Szolnok Megyei Néplap, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
I 8 Irodalom, művészet 1982. FEBRUÁR 6. V acsora után egy úrral beszéltem, aki felháborodva mesélte, hogy mi történt a körúton. Ahogy este hétkor nagyban nyüzsögnek az emberek a gyalogjárón, egyszerre csak kiöntenek valamit az ablakból. Talán egy pohár vizet. A lötty egy polgári külsejű urat ért. Megállt, levette a kalapját, megtörölte, és fölnézett. Többen azt mondták: „gyerünk be a házmesterhez, az megmondja, föl kell jelenteni”. A lelöttyenteft űr azonban megvetőleg intett a kezével, mintha azt mondaná: „Ugyan kérem, örülök, hogy nem egy vasaló esett a fejemre” — és eltűnt a tömegben anélkül, hogy elégtételt vett vagy bosszút állt volna. Az úr, aki ezt elbeszélte, nagyon fel volt háborodva, azt mondta, hogy a pesti polgárt úgy agyonkínozza az élet, hogy már semmi önérzet nincs benne, azt mondta, hogy ez szimbólum, s azt jelenti, hogy: a pesti polgárral mindent lehet csinálni, ennél türelmesebb mártír nincs az egész világon. Gondoltam: nem rossz, sőt érdekes, egyszer már lehetne írni arról, hogy mi mindent tűr el Pesten az ember. Aztán hazamentem és éjszaka régi verseket olvastam. Egyszerre csak azt olvasom Buga Jakab énekében, amely a XVII. század utolsó negyedében kelt, hogy: Az farkasbőrömnek lekopott az szőre, Pókháló palackom az szegen bélepte; Nyargalódzik rajtam az tetvek serege, Mert szurkos az ingem: nincs ki fehérítse. Olvasom, mondom magamban: ejnye, ma már nincs, aki ilyen keményen, szívbe markolóan és mégis félvállról tudná megverselni az anyagi nyomorúságot. A vége meg még szebb: „ ... már az anyja! mint élhetek: élek, Kivetem hasamat a szép verőfénynek; Csak úgy dohányozok az midőn éhezek, így én is másokkal szépen eltöngődök. Olvasom ezt is, mondom magamban: ha ma élne az, aki ezt írta, akkor nem sokat kellene törnünk a fejünket azon, hogy hogyan ecseteljük, rajzoljuk meg a magyar utókor számára a mai lomha, szomorú, indolens, a nyomorúságba belefáradt pesti kávéházi állatot — megírná ezt négy sorban, aki a koplaló, meggyötört kurucot ilyen szépen tette el nekünk. És így jutott megint eszembe az a szegény lelöttyentett Buga Jakab. aki a körúton meetörüliközött és tovább ment. Bizonyos, hogy az ő farkasbőrének is lekopott a szőre, s valószínű, hogy rajta is nyarga- lódznak, ha nem is azok a madarak, amikről Buga Jakab szól, hát egyéb hű állatok. Azok, amelyekről egy kedves piktor a minap ezt mondta: „Képzeljétek, el kellett adnom a kutyámat, a macskámat, a háziúr nem enged mást tartani, csak poloskát.” Eszembe jutott ez a szegény, türelmes, ismeretlen férfiú, s az ő esete a keserű népköltészet hangulatával vegyítve azt az ideát adta, hogy kellene hamarjában írni egy modem pesti népballadát, a mai élet alakjaival, a mai újságok hangján. Hátha valamikor elolvassa valaki, és megsajnál bennünket, legalább úgyi, ahogy mi sajnáljuk kétszázharminc év ködén keresztül a jó Buga Jakabot. Íme a rögtönzött vázlat, akinek tetszik, versbe szedheti: Első strófa Az ablakból kihajol egy kormánypárti képviselő, befolyásos ember, tréfás férfiú. A kezében poharat tart. A pohárban, mondjuk, víz van. Leönti az utcára, fejen találja vele a rendőrt. Fogja magát a rendőr, bemegy a kapu alá, megnézi a táblán, hogy ki lakik öttan, meglátja a-képviselő nevét, letörüli sisakját, és kimegy, azt mondván hangosan: — Esik az eső. Miért? Mert már megunta az utcán való fagyoskodást, régi, derék rendőr, szeretné, ha • áttennék a detektív- osztályba polgári ruhás rendőrnek, úgyis elmegy jövő kedden Kijáry Modern népballada képviselőhöz, minek vesszen össze épp most a kormánypárttal, odahaza'nyolc gyerek van, és csak hatnak jut leves. Esik az eső. Második strófa Látja ezt a kormánypárti képviselő, szalad a vízvezetékhez, és újra megtölti a poharat. Vár, vár, amíg arra megy egy főkapitány. Fogja magát, lötty, ezt is leönti. A főkapitány leveszi a cilinderét, megtörli szép hosszú, szőke szakál- lát, s arcán kaján rendőrfőnöki mosollyal belép a kapu alá a lakók táblájához, s mondhatatlan kéjjel gondol arra, mint fogja megidéztetni, megbüntetni, négyfelé vágatni és elégetni- a lelöttyentőt. Meglátja a nevet, kijön a kapun, és azt mondja: — Ez az eső csak nem akar elállni. Miért? Mert ha a klubban egyetlen ember elkezd zavarogni, hogy a "főkapitány így, meg a főkapitány úgy, akkor előjön a sarokból az a huszonhárom, aki főkapitány szeretne lenni, és akkor már huszonnégy tagból áll a főkapitány-ellenes párt és huszonnégyen fognak gúnyos megjegyzéseket tenni a miniszterelnöknek a legközelebbi tüntetésnél, amikor nem sikerült egészen szétverni a tömeget. És a legelső alkalommal, amikor a párt bomlani kezd, és a szájasoknak be kell tömni a száját, a miniszterelnök azt mondja: „a főkapitány úgyis népszerűtlen, gyere pajtás, ülj be a helyére, ne izélj”. Ezért van igaza elvben minden főkapitánynak, amikor azon az állásponton van, hogy ez az eső csak nem akar elállni. Harmadik strófa Látja ezt a vidám képviselő és újra vízért rohan, majd újra lesbe áll az ablaknál. Egyszerre csak arra jön a városi férfiú, nem tudom: alpolgármester-e vagy csak tanácsnok, elég az hozzá, hogy nem kinevezett kormányközeg, hanem a nép választott tisztviselője. „Kíváncsi vagyok” — szól a képviselő — és nyakonönti. A város ura felnéz, bemegy a kapu alá, majd kijön és ezt mormogja: — Pedig mondta a feleségem, hogy vigyek esernyőt. Miért? Mert ki ül a választott tisztviselő nyakán? A kerületi bankdirektor, mint klikkvezér. Ez szavaz és szavaztat rá. Kinek a hordárja, a kutyamosója, a fia, a vőlegénye, a tej testvére a kerületi bankvezér, mint klikkdirektor? A kormánynak. Miért? Mert különben tíz kerület közül kilencben fütyülne rá a községi választó. Kivel kell tehát jóban lenni a választott, szabad, független tisztviselőnek? A bankklikkel mint vezérdirektorral, s ennek tejtestvérével, a mindenkori kormánnyal. Csuda-e, ha eszébe jut az áldott, gondos feleség, aki azt mondta, hogy vigyen esernyőt? Negyedik strófa „Ejnye” — mondja fenn a képviselő — „most egy tábornok jön”. Vízért szalad és leönti őt, mert már elbizakodott és kíváncsi, meddig feszítheti a húrt. A tábornok összeráncolja a szemöldökét, becsörtet a kapu alá, majd joviálisán kicsörtet, mondván: — Ezer bomba és kartács, csöpög az eresz. Miért? Mert minden jó a karriernek, csak az nem, hogy az ember affért csináljon a kormánypárti képviselővel, amikor újabb százmilliókat kértek a hadsereg céljaira, és minden tábornok kedves az udvarnál, csak az nem, aki bármely apróságból kifolyóan is, de hangulatot teremt a hadügyi kiadások sima megszavazása ellen. Ezért csöpög az eresz. Ötödik strófa Üjabb adagért rohan képviselőnk, mert jönni látja a hatalmas milliomost, a mindenkitől független tőkést, bankvezért, akinek otthon százmilliója van a nachtkasz- nijában, és aki előtt földig görnyednek a miniszterek. Lötty, leönti. Gazdagunk gúnyosan mosolyog, mintha mondaná: „na, te is jól kiválasztottad azt, akivel ilyen tréfát lehet űzni” — és befordul a kapuba. Aztán kifordul és így szól: — Zuhog. Miért? Mert már méltóságos úr, de szeretne kegyelmes úr lenni, mert már nemes, de szeretne a báróság átugrásával gróf lenni, mert udvari tanácsos, de szeretne belső és titkos lenni, mert van egy-két fia, akinek politikai karriert szánt, mert mindent eltűr, csak azt nem, hogy valaki félrehúzza a száját, ha meglátja a klubban. Tehát zuhog. Hatodik strófa Képviselőnk sokáig vár az újabb lével, de ezúttal kifizeti magát a várakozás, mert nemes vad közeleg. „Végre egy ember” — mondja boldogan —, „aki botrányt fog csinálni!” Tudniillik a vad ellenzéki vezér jön arra, szemei vadul forognak, lába alatt dong a föld, szájaszéléből vér csurog. Puff, leönti ezt is. A vad vezér tigrisként ugrik a kapu alá. Majd tigrisként ugrik is ki a kapu alól, és távozik e szavakkal: — Olvad a hó. Mert a vad vezér el van adósodva. Hol van eladósodva a vad vezér? A kormány bankjánál. A pénzt ugyan nem attól kapta, hanem Hersch Geizigtől, az uzsorástól, és a kormány csak utóbb vásárolta meg a váltókat. Ezt lehet majd konstatálni, ha valami rágalmazó egyszer felhozza. De mégse kell ugrálni, mert Hersch Geizig csak azért adott, mert tudta, hogy a kormány meg fogja vásárolni a váltót, és a vad vezér is tudta, hogy Hersch Geizig csak azért kapott pénzt a banktól, mert megmondta, hogy a vad vezérnek kell. Igen meleg volt a déli órákban, határozottan olvad a házak tetején a hó. Hetedik strófa Képviselőnk a büszkeségtől ablakában már kétakkorára dagadt, mint amekkora az első pohár víznél volt. Keblét duzzasztja a felemelő tudat, hogy minden földi hatalom fél tőle. De lelke mélyén ott settenkedik a rémület, hogy mégis akad e hazában'valaki, aki tőle, a kormánypárti befolyásostól sem fél. Egyszerre elsápad. Térdei megreIrodalmi oldalpárun Papi Lajos szobrászművész alkotásai Molnár Ferenc (1878—1957) fő műfaja a dráma, a magyar polgári színműirodalomnak egyik legjelentősebb, külföldön legismertebb egyénisége. Jogot végzett, majd a Budapesti Napló munkatársa lett. Rövid időn belül feltűnt tárcáival, elbeszéléseivel: köny- nyed, csiszolt stílusa, éles megfigyelőképessége, ötletessége keltette fel a figyelmet. A világsikert 1907-ben A Pál utcai fiúk című regénye és Az ördög című vígjátéka hozta meg neki. Ettől kezdve darabjai állandóan műsoron voltak, itthon is, külföldön is. Korai novellái, regényei a bontakozó kritikai realista írót sejtetik; az elbeszélő Molnár Ferenc sokáig meg is maradt a realizmus útján. Itthoni és külföldi példátlan népszerűsége azonban a könnyedebb hang és a technikai bravúrok felé terelte: leginkább gunyo- ros, a polgárságot egyszerre szórakoztató és karikírozó víg- játékaiban aratta sikereit. A fasizmus előretörése idején külföldre költözött, az USA-ban telepedett le, s már csak egész ritkán látogatott haza, azonban külföldön írt drámái nagy része is Magyar- országon játszódik, vagy magyarokról szól. Életművében az elbeszélő próza hátrább szorult, e ritkább kifejezési formában is alkotott azonban jelentősei. Legjobb novellái a társadalom lényeges problémáira vetnek fényt, vagy csillogó humorral leplezik le a társadalmi élet visszás jelenségeit. Száz ía íncLgjjjL* n/nwllálbél Molnár Ferenc: megnek. Kezében reszket a pohár víz. Ügy érzi, elérkezett az ő megsemmisülésének órája is, mert jön az, aki nálánál is nagyobb, hatalmasabb — jön a miniszterelnök. Fényes, új cilinderben jön, hetykén, büszkén. A képviselő szeme előtt elsötétül a világ. Halántéka lázasan lüktet. És valami vad ka- jánság, valami veszélykereső vakmerőség arra ösztönzi, hogy lelöíy- tyentse a miniszterelnököt is. Le is löttyenti. Kormányfőnknek egy arcizma sem rándul meg. Ridegen, hideg bosszúállásra készen lépdel be a kapu alá, megtudandó, ki volt a vakmerő, majd kijön, továbbsétál, miközben ezt suttogja: — Ügy kell nekem, miért járok cilinderben gyalog. Miért? Mert ha van valaki a világon, aki retteg egy befolyásos kormánypárti képviselőtől, akkor a miniszterelnök az. Ezt nem is kell magyarázni. Kormányfőnk egyebet is tűrt volna, mert a „kilépek” szócskára gondol. De igaza van, úgy kell neki, miért jár cilinderben gyalog. ddig van a ballada. Nem oly férfiasán tömör jellemzése a bús emberi nyomornak, mint a kuruc ének. De talán valószínű magyarázata ama "férfiú esetének, akit a körúton leöntöttek, és aki olyan okos volt, hogy még csak nem is tudakolta meg, ki öntötte le. Ebben a szép esztendejében hazánk e gyönyörű századának, talán még neki kellett volna bocsánatot kérnie. De nagy bölcsen tovább ment. Így ő is másokkal szé- Pihenő pen eltengődik. * ______• E