Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
1982. JANUÁR 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Jaj, neked, idegen, aki számodra ismeretlen lakótelepen keresel valakit! Elátkozott vándorként bolyonghatsz az egyforma betonhasábok között, míg megszán valaki, és útbaigazít. Nagy találmány: a lakótelepek némelyikében nincsenek utcanevek, csak számok, vagy betűjelek. Ez utóbbiak közé tartozik a kunszentmártoni Killián lakótelep, ahol a házak homlokzatára biggyesztett betűk lennének hivatottak segíteni a tájékozódást. Abban viszont, hogy az a bizonyos betű miért éppen arra a bizonyos házra került, nem sikerült logikát felfedeznem. Az ottlakók többsége se betű szerint különbözteti meg az épületeket, hanem hogy „az iskolától jobbra, balra, előre, hátra, az élelmiszerbolttal srévizavé, a fürészfogú házak mögött...” De ne legyünk ünnep rontok! A Killián lakótelep díszére válhatna bármelyik városnak. Nincsenek égbetörő toronyházak, a legmagasabbak is csak ötszintesek, semmi hivalkodás, semmi ciráda; csinos épületek. Es lassacskán ott lakik Kunszentmárton egyötöde. Körbejárom, ízlelgetem a telepet. Tetszik is mce nem is. Tetszik, hogy tiszták, hangulatosak az egyforma házak, tetszik, hogy egyetlen bejárati ajtóról se hiányzik az ablaküveg. Nem tetszik viszont, hogy sehol egy park, ám ottfelejtett, kővé fagyott földhányás annál több. Tetszik az alig egy éve átadott általános iskola, nem tetszik a pár lépésnyi élelmiszer- bolt. Micsoda tolongás lehet ott ünnepek előtt vagy a hétvégi bevásárláskor! Mint ezen a szombat délelőttön is. Kunszentmárton nagyközség. Kik lakják a „városi” életmódhoz közeledő, de mégis csak „falusi” Killián lakótelepet? Mennyire városi ásod tak el, annak minden áldásával és átkával? Az A jelzésű épület földszintjén becsöngetek Borsós Lászlóékhoz. Vidám gyerekzsivaj a válasz, kisvártatva megjelenik az ajtónyílásban egy csinos szőke fiatal nő. Szokványos lakótelepi lakás, már ami a helyiségek elrendezését illeti: keskeny előszoba, onnan balra a konyha, szemben az egyik szoba, mellété a másik. A konyhát a kisebbik szobától elválasztó szák folyosóról lehet bejutni a fürdőszobába. A konyhában ülünk le „még felfordulás van a szobában.” Nehezen indul a beszélgetés, Borsósné röviden válaszolgat. Panaszkodik, ismerős lakótelepi hiányosságokat sorol: Kicsi a bolt, éppen rossz a gázbojler, időnként akadozik a meglegvíz-ellátás.. — Mikor költöztek a lakásba? — kérdezem. — Én 1977-ben. De a férjem már régebben itt lakott. Mesterszállási vagyok, a Tisza Cipőgyár kunszentmártoni telepén dolgoztam, és ma is ott dolgozom. Amikor Laci val megismerkedtünk, bejáró voltam. — Mesterszálláson, gondolom, kertes családi házban élt. Könnyen túltette magát a változáson, hogy egészen más környezetbe költözött? — Hogy könnyen-e? Nézze, mi hatan vagyunk testvérek, nem mondhatnám, hogy túlságosan kényelmesen laktunk -Mesteren”. Itt pedig... Kinyitom a csapot, jön a meleg víz, egyet csavarok a fűtőtesten és átmelegszik a lakás. Persze, a szabadság hiányzott eleinte. Mármint a szabad levegő. Kulcs zörren a zárban, megérkezik a férj. Bizonyára az imént még körülöttünk tébláboló kislányok valamelyike vitte a hírt az idegenről. — Nem szűk ez a lakás három gyerekkel? — kérdezem, amikor már tudja jövetelem célját, összenevet a feleségével : — Három... ? Csak egy a miénk, Anita. Négyéves. A másik kettő játszópajtása. — A gyerekek társaságra, barátokra vágynak, nyilvánvaló. És a szüleik? — Itt a lakótelepen nincsenek kialakult baráti körök, úgy értem, ismerjük nagyjából egymást, de nem járunk össze — veti le végre bundával bélelt kabátját a családfő. —* Nem divat — szól még vissza az előszobából, a fogas alól. — A szomszédolás se divat. Mint például a szülőfalujában. .. — A nejem már Ibiztosan mondta, hogy mesterszállási, jómagam kungyalui vágyok. Nem beszéltünk össze, egyformát állítunk: falun jobban éreztük magunkat. * * * Amíg az új ismerőseim ismerőseihez baktatok, látom, hogy időközben benépesült az utca: rengeteg kisgyerek élvezi a mind sűrűbben hulló havat. A lépcsöházban fejkendős nénivel találkozom, fiatal férfi kíséri. Á néni rámköszön, rám a vadidegenre. Zavartan visszaköszönök. Nádas Ferencné türelmetlenül rántja fel harmadik emeleti lakása ajtaját a csöngetésre. Pongyolája ujja konyákig feltürve. A „helyzet tisztázása” után megenyhül: „Tésztát gyúrok, csupa liszt vagyok” — magyarázza. A konyhából mennyei illat. a szobából egy magas férfi jön felém. Üjabb magyarázkodás. Nádas Ferenc a szobába tessékel, valami mesefilm kosztümös szereplőit hallgattatja el a tévé kap- csológombjával. ..Típus lakás, típus bútorokkal” nyugtázom magamban. A sarokban azonban feltűnik egy sublód. Öreg, háromfiókos, bútordarab, semmi köze a lakótelepi lakáshoz. A házigazda követi a tekintetem. — Anyámé volt. Ez maradt meg az öcsödi családi házból — mondja minden nosztalgia nélkül. Száraz, szikár ember. Csontos kezét hívja segítségül a szavaihoz, amikor röviden közli, hogy a BVM lakatosa, harmincöt éves és két éve költözött a Killián lakótelepre az új asszonnyal. Addig ingázott Öcsödről. — Azt beszélik, hogy az utóbbi esztendőkben itt hagyta a telepet az őslakosok fele. Házat építettek, kerttel. A távoli célunk nekünk is az. Ügy érzi ebben a betonkockában magát a halandó mint valami börtönben, — és legyint. Eszembe jutnak az elhanyagolt földkupacok, a park hiánya. — Ha lenne, aki kezdeményezné, vállalkozna-e társadalmi munkára? Mondjuk egy kis parkosításra? — Lehet. De attól nem félek, hogy akad kezdeményező. Nekem meg éppen elég a benti meló. Különben is szerintem a tanács dolga lenne, hogy az átmentéről lekaszálja a gazt. Ebben nem teljesen értünk egyet, de a vendég ne vitatkozzon. * • * Pádár Lajosék a Killián- labirintus szegletében laknak, egy második emeleti, ötvenhat négyzetméteres, másfél szobás, összkomfortos „kégliben”. Az argóból kölcsönzött szónak ez esetben helye van. Pádár Lajos ugyanis szívesen használ hasonló kifejezéseket. Három éve szakmunkás. Gyerekkorát tanyán töltötte. Nyurga, szakállas fiatalember, korához illő lezserséggel. Egyedül van otthon, a várandós felesége hazament Nagyrévre. így mondja, hazament. — Hétvégén kiürül a lakótelep. mindenki hazamegy — győzköd, amikor a „haza- ment”-en fennakadok. Félreértett. O már régen nem iár vissza a tanyára, utálja. Minden vágya, hogy Szolnokra költözhessen. „Ebben a faluban semmi sincs”. Amint letölti a katonaidőt, ráhajt egy szolnoki állásra, és persze lakásra. Pádár Lajost nem rázta meg a tanya utáni egészen új életmód, sőt! — Imádok esténként kikönyökölni az ablakba, jó nézni az emeletes házakat, szeretek felloholni a lépcsőn, imádom a nyüzsgést az utcán. Lehetetlen teljes képet festeni a kunszentmártoni Killián lakótelepről, ahágy család, annyiféle. Ki így, ki úgy éli át a változást. A városiasodás áldásai közül mindent élveznek, a bármikor folyó melegvizet, a gázfűtést, a fürdőszobát, a közeli iskolát és óvodát. És az. elkerülhetetlennek vélt átkait is szenvedik: a zárt, egyforma betonhasábokat, a szomszédolás szégyellni valóságát, az „egymásra fütyülést”. Egyik vadonatúj kunszentmártoni ismerősömtől megkérdeztem, újévkor átmentek-e a ház lakói egymáshoz koccintani, örülni és minden jót kívánni. Értetlenül nézett: „Ugyan már, az nem divat.” És eszembe jutott a kunszentmártoninál ötször nagyobb lakótelep egyik tízemeletes betonakváriuma, ahol szilveszterkor éjfél után megindult a vándorlás, idegen emberek pezsgőtől vagy mástól párás levegővel kiabálták tele egymás fülét, boldog új esztendőt kívánva. Pontosan olyan barátságosan, mint valami faluban. A Killián lakótelepiek, lám, már nem tartanak itt. Vagy még nem ...? Bendó János Pártnapok a megyében Január 15-től február 25-ig Január 19-én 14 óra: Törökszentmiklós, Tisza táj Tsz. Poden Gyula, az MSZMP KB alosztályvezetője; Mezőtúr, Dózsa Tsz, Matuz János, a megyei tanács osz.tá