült. A reméltnél is jóval hamarabb indult meg az új kísérleti vetőmag csírázása. Ott kellett lennie. Mindent el lehet mulasztani. Elmaradhat az ember értekezletről, tanácskozásról, megbeszélésről, az mind pótolható, szokta magának mondogatni Szalay. De ha a kísérletekből mulasztok el egy fontos másodpercet, az soha nem pótolható. A növényekről csak akkor tudok meg valamit, ha ott vagyok köztük, ha minden percüket figyelem, ha minden szavukat lesem. Mert a növények beszélnek, bármilyen hihetetlen is ez. Csak nagyon kell annak ismernie őket, aki érteni akarja ezt a beszédet. Beszélnek a színükkel, a szagukkal, az- illatukkal, a tartásukkal... Lehetetlen felsorolni. Ha valaki csak rájuk néz, annyit lát, hogy zöldek. No de csak zöldből hányféle van? Ugyanannak a növénynek a különböző zöld színei vagy a virág színének az árnyalatai mindent elmondanak annak, aki tudja, hogyan hallgassa őket. Üjra mosolygott magában, és a kísérlet lehetséges eredményeit latolgatta, szinte megfeledkezve arról, hogy még a csomagolást is be kell fejeznie. Idestova két hónapja élte a „szálláscsinálók” életét. Két hónappal ezelőtt, január közepén nevezték ki Szalay Istvánt, az 1-i Rákóczi Tsz elnökhelyettesét az alföldi város nagy hagyományú kutatóintézetének élére. Azóta él így, 'jóval rosszabbul, mint akármelyik vállalati szálláscsináló. Minden percét bent tölti az intézetben, s tulajdonképpen még magának sem csinált szállást, nemhogy a családjának. Egyelőre csak lézeng ebben a lakásban. Elég idegenül érzi magát benne, amikor néha hazavetődik; nem pihenni, aludni csupán. Kezdetben nem gondolkozott azon, hogy miért. Hiszen az otthoni lakásuk sem volt sokkal tágasabb, s az átlagos városi lakásokhoz képest ez a két és fél szobás elég nagy. Itt is fürdőszoba, ott is fürdőszoba. Itt is központi fűtés otthon is központi fűtés. Igazából nincs különbség, és mégsem az igazi ez,- morfondírozott egy este az abláknál ülve, s mihelyt kinézett, azonnal meg is kérdezte önmagától: mikor látok én az otthoni ablakból százesztendős gesztenyefát fölülről? Ezt is meg kell majd szokni. Hogy nem a földön élünk, hanem ilyen magasan. A gyerekeknek biztosan köny- nyebb lesz. ök a nagyanyjuknál tölthetik minden nyarukat. Akár Évával együtt is, hiszen lényegében neki is szabad az egész nyara. Bár annak azért, hogy Éva is, a gyerekek is egész nyáron távol legyenek, nem nagyon örülnék, gondolta. Egy hét, két hét, hagy- ján. De egy hónap, meg két hónap, az sok. Az nagyon sok. Lám ez a két hónap is. Milyen hosz- szúra nyúlt. Pedig azt hitte, amikor belevágott, hogy röpülni fog az idő, annyi dolga lesz. Dolga van is. Sőt, teljesen le is köti, de mégis mintha mindig az óráját nézné, bármit csinál is. És számolja, hány nap, hány hét, hány hónap maradt még hátra. Mást nemigen tehet, hiszen mindenkinek így a jobb. A gyerekeknek nem a tanév közepén kell iskolát változtatniuk, azoknak a gyerekeknek pedig, akiket Éva tanít, szintén úgy a jó, ha Éva végigtanítja az évet. Jövőre megy ötödikbe az osztálya, úgysem tanítaná őket tovább. Az viszont nagyon rossz volna nekik, ha három és fél év után a negyedik osztály utolsó hat hónapjára kapnának új tanítónőt. Évának is rossz volna. Eddig mindig becsülettel végezte a munkáját. A falu kritikus és gyakran rosszindulatú szemei sem találtak benne hibát — és a szakfelügyelők sem. Ez sem utolsó szempont. Ha eddig nem találtak kivetnivalót, megszólnivalót az életükben, mpst se szólhassanak semmit. Úgy akar eljönni, hogy bármikor szívesen lássák viszont. Kinyitotta az ablakot, és beleszagolt a levegőbe. Nem érzett semmit, csak hideget. Otthon ilyenkor már megindul a szél, akadálytalanul szabadul rá a falura, hajtja maga előtt a havat, a hangjából száz évekkel ezelőtti farkasok üvöltését lehet meghallani, ha jól figyel az ember. Nyáron meg úgy csörög a szél a kukoricásban, mint egy szerelmespár. Na, talán kiszellőzött valameny- nyire, mondta, és becsukta az ablakot. A piszkos ruhával telitömött bőröndöt a bejárati ajtóhoz állította, és végigment a lakáson, nem felejtette-e valahol égve a villanyt. A szobák még mind üresek voltak, csak ebbe a legkisebbe állított egy heverőt meg egy kisméretű könyvespolcot. A konyhából behallatszott a hűtőgép árva zümmögése. De hiába erőlködött, hiába morgott az öreg masina, mély hangja sem tudta otthonossá tenni az üres lakást. Ráadásul nincs is benne semmi. Szalay odalépett és kihúzta a konnektorból, hogy ne fogyassza fölöslegesen az áramot. Nem a pénz zavarta. Mibe kerül egy fridzsi- der naponta? Pár fillérbe, gyakorlatilag semmibe. A fölösleges fogyasztás, a pazarlás elvi tényének tudata zavarta. Reggelente elnézte az útjába kerülő kukákból előbarnálló kenyérdarabokat. Neki nem állt rá a keze, hogy kenyeret dobjon el. A kicsi konyhaasztal egyik felét már teljesen ellepték a száradó kenyérdarabok, kenyérvégek. Nem tud mit csinálni, gyűlik-gyűlik a száraz kenyér. Hány ember munkája van csak egyetlen vekni szegetlen kenyérben — jut mindig az eszébe, akárhányszor odanéz. Mekkora csoda a hó alatt kitelelő mag. Aztán a zsendülő vetés, majd az izgalom, amint a kalászba kapó vetést figyelik. Az aratás, cséplés nehéz munkája. Utána malomba viszik a szemet, pékhez a lisztet, dagasztják a tésztát, kisütik a kenyeret, és viszik a boltokba, az üzletekbe. Talán nem is a sok és sokféle munkának a gyakorlati ismerete kötötte meg úgy a kezét, hogy ne tudjon kenyeret eldobni. Hiszen dolgozni mással is kell. Van, amivel még verítékesebben. De az átváltozások sorozatára gondolva, amíg a búzaszemből kenyér lesz, a folytonosságnak, az emberi munka legyőzhetetlenségének, magának az életnek a titkához érezte közel magát. Bár erről nem beszélt még soha senkinek. Manapság ebben az idegeskedő világban nem divat ilyeneket gondolni. ajdnem két reklám- szatyor tele lett a száraz kenyérvégekkel. Egyik kezében ezekkel, másikban a bőrönddel elindult lefelé. A reklám- szatyrokat gondosan eligazgatta a hátsó ülés alatt, nehogy kiszóródjanak, a bőröndöt meg csak úgy rádobta az ülésre,. Most még rendben van, gondolta, valami majd csak megeszi a maradék kenyeret, de hogy mit fog velük csinálni, ha már az egész család bent lakik majd? Bár kidobni nem fogja akkor sem. Ennyire nem tud váro- siasodni. Talán nem is kell, gondolta, és elfordította az indítókulcsot. Mózes Lajos: Angyalföld és Újpest határán, a Palotai úti domb tetejéről akár a Dunáig is elláthattunk, ha a szél elkotorta a gyártelepek füstjét a vaksi, földszintes házak fölül. Télidőben még a teherautó-sofőrök is messze elkerülték a dombot, mert ott szánkózott az egész környék fiatalsága. Aznap szélcsend volt, és a cirkuszkocsik, deszkaházak kéményéből egyenesen szállt felfelé a füst. Mi, a telepi srácok, fent álldogáltunk éppen a ^iombtetőn, jól suhanó szánkóinkkal babrálva, amikor a tripoliszi galeri feltűnt a telep felőli úton. Rendetlenül hullámzó tömegben jöttek, legalább hatvanan voltak, kicsik, nagyok vegyesen. Mi versenyezni készültünk éppen, hogy egy neki- iramodással ki jut el messzebbre, de ahogy a galerit megláttuk, mégsem indultunk el. A tripolisziak mindig úgy vonultak át a telepünkön és a környékünkön, hogy szerencsés esetnek számított, ha kitérhettünk előlük. Mindig sokan voltak, és nem vesztegették az idejüket magyaMásodik rázkódásra, ha éppen verekedni támadt kedvük. Nekünk voltak illemszabályaink, „egy embernek egy a párja” meg hasonlók, valamint csak úgy, „balhéból” nem verekedtünk soha. A tripolisziak ritkán jöttek erre. Nem voltunk sem ellenfelek, sem partnerek nekik. Túlságosan erősek voltak ahhoz, hogy velünk verekedjenek, és sokunkkal együtt jártak iskolába, ezért ismerősöknek számítottunk. Álltunk a dombtetőn, és vártuk, hogy elvonuljanak a kocsmán túlra, ahol az út elágazott a Tripolisz felé. A kocsma felől két húszéves forma pár jött. Talán ittak is valamit, jókedvük lehetett. A fiúknak hatalmas bőrkesztyűjük volt és jól szabott kisbundá- juk. A lányok is jól öltözöttek voltak, egymásba karolva jöttek, a két fiú mögöttük ballagott. Egy iskolába jártunk a tripoli- sziakkal, mégis alig barátkoztunk. Nekünk rendes ruhánk volt, és iskolatáskáinkba anyáink tízórait csomagoltak; jól tanultunk, bár igaz, nem voltak farkaskutyáink, amelyeket végigvezethettünk volna az utcán, de a szüléink mindig megkeresték a megélhetésre valót, és csak hírből ismertük, mi az, tizen lakni egy szobában. A domb aljában, ahol kettévált az út a Telep és a kocsma felé, a galeri előtt viháncoló, egymást hógolyózó kisebbek már összetalálkoztak a párokkal, és elkezdték a lányokat körbetáncolni, hógolyóikat fenyegetően lóbálva. Rongyos, felnőttektől levetett nagykabátok lobogtak a körtánc lendületében. A fiúk megpróbáltak udvariasan a lányokhoz férni, de ez már nem sikerülhetett. Megtehették volna, hogy néhány ütéssel, rúgással segítenek magukon, de ők bíztak az erejükben, a bőrkesztyűjükben, jó meleg bundájukban, és a „ha én nem; akkor engem sem” ingatag védelmében. Fentről mi tisztán láttunk mindent, a kissrácok arcát, gúnyos fintoraikat, és a kör egyre tágult, már felálltak a galeri nagyjai, szemben a fiúkkal, akik most már láthatták az esélytelen és elkerülhetetlen verekedést. Mi sohasem csináltunk ilyet. Ha egy lány fiúval volt, bármennyire is csábított minket a lehetőség, akármilyen vézna volt a fiú, nem dobáltuk meg. A tripolisziak pedig egyenesen élvezték az ilyen helyzeteket. A lányok összebújva álltak a kör közepén, féltek. A hógolyózás nagy népi játék, de ők is láthatták, másról van szó. Hirtelen, szinte egyszerre, a kicsik dobálni kezdték a lányokat, erőből, közelből, azzal sem törődve, hogy időnként egymást is eltalálják. A bátrabbak már közelebb húzódtak, felkészülve a mosdatásra. A dombról lefelé csúszkálok is mind megálltak és figyeltek. Jól hallatszottak a fagyott csöndben a puffanások a lányok testén, és akkor a magasabb, szőrmekucsmás fiú előrelépett, és szabályos boksztartásban megindult a galeri legerősebbje felé. Kiscinót mi mindnyájan ismertük, tudtuk róla, menynyire erős és milyen jól verekszik. Alacsony, nagyon széles vál- lú, fekete, lusta nézésű srác volt. Aki értett hozzá, láthatta: az erőgépek biztonságával mozog. A kezét sem emelte fel, úgy várta be ellenfelét. Hátrászökkent, majd oldalra. Elhajolt a neki szánt ütés elől, és egy pontos horoggal a hóra fektette a.kucsmást. Az egyik lány már szintén a havon feküdt, a kiskölykök rajta ültek, és tömték a havat a gallérja alá, az arcára, a melléhez, hogy közben megfogdoshassák, míg a másik lány tépetten bukdácsolt a Telep felé, de a nyomában voltak, gáncsolták, dobálták, míg csak két arra járó felnőtt elől inkább visszafutottak ahhoz, aki a havon feküdt. Környékünkön a felnőttek soha nem szóltak bele az ilyesmibe, csak néha-néha az öregasszonyok. A másik sráccal Kiscinó már nem törődött. Azon látszott, hogy fél, elölről-hátulról ütötték, gáncsolták, játszottak vele, mint a farkaskölykök. Végül elesett, és akkor békén hagyták. Éles füttyszóra a galeri, Kisci- nóval az élen, megindult a Tripolisz felé. A kissrácok is otthagyták a lányt, és kurta lábaikat sebesen kapkodva rohantak a távolodó boly után, egymást is gáncsolva, dobálva, rendetlenül hullámzó tömegben. A fiúk feltápászkodtak, felsegítették a lányt is, egymásról verték le a havat. Szürkült. Nem láthattam jól az arcukat. A domboldalon álló szánkózók is megélénkültek, és mi is, akik fent várakoztunk a dombtetőn, elindulhattunk már jól suhanó szánkóinkkal, élvezni a versengő lefelé száguldás örömét. Összeállította: Rékasy Ildikó V Irodalmi oldalpárunk képeit Schéner Mihály rajzaiból válogattuk M M
