Szolnok Megyei Néplap, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
1981. DECEMBER 20. Irodalom, művészet Parancs János: Az idő vonulása Mint a bársonyos, érdes keserűséa. mint az ecet. a tej és a méz különös keverék, mint a forró, foavacoatató. delejes alkohol, mint a föllobbanó és vakító, szivorkázó maanézium. mint a füstölaő kénszalaa. a bódító tömjén, aceton. avönawiráa. ózon. rózsa, mint a szaaaató fájdalom, a ki-nem-érdemelt öröm fékezhetetlen áradása, mint a haraa foitoaató füstié, amit avors meabánás követ, de csak alaktalanul kavaroa a torz hétköznapok zűrzavarában, mint a csodálatos, tavaszi bizalom. az a avámoltalan és avanútlan zöld kitárulkozás, az az önfeledt, úiionaó avermeki hit. ami azonnal mearendít. méa most is. annyi év után. a hiábavaló veraődések ellenére. szinte az eavik villatantról a másikra. s újra megkísért az esztelen remény. mint a sorvasztó láz. a csontia hasító hidealelés. a test bizseraése. remeaése. mint a csillapíthatatlan szomiúsáa. / amit nem enyhít semmi ital. csak a vér. csak a vér játékos, barbár zuhoaása. csak a vadlovak düböraő váatatása. csatakos nyerítése, nilihoaása az éjben. mint a suhoaó zápor, a távolodó vihar, mint a szántóföldek fölött az ezüstösen csilloaó pára. mint a kenyér és a bor. mint a só. a leaeayszerűbb dolook. eau fonnyadó test múlandó szévséae. eau mozdulat suta bája. t ahoay elfoau lassan a leveaő. eavre gyönyörűbb az idő vonulása Szujó Zoltán rajza Tóth Bálint: Elszakadnék tőled Elszakadnék tőled, de tükrös szép arcod visszatart. Most úgy állunk mi szemben ketten. akár a víz s a part. Elszakadnál tőlem, de arcod csak arcom tükrözi. Mint futó víz színén ragyognak a part hű fűzei. pp akkor jelent meg a templomajtóban az őr, csörömpölő kulcsaival, (mintha csak az álmosságot akarná elűzni), amikor Katyerina Alek- szejevna is odaért. Olyan kisebbfajta templomi ünnepség készült; a harangozó soká válogatott, melyik harangot is húzza meg; a pap, nehezen lélegző, ősz. sovány ember — elkésett: az öregasszony több dologgal elégedetlen volt, keményen, lendületesen hányta a keresztet, és úgy gondolta, hogy a templomban levők mind értik az ő rosszallását, és félnek tőle. Elképzelte magát, amint itt áll a templomban keményen, egyenesen, talpig feketében, tűzött mellényén hatalmas foltokkal, de legörbítette régóta hajlott háta. Petyhüdt arca szürke volt, haja piszokszínű, hegyes orra mintha mindig püffedt volna, és izzadtságtól fénylett. Mindez amiatt volt, mert ritkán mosdott szappannal. Valahányszor térdre ereszkedett, mindig rátekintett Anfiszkára, a kisleányra, akit mellé állítottak: a kislány igyekezett segíteni neki, és olyan arcot vágott, mint a házban mindannyian, vagyis, hogy rettegett Katyerina Alekszejevna haragjától. Valójában Anfiszka azt gondolta, hogy az öregasszony csak színlel, nem is hisz istenben, és templomba is csak azért jár, hogy valamivel kifejezhesse háláját gazdáinak, akiknél csaknem ötven esztendeje szolgált már. mint szakácsnő, s akik juttattak számára egy kis kamrácskát a konyha mögött, élelmet, ruhát holtáig, és segítségül rendelték Anfiszkát. De kinek is van kedve ácsorogni a fülledt, rothadt tömjén és olcsó viasz szagú templo- mocskában, amikor kint az utcán augusztus van; érett sárgásak a levelek, s elfáradva az örömteli élettől, lustán hullanak a fákról, fennakadnak a kerítés vasfogain: gyümölcsillatúak; és az érett gyümölcsök megtöltik az árusok bódéit. Nyújtózó napsütéses ősz kúszik lassan a házak fölé; a város zajlik, zsibonganak a madarak is az égen, s az ember lelkében is nagy a zsongás! De az öregasszony fázik, lábain több harisnya, valamennyi gyapjú, egyik a másikra húzva. Papucsa is vastag nemez, sarkatlan, és amint kiérnek a templom küszöbéig, Anfiszka már biztatja is, az öregasszonyt, húzza karjánál fogva és kiabálja: „Gyerünk, gyerünk!” Mindjárt a tornácról látszanak a kertek, az ágak ragyognak a napban és a szélben, az öregasszony dadog valamit a gallyakból font szőnyegről és Anfiszka mindig elfelejti megnézni a lábát; s az öregasszony mindig otthagyja a lábbelijét és harisnyában megy az utcán. Hanem az utcán Anfiszka egyáltalán nem gondol rá, s sarkon fürge, harsány emberek vörös ujjakkal árulják a löttyedt kései málnát; a vevők nevetve nézik, hogyan folyik ki a földre a szatyorból és terül el lucskosan és vidáman. Az árusok tálcáin kékesszürkén ragyog a szőlő. Illatozik, s valami titkot rejt magában, és Anfiszka arra gondol, hogy ő sohasem fogja ízlelni, de ugyanezt gondolhatják az árus mellett ácsorgó kölykök is, bár mondják, hogy néha ad nekik egy szemet' vagy kettőt. De Anfiszka nem állhat ide, haza kell vezetnie az öregasszonyt! — meg nem is irigyelte a fiúkat, örült ha szerencséjük volt, bár ő maga nemigen hitt benne. És most is, mint máskor, amint az öregasszony fölkapaszkodott a tornácra, megálit az ajtó előtt, meg akarta törölni a lábát, ami nem volt ugyan egész érthető, mert az idő száraz volt és poros, de az öregasszonnyal nem lehetett vitatkozni. Belekapaszkodott a sárkaparó vaskampójába, — és ismét kiderült, hogy a templomi szőnyegen felejtette a papucsát. Anfiszka mindig szélesen széttárta az ujjait (mintha közöttük más, láthatatlan ujjak lettek volna, és akislány bizonyára így is gondolta.) Katyerina Alekszejevna ránézett ezekre az erőltetett igyekezettel szétfeszített ujjakra, és lassan mondta: „Eriggy”. Anfiszka ment is, bár semmi kedve nem volt hozzá. A templomban már nyirkosság áradt, az őr bolyongott csak és morgott, mert nem szereti a gyerekeket a templomban, mindig azt hiszi, hogy csak gyertyát lopni járnak oda. (Az őr csizmadia volt, két lánya otthagyta, elmentek a bulvárra a víg élet kedvéért — lehetséges, hogy meg is találták, csak az apjukat elfelejtették értesíteni róla.) Katyerina Alekszejevna gazdáinak háza üres volt — ki elment a hivatalába, ki légyottra ki egyszerűen csak a napra, és Katyerina Alekszejevna, mint mindig ilyen esetekben, mielőtt bement volna kamrácskájába, bejárta az egész lakást. Az ajtót a szakácsnő nyitotta ki, aki most az edényekkel csörömpölt a konyhában. A szakácsnő nagy darab asz- szony volt, rengő fenekű és sehogyan sem tudott gyerekeket szülni, az ura fenyegette is, hogy másik asszonyt keres. A szakácsnő azt mondja, azért nincs gyereke, mert nem jó a levegő, és folyton nyitogatta a kisablakot, hogy szellőztessen, de a gazdáék megtiltották neki: azt mondták, hogy a konyhából hideg levegő áramlik Katyerina Alekszejevna kamrácskájába, és még megfázik. Ezt nem azért mondták, mintha féltek volna attól, hogy Katyerina Alekszejevna meghal, hanem mert nem szerették a betegeket, akik úgy érezték, szüntelenül terjesztik a ragályt, és a gazda, a kerekfejű, kopaszságára fésült hajú Fjodor Szergejics még a hölgyeknek is elsőként igyekezett kezei csókolni, nehogy megfertőződjön az őt megelőzők nyálától. Katyerina Alekszejevna azt gondolta, hogy a szakácsnő el akarja őt tenni láb alól, hogy elfoglalhassa a kamrácskát, emiatt nem is mondta el neki a módszert, amelyet ismert a gyermekáldás kieszközlésére. A szakácsnő sejtette is ezt, és már hosszú évek óta készülődtek, hogy alaposan megbeszéljék a dolgaikat, de egyikükben sem volt elég határozottság. A szobák világosak, tágasak voltak, de valami okból sötét tapétával vonták be őket, amelyen fölül ízléstelen virágok voltak, és a vendégek dicsérték és örültek ennek a sötétnek, meg ezeknek a forgácsszerű virágoknak. A legszebb és legvidámabb a lakásban a tálaló volt. Ez a bútordarab még azokból az időkből maradt, amikor az emberek nem szégyellték (mint mostanában), hogy szeretnek sokat és jókat enni, amíg mások éheznek. Ezt a tálalót olyan emberek készítették, akik valóban sokat ettek, — és ahogy Katyerina Alekszejevna megállt vele szemben, egész ablaknyi fény zuhogott a barna tölgyfára; a faragott levelekre, a díszes oldalajtócskákra; amelyeken sötét fából faragott szőlőindák kúsztak, s ezek is fénylettek, szinte világítottak. A tálaló csaknem földig hajló öblét tölgyfából faragott vidám kis gyermekek tartották, húsuk kövér volt, és kerek és kemény arcocskájukon ujjongott az évszázadok óta őrzött pufókság. A polc, amely egyesítette a tálaló két felét, vastag volt és egyetlen darabból faragták. Ebből a hatalmas hasábból csónakot lehetett volna építeni, vagy ajkát* egy egész sült ökröt ráfektetni. A hús illata megtöltené az egész házat: a gazda hozzálépne a késsel, a vendégek bizakodva néznék az ökröt, s a poharak egymáshoz közelítenének. .. Ezen a polcon állt, az elfeledett francia porcelán mártásos- tál, sápadt, szinte hervadozó rózsákkal. Ez a tál a szervizbe tartozott, amelyre büszke volt a család, annak sok-sok tagja, Katyerina Alekszejevna számos gazdája. Ó, ez a szerviz! Katyerina Alekszejevna fél évszázadon át szolgálta, több mint fél évszázada, hetvenöt éve! Faluról idekerült kisleánykaként látta először, és a kedves, ősz szakácsnő szigorúan oktatgatta, hogyan kell óvatosan mosni, ugyanazokkal a szavaikkal, amelyeket most Katyerina Alekszejevna mond a kislánynak, An- fiszkának. Sok háború, tőzsdekrach, még forradalom is (amelynek idején eltűntek ebből a szobából a perzsaszőnyegek és a ragyogó fehérmintás kásmirteritők), sok idő múlt el a szerviz fölött, és sápadt virágai kifinomult és undok birtokosára emlékeztettek, a rózsabokrok, amelyek télen is virágoznak, és nem hullanak le a ciklontól sem! Ilyen gondolatok sok embernek nyújtanak örömet — és a tálaló rágászkodóan és dédelgetve őrizte gyomrában a mélyértelmű sápadt rózsákat... Kait vonna Alekszeievna ki aikar - ta venni a mártáfiostálat. mehoev magi okié valaki, aki esetleg rendezkednek a tálalóban, már kinyújtotta a kezét, hideget érzett a ibőrón. — és ekkor eev aoró nyugtalanító fájdalom maradt az oldalába; A fájdalom evorsan elmúlt, átváltozott mag-megújuló tompa sajgássá. De a nyugtalanság megmaradt. s niem lévén képes legyőzni azit. Kiatveirina Alekszejevna bement a kamrácská jába. Oda az előszobán. egy kis sötét folyosón át lehetett bejutni, amelyből egyik ajtó a konyháiba, másik Katvenina Alefcszeievnához vezetett. Az ajtó alacsony volt hogy le kellett hajolni. és Katyerina Alekszeievna mindig több lépésen át meghajtotta a fejét, de most beütötte mégis, fájdalmat azonban már csak akkor ülrzettt. amikor megállt az ázva előtt. Hogy fáj. azon nem csodálkozott, csak azon. hogy nem értette, mi okozhatta és azon is. hogy nem hitte — a fájdalom attól van. hogy nekiment az ajtófélfának! Egyre jobban sodródott az állom felé. Olyan érzése volt. különösen a karjaiban, mintha valami nagyon hosszú, nem annyira fárasztó, mint inkább egyhangú munkát végezne. Az újjal. úgy érezte, összeragadnak. a szemei — már régen leragadtak. bár mindent tisztán és világosan. látott. Az ablak rosszul volt lemosva; vízcsorgások csíkozták. — ki akarta nyitni. Szólt róla a belépő Amliszkánák. A keríti fák már megkooaszod- tak. mert a kert széliánta dombra kúszott, a fatörzsek között látszottak a .távola kolosrtlar kupolái, s tompén fénylettek, mint az érett gyümölcsök. Amikor Anfiszka visz- szafordult az ablaktól, az öregasz- saony kkiyúitózva feküdt, s az arca olyan szigorú volt. hogy Anfiszkát valóban elfogta a rémület. Az öregasszony mindkét karja feszesen széjjelVetve: durva, vastag úii- hegyei ráncosak ési piszkosak. Érthetően és tagoltan azt mondta Am- f iszkának: — Eredi, hozz tányért.. de ne a konyhából, a tálalóból; Katyerina Alekszeievna beszélni akart az volt az érzése, hogy suttog. pedig épp kiáltani akart nem az örömtől, nem a keserűségtől, vallani ismeretlen érzéstől indíttatva. amelyet nem érzett soha- siem. összeszorí.totta az ajkai t. de azok mozdulatlanok maradtak, látta. hogy Anfiszka sürgölődik, és oly ügyetlenül próbál sietni, hoev az igyekezettől semmire sem jut. és amikor a kislány megjelent az ajtónál, kezében a tányérral, és a sápadt rózsát meglátta az aitóüveg keretében. Katyerina Alekszeievna sértődötten vette tudomásul, hogy olyan embert állítottak mellé, aki nem érzi az egyszerű szavakat és kéréseket Anfiszka ezen a mozdulatlan. bíborvörössé váló arcon valami távoli dühöt vett észre, és ez a düh olyan világos és olvan kínzó volt, hogy a kislánynak, mire megértette, hogy szólnia kellene Katyerina Alekszeievnáról a konyhán. már nem volt ereje futni, s ekkor az öregasszony haragosan azt mondta neki: — Mit hoztál? Kettő kell belőle! Anfiszka ment. és hozta a másik tányért. Az öregasszony megpróbált fölemelkedni. Anfiszka párnával támasztotta meg a hátát, de az kevésnek bizonyult, s odatömködte még a tűzött mellényt és a nemez lábbelit is. És amikor az öregasz- szonvnak sikerült leküzdenie az elviselhetetlen álmosságot, s megpróbálta görcstől eltorzult arcát kisímitani. gondolván, hogy maid sikerül. — egymás felé hajoltak lassan megfeszült karjai, mind a két kezébe vett eev tányért, s amikor fölvette a tányérokat, világosan megérezte, hosv nincs kitől félnie, dühösen suhintott karjával, és könnyű felemelő frisseség hatotta át. pillái álommal küszködtek. Nem hallotta, hogyan csörren- nek és törnek össze kezében a tányérok. Karjai, mint hatalmas úiiak zuhannak az éles porceláncsereoekrs és — nem érezte élességüket. Arca vörös volt. és a sápadtság orra hegye felől húzódott két félarca irányába. Ez a fehér folt szélesedett. betöltötte egész arcát és a teste fokról fokra egyenesedett. z ágy mellett, az é’ie- Jiszefcrénvnél állt Anfiszka. és nem riasztotta a látvány, amint ez a megfeszült vörös arc fokozatosan sápad, csak az rémítette meg. a hideg is kilelte a gondolatra: hoev miért törte el az öregasszony a tányérokat? Azután eszébe villant, hogy azt mondják majd. á tányérokat nem az öregasszony. hanem ő törte el. Anfiszka ettől valahogy megkönnyebbült, a mozdulatlan arcot is csak most kezdte félelmetesnek látni, és keservesen felizokogott. Tótszegi Tibor: Levél haza most újra jót tesz a reaaeli séta úgy hiszem önnek is Kedves Bátyám ennél fontosabb már csak az lehet hogy higgyünk gyógyító erejükben meatartó szokásainknak mert nem lehet semmi csodálatosabb az erdőben fogyasztott szamócánál hasogatott akác táplálta tűznél bográcsban fortyogó birkaaulyásnál és a forrás szabadon fecsegő hangjainál mikor fölé hajiunk hogy még egyszer jót húzzunk belőle Vszevolod Ivanov: SZERVIZ összeállította: Rékasy Ildikó
