Szolnok Megyei Néplap, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

I 8 Irodalom, művészet 1982. FEBRUÁR 6. V acsora után egy úr­ral beszéltem, aki felháborodva mesélte, hogy mi történt a körú­ton. Ahogy este hétkor nagyban nyüzsögnek az emberek a gyalogjá­rón, egyszerre csak kiöntenek vala­mit az ablakból. Talán egy pohár vizet. A lötty egy polgári külsejű urat ért. Megállt, levette a kalap­ját, megtörölte, és fölnézett. Töb­ben azt mondták: „gyerünk be a házmesterhez, az megmondja, föl kell jelenteni”. A lelöttyenteft űr azonban megvetőleg intett a kezé­vel, mintha azt mondaná: „Ugyan kérem, örülök, hogy nem egy va­saló esett a fejemre” — és eltűnt a tömegben anélkül, hogy elégté­telt vett vagy bosszút állt volna. Az úr, aki ezt elbeszélte, nagyon fel volt háborodva, azt mondta, hogy a pesti polgárt úgy agyonkí­nozza az élet, hogy már semmi ön­érzet nincs benne, azt mondta, hogy ez szimbólum, s azt jelenti, hogy: a pesti polgárral mindent lehet csi­nálni, ennél türelmesebb mártír nincs az egész világon. Gondoltam: nem rossz, sőt ér­dekes, egyszer már lehetne írni ar­ról, hogy mi mindent tűr el Pes­ten az ember. Aztán hazamentem és éjszaka régi verseket olvastam. Egyszerre csak azt olvasom Buga Jakab énekében, amely a XVII. század utolsó negyedében kelt, hogy: Az farkasbőrömnek lekopott az szőre, Pókháló palackom az szegen bélepte; Nyargalódzik rajtam az tetvek serege, Mert szurkos az ingem: nincs ki fehérítse. Olvasom, mondom magamban: ejnye, ma már nincs, aki ilyen ke­ményen, szívbe markolóan és mégis félvállról tudná megverselni az anyagi nyomorúságot. A vége meg még szebb: „ ... már az anyja! mint élhetek: élek, Kivetem hasamat a szép verőfénynek; Csak úgy dohányozok az midőn éhezek, így én is másokkal szépen eltöngődök. Olvasom ezt is, mondom ma­gamban: ha ma élne az, aki ezt írta, akkor nem sokat kellene tör­nünk a fejünket azon, hogy ho­gyan ecseteljük, rajzoljuk meg a magyar utókor számára a mai lom­ha, szomorú, indolens, a nyomorú­ságba belefáradt pesti kávéházi ál­latot — megírná ezt négy sorban, aki a koplaló, meggyötört kurucot ilyen szépen tette el nekünk. És így jutott megint eszembe az a szegény lelöttyentett Buga Ja­kab. aki a körúton meetörüliközött és tovább ment. Bizonyos, hogy az ő farkasbőrének is lekopott a szőre, s valószínű, hogy rajta is nyarga- lódznak, ha nem is azok a mada­rak, amikről Buga Jakab szól, hát egyéb hű állatok. Azok, amelyek­ről egy kedves piktor a minap ezt mondta: „Képzeljétek, el kellett adnom a kutyámat, a macskámat, a háziúr nem enged mást tartani, csak poloskát.” Eszembe jutott ez a szegény, türelmes, ismeretlen fér­fiú, s az ő esete a keserű népköl­tészet hangulatával vegyítve azt az ideát adta, hogy kellene hamarjá­ban írni egy modem pesti népbal­ladát, a mai élet alakjaival, a mai újságok hangján. Hátha valamikor elolvassa valaki, és megsajnál ben­nünket, legalább úgyi, ahogy mi sajnáljuk kétszázharminc év kö­dén keresztül a jó Buga Jakabot. Íme a rögtönzött vázlat, aki­nek tetszik, versbe szedheti: Első strófa Az ablakból kihajol egy kor­mánypárti képviselő, befolyásos ember, tréfás férfiú. A kezében po­harat tart. A pohárban, mondjuk, víz van. Leönti az utcára, fejen ta­lálja vele a rendőrt. Fogja magát a rendőr, bemegy a kapu alá, meg­nézi a táblán, hogy ki lakik öttan, meglátja a-képviselő nevét, letörü­li sisakját, és kimegy, azt mondván hangosan: — Esik az eső. Miért? Mert már megunta az utcán való fagyoskodást, régi, derék rendőr, szeretné, ha • áttennék a detektív- osztályba polgári ruhás rendőrnek, úgyis elmegy jövő kedden Kijáry Modern népballada képviselőhöz, minek vesszen össze épp most a kormánypárttal, oda­haza'nyolc gyerek van, és csak hat­nak jut leves. Esik az eső. Második strófa Látja ezt a kormánypárti képvi­selő, szalad a vízvezetékhez, és új­ra megtölti a poharat. Vár, vár, amíg arra megy egy főkapitány. Fogja magát, lötty, ezt is leönti. A főkapitány leveszi a cilinderét, megtörli szép hosszú, szőke szakál- lát, s arcán kaján rendőrfőnöki mosollyal belép a kapu alá a lakók táblájához, s mondhatatlan kéjjel gondol arra, mint fogja megidéz­tetni, megbüntetni, négyfelé vá­gatni és elégetni- a lelöttyentőt. Meglátja a nevet, kijön a kapun, és azt mondja: — Ez az eső csak nem akar el­állni. Miért? Mert ha a klubban egyetlen em­ber elkezd zavarogni, hogy a "fő­kapitány így, meg a főkapitány úgy, akkor előjön a sarokból az a huszonhárom, aki főkapitány sze­retne lenni, és akkor már huszon­négy tagból áll a főkapitány-elle­nes párt és huszonnégyen fognak gúnyos megjegyzéseket tenni a mi­niszterelnöknek a legközelebbi tüntetésnél, amikor nem sikerült egészen szétverni a tömeget. És a legelső alkalommal, amikor a párt bomlani kezd, és a szájasoknak be kell tömni a száját, a miniszterel­nök azt mondja: „a főkapitány úgyis népszerűtlen, gyere pajtás, ülj be a helyére, ne izélj”. Ezért van igaza elvben minden főkapi­tánynak, amikor azon az álláspon­ton van, hogy ez az eső csak nem akar elállni. Harmadik strófa Látja ezt a vidám képviselő és újra vízért rohan, majd újra lesbe áll az ablaknál. Egyszerre csak ar­ra jön a városi férfiú, nem tudom: alpolgármester-e vagy csak tanács­nok, elég az hozzá, hogy nem ki­nevezett kormányközeg, hanem a nép választott tisztviselője. „Kí­váncsi vagyok” — szól a képvise­lő — és nyakonönti. A város ura felnéz, bemegy a kapu alá, majd kijön és ezt mormogja: — Pedig mondta a feleségem, hogy vigyek esernyőt. Miért? Mert ki ül a választott tisztvise­lő nyakán? A kerületi bankdirek­tor, mint klikkvezér. Ez szavaz és szavaztat rá. Kinek a hordárja, a kutyamosója, a fia, a vőlegénye, a tej testvére a kerületi bankvezér, mint klikkdirektor? A kormány­nak. Miért? Mert különben tíz ke­rület közül kilencben fütyülne rá a községi választó. Kivel kell te­hát jóban lenni a választott, sza­bad, független tisztviselőnek? A bankklikkel mint vezérdirektorral, s ennek tejtestvérével, a minden­kori kormánnyal. Csuda-e, ha eszé­be jut az áldott, gondos feleség, aki azt mondta, hogy vigyen eser­nyőt? Negyedik strófa „Ejnye” — mondja fenn a kép­viselő — „most egy tábornok jön”. Vízért szalad és leönti őt, mert már elbizakodott és kíváncsi, meddig feszítheti a húrt. A tábor­nok összeráncolja a szemöldökét, becsörtet a kapu alá, majd joviá­lisán kicsörtet, mondván: — Ezer bomba és kartács, csö­pög az eresz. Miért? Mert minden jó a karriernek, csak az nem, hogy az ember affért csináljon a kormánypárti képvise­lővel, amikor újabb százmilliókat kértek a hadsereg céljaira, és min­den tábornok kedves az udvarnál, csak az nem, aki bármely apróság­ból kifolyóan is, de hangulatot te­remt a hadügyi kiadások sima megszavazása ellen. Ezért csöpög az eresz. Ötödik strófa Üjabb adagért rohan képvise­lőnk, mert jönni látja a hatalmas milliomost, a mindenkitől függet­len tőkést, bankvezért, akinek ott­hon százmilliója van a nachtkasz- nijában, és aki előtt földig gör­nyednek a miniszterek. Lötty, le­önti. Gazdagunk gúnyosan moso­lyog, mintha mondaná: „na, te is jól kiválasztottad azt, akivel ilyen tréfát lehet űzni” — és befordul a kapuba. Aztán kifordul és így szól: — Zuhog. Miért? Mert már méltóságos úr, de sze­retne kegyelmes úr lenni, mert már nemes, de szeretne a báróság átugrásával gróf lenni, mert udva­ri tanácsos, de szeretne belső és titkos lenni, mert van egy-két fia, akinek politikai karriert szánt, mert mindent eltűr, csak azt nem, hogy valaki félrehúzza a száját, ha meglátja a klubban. Tehát zuhog. Hatodik strófa Képviselőnk sokáig vár az újabb lével, de ezúttal kifizeti magát a várakozás, mert nemes vad köze­leg. „Végre egy ember” — mond­ja boldogan —, „aki botrányt fog csinálni!” Tudniillik a vad ellen­zéki vezér jön arra, szemei vadul forognak, lába alatt dong a föld, szájaszéléből vér csurog. Puff, le­önti ezt is. A vad vezér tigrisként ugrik a kapu alá. Majd tigrisként ugrik is ki a kapu alól, és távozik e szavakkal: — Olvad a hó. Mert a vad vezér el van adósod­va. Hol van eladósodva a vad ve­zér? A kormány bankjánál. A pénzt ugyan nem attól kapta, ha­nem Hersch Geizigtől, az uzsorás­tól, és a kormány csak utóbb vá­sárolta meg a váltókat. Ezt lehet majd konstatálni, ha valami rá­galmazó egyszer felhozza. De még­se kell ugrálni, mert Hersch Gei­zig csak azért adott, mert tudta, hogy a kormány meg fogja vásá­rolni a váltót, és a vad vezér is tudta, hogy Hersch Geizig csak azért kapott pénzt a banktól, mert megmondta, hogy a vad vezérnek kell. Igen meleg volt a déli órák­ban, határozottan olvad a házak tetején a hó. Hetedik strófa Képviselőnk a büszkeségtől ab­lakában már kétakkorára dagadt, mint amekkora az első pohár víz­nél volt. Keblét duzzasztja a fel­emelő tudat, hogy minden földi ha­talom fél tőle. De lelke mélyén ott settenkedik a rémület, hogy mégis akad e hazában'valaki, aki tőle, a kormánypárti befolyásostól sem fél. Egyszerre elsápad. Térdei megre­Irodalmi oldalpárun Papi Lajos szobrászművész alkotásai Molnár Ferenc (1878—1957) fő műfaja a dráma, a magyar polgári színműirodalomnak egyik legjelentősebb, külföl­dön legismertebb egyénisége. Jogot végzett, majd a Bu­dapesti Napló munkatársa lett. Rövid időn belül feltűnt tár­cáival, elbeszéléseivel: köny- nyed, csiszolt stílusa, éles megfigyelőképessége, ötletes­sége keltette fel a figyelmet. A világsikert 1907-ben A Pál utcai fiúk című regénye és Az ördög című vígjátéka hoz­ta meg neki. Ettől kezdve da­rabjai állandóan műsoron vol­tak, itthon is, külföldön is. Korai novellái, regényei a bontakozó kritikai realista írót sejtetik; az elbeszélő Molnár Ferenc sokáig meg is maradt a realizmus útján. Itthoni és külföldi példátlan népszerűsé­ge azonban a könnyedebb hang és a technikai bravúrok felé terelte: leginkább gunyo- ros, a polgárságot egyszerre szórakoztató és karikírozó víg- játékaiban aratta sikereit. A fasizmus előretörése ide­jén külföldre költözött, az USA-ban telepedett le, s már csak egész ritkán látogatott haza, azonban külföldön írt drámái nagy része is Magyar- országon játszódik, vagy ma­gyarokról szól. Életművében az elbeszélő próza hátrább szorult, e rit­kább kifejezési formában is alkotott azonban jelentősei. Legjobb novellái a társadalom lényeges problémáira vetnek fényt, vagy csillogó humorral leplezik le a társadalmi élet visszás jelenségeit. Száz ía íncLgjjjL* n/nwllálbél Molnár Ferenc: megnek. Kezében reszket a pohár víz. Ügy érzi, elérkezett az ő meg­semmisülésének órája is, mert jön az, aki nálánál is nagyobb, hatal­masabb — jön a miniszterelnök. Fényes, új cilinderben jön, hety­kén, büszkén. A képviselő szeme előtt elsötétül a világ. Halántéka lázasan lüktet. És valami vad ka- jánság, valami veszélykereső vak­merőség arra ösztönzi, hogy lelöíy- tyentse a miniszterelnököt is. Le is löttyenti. Kormányfőnknek egy arcizma sem rándul meg. Ridegen, hideg bosszúállásra készen lépdel be a kapu alá, megtudandó, ki volt a vakmerő, majd kijön, továbbsé­tál, miközben ezt suttogja: — Ügy kell nekem, miért járok cilinderben gyalog. Miért? Mert ha van valaki a világon, aki retteg egy befolyásos kor­mánypárti képviselőtől, akkor a miniszterelnök az. Ezt nem is kell magyarázni. Kormányfőnk egyebet is tűrt volna, mert a „kilépek” szócskára gondol. De igaza van, úgy kell neki, miért jár cilinder­ben gyalog. ddig van a ballada. Nem oly férfiasán tömör jellemzé­se a bús emberi nyomornak, mint a kuruc ének. De talán valószínű magyarázata ama "férfiú esetének, akit a körúton leöntöttek, és aki olyan okos volt, hogy még csak nem is tudakolta meg, ki öntötte le. Ebben a szép esztendejében ha­zánk e gyönyörű századának, ta­lán még neki kellett volna bocsá­natot kérnie. De nagy bölcsen to­vább ment. Így ő is másokkal szé- Pihenő pen eltengődik. * ______• E

Next

/
Oldalképek
Tartalom