Szolnok Megyei Néplap, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
1982. FEBRUÁR 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Születésnapi ünnepi műsoron Szicíliába utaznak a jászsági táncosok Az öltözők zsúfolásig telve. Igyekvő kezek rendezik le az arcon a vékony festéket. A folyosón szinte tapintható a feszültség, az izgalom. Még egy utolsó igazítás a szoknya ráncán, a tükör előtt. A bordó függöny méltóságteljesen felemelkedik. A reflektorok, a közönség kíváncsiskodása t tovább fokozza a belső „drukkot”.. A zene azonban segít. A színpad megelevenedik, az első pár ütem után láncszemként fűződnek a lépések. A tánc végén az ütemes taps végképp feloldja a hangulatot. A Szövetkezetek Jászsági Népi Együttese jubileumi műsorral ünnepelte tizedik születésnapját. Hétfőn este Szolnokon, a Szigligeti Színházban előadásuk megérdemelt szép sikert aratott, mint már oly sok fellépésük az elmúlt évtized alatt. Először 1972-ben léptek közönség elé. Tudatos, kemény munkájuk eredményeként öt esztendő elteltével komoly szakmai, művészeti sikert érték el. Ki mit tud győztesként térhettek haza Budapestről. A televíziós vetélkedőn országos hírnevet szereztek, bármely pódiumon szívesen látott vendégek a jászságiak. Rendszeres résztvevői a szövetkezeti együttesek, - valamint a Szolnokon és Zalaegerszegen rendezett néptáncfesztiváloknak. A találkozókra emlékeztetnek a nívódíjak, az előkelő helyezést dokumentáló oklevelek. 1979-ben arany minősítést szereztek és elnyerték a „Kiváló együttes” címet is. Hagyományőrző, a néptáncot népszerűsítő tevékenységükért megkapták a megyei tanács „Művészeti díját”. Nagy figyelmet fordítanak az utánpótlás biztosítására, felkészítésére. Gyermekegyüttesük kilenc esztendeje alakult meg, s a felnőttekhez méltó eredményekkel dicsekedhet. A szolnoki ünnepi előadáson vastapsra ragadtatták a nézőket. Az eltel egy évtized alatt tizenegy országban vendégszerepeitek a táncosok, a zenekar. A magyar népi kultúrából ízelítőt adtak — többek között — a Szovjetunióban, Írországban, Málta-szigetén. A Szövetkezetek Jászsági Népi Együttese február 6-án Szicíliába utazik, ahol háromhetes nemzetközi fesztiválon vesz részt. Sok sikert! Sikeres előrelépés Gondolatok a Téli Tárlat után A 7 ID FI Szolnok its i— i megyei . Téli Tárlat egyik-másik műfajban színvonalasabb, mint amit a tavaly téli és nyári seregszemlén láthattunk. A festményanyag egyöntetűbbnek hatott, mindenki önmaga kvalitását nyújtotta, szélsőséges eltérés, ingadozás nélkül. Fájó, hogy Chiovini Ferenc művével — az 1980- as keltezésű Őszi Alfölddel — most találkozhatott utoljára a közönség. Úgy érzem, az ő sajátos zamatú festői világa sokáig hiányérzetet kelt még a hagyományos bemutatókon. A 82 éves korában eltávozott mester úgy tudott összekötő kapocs lenni a régi, nagyhírű szolnoki festők és a mai nemzedék között, hogy senkire sem erőszakolta rá mindenütt becsült pikturá- ját, s lám mégis mindenki tanult tőle valamint és észszerűen felhasználta saját művészetének kiművelésénél. Nincs ebben semmi kivetnivaló, hisz Chiovini volt a legszolnokibb festő, a múlttal és jelennel együtt élő enciklopédista; az a művész tehát, aki röntgenszemekkel látta meg és varázsolta költői képpé a körülötte alakuló-változó darab- nyi világot. Még Chiovini alkotó erejének teljében érkezett az az ifjú nemzedék Szolnokra, mely újszerűbb festői látást plántált a hagyományok közé. Színesítették tehát a Művésztelep arculatát, s úgy váltak kiforrott egyéniségekké, hogy közben a „genius loci” vonzereje meg- érintette-megbűvölte őket. Döntő tényező ez valameny- nyiük stílusának teljes kialakulásánál. Tagadhatatlan, hogy eközben Chiovini is inspirálta őket, éspedig egyetlen, ám lényeges ponton: a természet és az ember egymástól elvonatkoztat- hatatlan szeretőiében. Ezen túl ki-ki a saját lelki alkar ta szerint, lírai érzülettel és légies festőiséggel vagy expresszív hevülettel és zaklatott ecsetkezeléssel, továbbá dekoratív vagy konstruktív képi építkezéssel teremti újjá a környezettől ihletett benyomásait. A mái szolnoki törzsgárda tagjai közül a finom atmoszférafestés és a lágy valőrök egyik mestere láthatóan Meggyes László lett akinek Naplementéjét alighanem a tárlat legszebb képeként üdvözölhetjük. A vele sokban rokon Fazekas Magdolna ecsetjét is a vibráló napfény és a természet harmonikus arca irányítja, miközben az M. L. portréja című olajképével ismételten bizonyítja, hogy kiváló karakterérzék és megalapozott rajztudás birtokosa. Hasonmód remekeltek az expresszív realisták is. Bárányé Sándor Fiatal anyájának gyermekfigurája játék- babának sikerült ugyan, de a Tarka mezővel egy újabb műrémek került életművébe. Semmi kétség: változatlanul virtuóza -a tájfestésnek, a meghökkentően élénk és kontrasztos színek pedig hamisítatlan kifejezői ellentmondásos egyéniségének. A barányói pikturához ma is a megújhodásra mindig kész budapesti, ám valójában ős-szolnoki Bényi László áll. Képei közül most a Szicíliai halászok példázzák a lokális színek iránti fogékonyságát, s hogy nemcsak nagy rutinjára bízza magát. A művésztélepi közösségben változatlanul külön világot teremt Berényi Ferenc, aki kis formátumú képeibe is tud monumentalitást varázsolni — lényegretörő leegyszerűsítésük és konstruk- tivitásba hajló rendezettségük révén. Talán elnéző lesz a többi' Szolnok megyei festő, amiért — hely hiányában — műveik említése nélkül értékelem őket: Ben- ke László, Gecse Árpád, Sáros András és Vuics István egyként a tisztes hagyományokon alapuló plein air felfogást képviseli, szilárdan őrizve az egyéni festői arculatot. Amíg Szolnok képzőművészete — az eltérő stílusjegyek ellenére — valahol közös tőről, egy egységes és tiszta természetlátásból s világnézetből fakad, addig a budapesti festők valóságélménye és annak eszmei vetülete sokkal bonyolultabb. A fővárosban hiába keresnénk a „hely szellemé”-!, azt a földrajzi-etnikai termékenyítő, erőt, amely akarva, nem akarva a maga képmására gyúrja az egyes helyi centrumok művészetét. A mai Budapest valóságos átjáróháza lett a legkülönfélébb eszméknek — a progresszívtól a retrog- rádig, a racionálistól az írracionálisig, s ezt óhatatlanul megsínyli a képzőművészet is Pedig a szüntelen útkeresésekből adódó bizonytalanságot és éretlenséget ide se soroltam. És hányán tékozolják el tehetségüket vagy futnak ferde vágányra ebben a szellemi-esztétikai zűrzavarban. Olyan többre képes talentumok, mint Sváby Lajos, akinek nem a Kokoschka-i etápot vethetjük a szemére, hisz mindenki — miként a szolnokiak is — egy választott példaképtől és irányzattól indul el, hanem a tiszta emberi értékekkel szembeni cinizmusát, sőt gúnyolódását. Semmit érő az olyan expresszionista virtuozitás és az a frappánsan nervó- zus színmegoldás (piros— zöld, sárga—lila), amely amely mindkét Mozaiktervén — mint már annyiszor — most is szexuális aberrációtól terhes. VALLOM ,™£m prüdéria vermébe, mint hús-vér ember és' mint a művészet krónikása egyaránt szívelem az egészséges erotikát, de a rafinált morbiditástól és obszcénitástól iszonyodom. És legalább ennyire nem szeretek semmiféle nyílt epigonizmust. A Sváby utánzókat sem. Még ha egyikük Önarcképet festett most Sváby-módra, akkor sem. Kedvemre való viszont az őszinte, tiszta álmodozók, például a Dávid Vera, aki szimpatikus here-- setlenséggel — és artisztikus igénnyel — őszintén bevallja, hogy csak Álmodtam. Meg az a Hajósy Mónika, akinek a Fény-kép kissé erőltetett víziója csupán ürügy a fényproblématiká- val való foglalkozásra. Végül nem rajongok az egyik műfajt a másikkal keresztező Micsurinokért, vagyis az olyan vegyes technikákért, amely által a piktúra megerőszakolja a plasztikát — és fördítva. Mert ezt láthattuk Kis Tóth Ferenc — egyébként ötletes — se nem festmény se nem szobor, vegyes technikájú miacsu- dáin. Szily Géza Fekete angyalán pedig nem az el- vontabb tartalmiságot kifogásolom, hanem az egyértelmű művészi valóság hiányát, amely a tetszetős festői komponálás mögött valahol mégis csak rejtőzik. A 16 festő 33 képe mellé 9 alkotó 25 grafikája került kiállításra. Ez a szám jóval több, mint amit a múlt évi Téli Tárlaton megszámlálhattunk. Örvendetes, hogy ez a mennyiségi változás minőségi ugrást is eredményezett. Köztudott, hogy a hetvenes évek közepétől a megelőzően még virágzó gráfi- kusművészetünk — az ösztönző erejű Kondor Béla halála után — visszaesett, így oktalanság lenne e néhány művésztől várni a műfaj újbóli fellendítését. Tény, hogy valami ismét megmozdult, erjedőben van, s ez visszatükröződik a Szolnokon látott sokszorosított grafikákon és egyedi rajzokon is. Csak örülhetünk annak, hogy a Művésztelep vendégműtermét egyre többen keresik fel az ország -más vidékeiről, és hogy a festészet és a grafika iránti érdeklődés fokozatosan kiegyenlítődik. Bárcsak a szobrászvendégek száma is hasonmód gyarapodna, hisz a különféle alkotóközösségek vagy centrumok egymással való ismerkedése, az alkotómódszerek beható megismerése feltétlen ösztönzi az egyéni fejlődést. A tárlat grafikai kollekcióiát vitathatatlanul erősítette a fővárosi Áaotha Marsit és Rékassv Csaba műveinek ielenléte — annak ellenére hoev csak eev-eev lappal kéDviseltették masukat. Ágotha Bartók Béla em’ékére című fametszete és Rékassv Nvár című rézkarca a technikai jártasságon túl elmélyült tartalmakat közvetít, példát szoíeáltat- va arra. hoev elvontaibb ki- feíező eszközökké! is lehetséges a racionális képi építkezés. Domokos Géza kevesebb eszközzel, ám lsen szellemesen mond ítéletet az Eoi aonoik és az. Anvaei elismerést hajszolok fölött. A szolnokiak közül Sebők Maréit színes ceruzaraizia. a Várakozás, szürreális beleélésekre épít. de nálánál' kiforró ttabbnak találtam Szabó Ágnes két variációban. is megkomponált Társkeresők című rézkarcát. A túrkéved Bácskai Bertalan eev sor Ecsegi gondolat metszett linóba exoresszív megjelenítő erővel, míg a mezőtúri Fekete Júlia a szürrealizmus eszköztárához nyúlva emlékezik a középkori Itália nagv művészére az In memóriám Giotto tuisinaizzal. A békéscsabai Takács Gvőző Művésztelepi emléked a hagyományos realizmusból indulnak ki és azt alaposan megfűszerezi sajátos korszerűen kezelt r a i ztechnik ái á val. A s zobor.termés volt már gazdagabb is. Gondoljunk csak a megelőző két seregszemlére. amikor a plasztika valósággal uralta a mezőnyt. Persze törvényszerű, hogy ePv-ésv nagyobb kiugrást nvusodtabb periódus^ esetleg pihenés vasv. úiahib erőgyűjtés követ. Rossz szobrot ezúttal sem látott a tárlatlátogató ám annyira elkényeztettek bennünket az utóbbi évek eredményei, hogy e ió közénszínvonal most nem tudott i gazán lelkesíteni. A Művésztelep erősségei közül egvedül Simon Ferenc tártotta régi formáját” az önámítók néz- be-kőbe formált, szellemes és ötletgazd'ag kisplasztikájával. Nagv István és Szabó László korrekt márvánv- és bronz-szobrokat alkotott — katartikus emelkedettség nélkül. Papi Laios két ál* latszobrot hozott el Kisújszállásról s mindkettőben felvil lantja kőszobnaának kva15tiását: az őserőt. A karcagi Gvörfi Sándor plasztikái ezúttal is szecessziós formázást kaptak, ami eleve felételezi azt a játékosságot. amelv elsősorban a Csikón jelentkezik. Az óremművészetet Hangái Szabó László Heraldei- tosza és a budapesti Csiikad Márta négv érme képviselte. Mindketten eleget tették a műfai által megkövetelt érzékenységnek és finom részleteknek, de az átlagosból íev sem tudtak kiemelkedni. Ritka jelenség az iparmű- . vészét megjelenése ebben az eavüttesben. Most. ilyent, is láthattunk, és pedig egyetlen textíliáit, amit a fővárosi Bakó Ilona készített. TÖBB lehetőség ■ bíián envnvit az évnvitó Téli Tárlatról. amelv legalább egv hónapi nyitvatartási kívánt volna. Két hét ugyanis nagyon kevés ahhoz, hogv a képzőművészet barátai mind eljussanak egv országos ie- le-vtőségű rendezvényre. Ecsery Elemér