Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

1

.1982. JANUÁR 16.

Irodalom, művészet

9

Csankó Lajos:

Egemet

eltakartad

Ahoav arcodat láttam, viláa indult a fákban, ahoav a szádat néztem, voltam a csend a szélben, ahoav moccant a lábad, úav lett minden alázat, ahoav a vállad néztem, néztem s nem láttam méasem.

Eaemet eltakartad, nem volt hanaia a dalnak, illata sem a telnek, öble sem a kehelvnek. bibliámnak fedője, szavamnak eredője, ledőlt már minden oltár. — a minden már te voltál!

Ahoav arcodat láttam, menúiuló sírással kirövvent már a dallam, feloldozott szavakkal, s illata lett a tejnek, új fénve a kehelvnek. — foroa a dráaa rokka, fonala versem bokra.

Dadoaó. sok szavamnak ízei eltakarnak, rímei éveimnek, rinaatva messzi visznek rinaatva a halália. viláa-induló fákia. reám boruló hóia. elrejtő kovorsóia.

Györke Zoltán:

Fecskék zúzták be

civösarkak csiklandozzák

a betonfolvosó

viszkető hátát

hiányod

kovoatat

fejemben

az ajtó

mert nem nvitottad . belenőtt a falba a telefon

mert néma maradt maaára auúitotta avúitózsinorját a csillár

földre vetette maaát a foaas áttáncolt a szomszéd szobába fecskék

zúzták be ablakomat és elrövvent szobámból a nvár

rdekes. miiven üres ez a busz! — jegyezte meg Velencébe tárté útitársam, amikor utánam fölszállt a velencei távolsági autóbuszba. — Azt hittem, állni is fognak — magvarázta a feleségéhez fordulva.

A felesége ugyanolyan fennhangon ki ielen tette:

— Én nem azt hittem.

— Kár — folytatta zavartalanul és összefüggéstelenül az úti- társ —. hogv mostan, már estig a •koffer nem a mi kutyánk kölvke.

— Miért? — kérdezte az asz- szonvka értetlenül és óvatlanul.

— Azlárt — felelte türelmesen és oktatólag a férje —, mert ezek itt nem, fog iák neked a szén szemedért öt,Dercénként kicsukoeatni a csomagteret. Az algoovrint hová tetted?

— A kofferba — adta meg a felvilágosítást a széDszemű asszoriv.

És én tudtam ebből, hogv itt elkezdődnek a Dolgok.

— Azt hittem, az Erzsébeten megyünk át. és úgv rá a sztrádára, mert úgv jobb — nyilatkozta a féri. amikor valóban nem az Erzsébet hídon mentünk át és rá a sztrádára, hanem máskéno mentünk rá a sztrádára, mert úav se volt rossz.

— Miért nem szóltál a sofőrnek? — biztatta a szlároszemű. egyébként csúnyácska asszonv a hites társát.

— Nem érdemes — torkollta le a férie. és tömne úiiával zsírosán csillogó haiatövét vakarta. — Ezeknek is kibeszélhetném a tüdőmet szárazra. Mennek. amerre megszokták: neki a mezőnek. A benzin ezeknek annvi. mint mikor te kenyeret oirítsz.

— Olvan kevésbe kerül? — mondta az asszonyka. — Az szinte semmi.

— Semmi hát — visszhangozta öblösen az üstökös, maid mindaddig állandó forgómozgást végző személyt lekummva álomba merült. Az asszonyka (azzal a széD- oel) egv darabig még bámulta a rosszul megközelített balatoni sztráda mellett a tájat. Aztán ő is

szunyókálni kezdett.

Csak a határ előtt riadtak föl, mikor a váltósofőr összeszedte az útleveleket.

— Visszakérem — viccelt az okmányok'átadásakor a if'rieoske. — De csak az enyémet. A feleségem önagvsága úavis disszidálni akar. s ez együtt iár azzal, hogy megfoszt iák az ál lám Bolgárságától.

— Dénes! Ne kezdd már Dénes — figyelmeztette (nyilván tana^z- talatok alaoián) a felesége, és egyenesen hozzám fordult:

— (Javán, szélien már rá! Ez a hülve ilyenkor mindig ezt csinálta velem. De utolsó eset. hogv egvütt megyek vele valahova.

És én rájöttem. ho"v az elkezdődött Dolgok folytatódni fognak, bár — barátságos és kényszeredett mosolyommal — csak annyit jegyeztem mea:

— Hát ugyan be sem vaavunk mutatva.

— Doktoi' Rác — lökte kénembe kezét a Dénes — körzeti, Jelanle** kiét' hétre más körzetbe beosztva. Önök is?

— Isten ments! — tiltakoztam őszintén. — Két orvos azért sok lenne egv buszon. nem?

— Doktor Rác Dénesné — tette le keményen oárnás kezét kezembe doktor Rác Dénesné. — A múltkor. Szófiába m-:k«r mentünk akkor a renülögéoen tizenhét orvos utazott.

— Jutalom. Aranvoart — világosított fel táré világosán a férie. — A kedves neie? Szabad a nevét ?

Iszlai Zoltán írása a Központi Sajtó- szolgálat 1981. évi elbeszélés pályázatán II. díjat nyert.

A mellettem ülő — nálam legalább harmincegy évvel idősebbnek látszó, méla. félszemű — soa- nvol donna széttárta a kezét és tovább olvasott egy angol útikönyvet:

— Nem a felesége, te istenátka! — bökte meg az ő felesége a doktor. — Nem ás érti. nem látod? Biztos elvált, nem? Én is szívesen elválnék ettől.

lev mendeeéltek a Dolgok.

Átestünk a vámvizsgálaton. A busz nekilódult, doktor Rác Dedig kitekintett az ablakán.

— Zöld a fű — tudósította környezetét fennhangon.

— Zabosbükkönv. Ez zabosbük- könv. nem látod? — fléiszkelődött idegesen az asszonv.

— Tőlem — legyintett széleské- DŰ ura röviden. — De azért én azt hittem, hogv itt. zöldebb lesz nekik. Mégiscsak farmerek, hogv úgv mondjam: nem téesz.

Több tárgya nem lévén, a Fella folvóig megint bóbiskolt. Ott a oót— Igen? — vág vissza dühösen a bogárszemű. Ijoev földrengés- ügyben is meg van már kötve a keze — én. Déldául Zalaegerszegen laktam akkor. Ott erről szó sem volt.

— Hálisten. mlálgse olvan kicsi a világ — próbálom lelohasztani őket — Még Magyarországon belül is ki lehet kerülni a rengéseket.

— Ha tudiuk. hol reng — zária le témánkat elégedetten a doktoi'. — Különben, ha legközelebb megállunk. már meg tudom kínálni egv Dohár Chiantival Beszerezzük.

— Aha. És a ribizldboróddal mi lesz? — veti közbe lapos ni Hantossal az asszony. — Elcígöltet velem négy litert. Erre moist nvakra-főre Chiantit vásárol.

— Én azt is szeretem — mondom, mert szeretnék, békességet.

— Na látod! Vannak még emberek — dicsér képen a doki, bár őszinteségemmel igazán nem akartam a pártjára kelni.

Az asszony rám is formed:

Olasz zöldség

sofőr belekrákogta a mikrofonba, hogy amit két oldalt látunk: földrengés! maradványok.

— És mégis mozgott a Föld! — kiáltotta már erre stentori hangsúllyal a doktor. — Persze olyankor lelassul itt az autóbuszforea- lom.

— Sokszor van erre földrengés? — von felelősáálare közben enee- met doktormé Dénes a második csatornán.

— Miért? — kérdezem, egyenlőre beletörődvén abba, hogy ezen az útszakaszon, ő az én kis társalko- dónöm.

— Mert akkor én megvek.

— Hová? — csusszan ki a számon önkéntelenül.

— Haza.

— Ha lesz rá időd. — inti le fériemuram. — Nálunk Harasztin. ötvenhatban, ennél nagyobb volt.

— Könnyű magának. Nem maga van arra kényszerítve, hogy három hétig paszírozzon. Aztán úgy meghízunk tőle, hogy az őrület. Csak ránk kell nézni. Maga nem nézett még ránk?

Szerintem nem rémesen kövérek. Ám ha ribizliboruk fokozza őrületüket, ebben nincs okom kételkedni; nem is merek.

— Ne vegye magára! Ez a szemrehányás nekem szól. kifejezetten — világosítja meg elmémet Rác, a szövetségesem. — Ilyenkor szoktam elmondani a körzetben közisr- mert vicceimet. Az autómról meg a feleségről.

— Éspedig? — vicsorított vészt- jóslóan az asszonyka. — Kíváncsi vagyok, nem szégyelled-e itt "is elsütögetni a szellemességeidet.

Hites ura nem szégyellette. Ugyanis magunk közt voltunk az autóbuszon, azt hiszem, már a harmadik napja. Az első vicc úgy szólt,

hogy doktor Rácné ideges. Miért ideges? Mert csicsicsi csípi valami. Csak azt nem lehet tudni, hogy mi. Amíg nem sikít, még általában poloska. De ha sikít? Nos, akkor az, ami csicsi csípi, az nem lehet más, mint polos.

Értem? — kérdezte a vicc előadása után a doktor. Én nem értettem, hogy már oly régen utaztunk együtt, mégse ütötte még őt senki agyon. Az autóról szóló alapvicce még épületesebb volt Ehhez először meg kellett tudnom, hogy tizenkilenc éves Volkswagenje van. Ennél több éve csak a félesége van meg neki. Az utóbbival járt kevésbé jobban.

Ezután határoztam el, hogy — műemlékfényképezés ürügyén — kerülni fogom őket. így aztán —, mert azért a kitérésben én is ügyes vagyok —, csak a tizenegyedik napon szálltak rám ismét. Felvilágosítottak arról, hogy miért nem ember az olasz. Miért? Mert csak olasz. És miért csak? Azért, mert egy teljes órát tart, amíg megérti, hogy mi a fröccs: kétharmadrész bor és egyharmadrész szódavasszer. Ez az, amit egy bormániás olasz nehezen ért meg.

Rövidesen Umbria tartományába értünk társas gépkocsinkkal: Umb- r iáról — idegenvezetés következtében — doktor Rác megtudta, hogy a legzöldebb olasz tartomány.

— Tudod, ki az, aki ezt elhiszi? — fordult feleségéhez kétliteres- fonatos üvege mellől, melyben saját készíttetésű Chianti-fröccsét tartatta a meleg ellen.

Az asszony legyintett. Kivette férje kezéből az izzadtnyakú ital- forrást Hosszasat kortyintott.

— Jól megmagyaráztad nekik, mi a fröccs. Nem fogják elfelejteni! — krákogta nedves szájjal, elégedetten. — Kétharmad bor, egyharmad szódavaisszer. Jó az ebben a melegben.

— Ribizlivel még jobb — szögezte le a doki. — Minden jó, ha a

vége jó.

Ideiglenes kibékülésük oka mégsem csupán a — hizlaló — ribizli, vagy bármilyen bor szemmellátha- tólag közös platformon történő kedvelése volt. Lelkinyugalmunk helyreállításához az a körülmény is hozzájárult, hogy átestünk a vámvizsgálaton, aholis senki nem vette zokon — igaz, észire sem —, hogy doktor Rác Dénes ajándékba valahonnét három működő nyílpuskát és valakinek öt kiló műcsontot hozott.

— Ez a zöld, ez igen — nézett ki a doki az ablakon. — Erre mondtad te, hogy zabos bükköny? Hát akkor Umbriában, az mi volt?

— Á, nem érdekes — felelte az asszonyka — zabosbükköny, — és cicá-san élete párjába karolt.

Szakmai probléma doktor Rác felé az úton egyetlenegyszer merült fel. Egy tömzsi mérnök (a vám- vizsgálatnál elszedték tőle Sony- szettjét) a széklete felett aggódott. Szakemberhez fordult, hogy akkor az minek a jele. ha zöld.

— Nem izgalmas — mondta a doktor. — Ezzel nyugodtan lehet várni, amíg hazaérünk. Persze, ha fekete lenne, nem mondom. Az más lenne. Vagy ha sápadt, mint a kutyagumi. Akkor bizony közvetlenül kellene ide az orvos.

P

estre érve az autóbusz-állomáson — a tömzsi és sápadt mérnökkel az élen — ki-ki taxiért kajtatott. Doktor Rácék nem. Loholási akadályt képezve mindenkitől elbúcsúzkodtak.

— Nekem — búcsúzóul — ezt mondották:

. — Hát isten, isten. Jól megnéztük Oaszországot.

Összeállította: Rékasy Ildikó

Isziai Zoltán:

f

E

Kondor Béta: férfifej