Szolnok Megyei Néplap, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
8 Irodalom, művészét 1981. DECEMBER 13. Szf'uL la ntagj/u# twaelLái Tömörkény István: W így volt rendelve M ájusi napfényben odakint minden nevet és mosolyog, még a föld is. A homokiban csillog a macskaezüst, fehérfalú tanyák tetején fehér galambok tollászkodnak, kutyáról, tehénről téli bundájuk levedlett], az is csak könnyű és vidám állapot A szarka a fák zöldjéből cserreg elő, és mondják bent a tanyáiban: Cserreg a szarka, vendég jön. Szerelmes táncukat lej tik a levegőben apró, fehér pillangók, ellenben a nagy farkaspille bement az ereszét alá aludni, mert ő éjjel kó- dorog. Az égen valódi tisztaságok mutatkoznak, s kékesen száll felfelé itt-amott a kéményekből a füst Az ám, szép ez mind. És mégis, itt a köz mellett, egy csendes kis tanyában Elekes Péternél most a szomorúságok pillanatai vannak. Mi dölög történt? Miért hallgat az ember, s miért sóhajt az asszony? Nem történt egyéb, mint hogy innen nem mesz- sze, alig egy fertály órányira, vizsga napja van az1 iskolában, s Elekesek fia ott volt a tanulók között, a Ferkó. De Elekesek nem mentek le a vizsgára, bár a dolguktól megtehették volna, hanem csak ülnek otthon szomorúan. Minek menjenek? Csak szomorítanák magukat, és újabb fájdalmak lepnék el a szíveket, látván és hallván Ferkét beszélni a vizsgán, bátran és okosan, csillogó szemekkel, kipirult arccal, amint az iskola legjobb tanulójához illik is. És tudná mellé, hogy íme, a tanulásnak vége van. Ferkó az iskola minden osztályát kijárta, tovább nincsen, nem megy, nem lőhet, nincs pénz, mehet tehát annak, aminek a többi: béresnek valamely módosabb gazdáhozL ők maguk nem tarthatják otthon, a gazdaság kisebb, hát mennie keik Hogy a városiba tovább tanulni küldjék, arra pénz nincsen, mert a bátyja már bent jár, azt is alig bírják, pedig a lakása is ingyen jár ki egy rokonnál... Már délelőttre hajlott az idő a reggelből, az iskolában befejezték a vizsgát, szétosztották a jutalom- könyveket is, a sok gyermek szer- teszéledt és haladt hazafelé. Jön Ferkó is boldogan a közön, nézi a könyvet, benne a képeket, a legnagyobb jutalom neki jutott. Hát örömmel van ilyenkor a gyermek. Az anyja nézi az ablakból), amint jön a ház felé, s elébe megy. Ferkó hoezászalad: — Anyám! Édesanyám! — Mi az, Ferkó? — Nézze ezt a szép könyvet.. 1 Megint én vagyok első. Megint — tudták azt úgyis otthon. Megint első, de ezentúl? — Gyere, mutassuk apádnak. Elekes Péterhez beviszik a szobába a könyvet, a gyerek arcán pírral ég a büszkeség, amint a szorgalma jutalmát az apja elébe az asztalra teszi. Péter nézi, nézegeti, aranyos a táblája kívül, színes festékkel készített képek belül a lapok között, az első lapon az öreg tanító írása: „Legjobb tanítványomnak emlékül." — Ez csakugyan szép könyv — szól Péter, hogy mondjon éppen valamit. — De az is szép, hogy kiérdemelted. Hallgatnak. Miként kellene a gyermeknek megmondani, hogy de most már ennek a világnak vége van, jön az élet munkája, a kéziből a könyv kimarad, s helyette a vasvilla nyele jön bele. Az iskola fehér fala a különféle táblákkal és térképekkel eltűnik, helyette az istálló falai következnek, amik maglukiba zárnak egy fiatal életet. Jézus, de borzasztó dolog a szegénység.., Ilyenkor látszik meg nagyon. Az asszony félénken szól: — Már most vége is az iskolának, Fercsi. — Vége — mondja a gyerek —, majd az ősszel kezdődik újra. Már azoknak, akik még nem végezték el mind az osztályt. — De te már — folytatja Elekes —, te már... — Én már elvégeztem mindet Nekem most már... A gyerek megáll, s hirtelen szí»-, leire tekint. Látja az apját lecsüg- gesztett fejjel, amint néz bele az asztalra tett j utalomkönyv be, zavarodó szemei előtt táncolnak az öreges betűk: Legjobb tanítványomnak emlékül. Látja az anyja szomorú arcát érzi a csendet, amely hirtelen beállott, s most először fölvillan az agyában; hátha ez azt jelenti, hogy az iskolának vége. Hirtelen az apjához rohan, a mellére veti magát, átkarolja, úgy könyörög. — Édesapám, taníttasson ker*l tovább engem is, mint a Jancsit. Az asszony nem állja tovább, kimegy, mintha dolga volna. Az ember a gyermekével magára marad. És szólna hozzá, ha tudna, de mit tudjon szólni. Lelkében mond- hatatlan keserűségek támadnak, a torkát is fojtogatja valami, a melléből valami melegek rohannak a nyakán keresztül a feje félé. lm, hetek óta gondolkozott már ezen (az ő szőtalan életükben sok hely Tömörkény István (1866— 1917). Cegléden született, apja kocsmáros volt. Gyógyszerésznek készült, de tanulmányait nem fejezte be. 1888-ban besorozták közkatonának a Monarchia közös hadseregébe, s három esztendőt töltött szeV gedi, bécsi, boszniai garnizo- nokban. Leszerelése után pár évig újságíróskodott Szegeden, majd a Somogyi Könyvtár könyvtárosa, 1904-től a könyvtár és a városi múzeum igazgatója lett. Ebben a tisztében ásatásokat vezetett a Szeged környéki tanyavilágban, s közvetlenül betekinthetett a tanyai élet küzdelmeibe, nyomorúságába. A szegedi néppel ebben a munkában alakult ki szoros kapcsolata, s ennek a kapcsolatnak gyümölcsei legszebb elbeszélései, karcolatai. Mint szakíró is jelentős régészetF, nyelvészeti és, néprajzi tanulmányokat publikált, szógyűjteményei jelentős adalékai a magyar szótárirodalomnak. Mint szépíró a rövid műfajokat kedvelte, elsősorban novellái, karcolatai kiemelkedő- ek. írásaiban a Szeged vidéki szegénység; parasztok, kubikosok, tiszai hajósok és halászok, továbbá a Monarchia hadseregében szolgáló tinyomott kisemberek életéről, rajzol pontos, mély együttérzésről tanúskodó képet. jut a gondolatok számára), és most nem bír szólni. Pedig ami nem lehet, az nem lehet. Hisz mennyi- szer meghányta és vetette már, de egyre nyilvánvalóvá vált, hogy ez kész lehetetlenség; Nincsen hozzá tehetsége — mondják ők, a vagyoni tehetséget értvén. De mit szóljon. Ott van a gyermek, karjaival a nyakát öleli, fejét a mellére hajtja, s lehajol az ember hozzá, hogy megcsókolja a homlokát. — Nem bírom, fiam — mondja végül —, nem bírom. Tudod, hogy szegények vagyunk. A gyereknek a könnyei lassan megerednek, az anyja bejön, és szelíden szól neki: — Fiam, kisfiam. Az apja mondja: — Még csak itthon sem tarthatlak — s folytatná tovább, de ugatásba kezd odakint az udvaron a kutya, valaki jön. Hallatszik, hogy csitítja a kutyát, mondván: — Ne okoskodj. Bodri; mert rád húzok,! A gyerek lefejtL a 'karját az apja nyakából. — A tanító úr — mondja Csakugyan, az öreg tanító köszönt be a szobába. Nem sok kell hozzá, hogy lássa a helyzetet, a könyv fölébe hajtó csüggedt férfit, amitt a gyermeket, arcán a köny- nyek friss nyomaival, amott a szomorú és szótlan asszonyt; leül a padra és csendes1 sóhajtással szól: — Én is ebben járnék pedig. Mondhatlan tisztelettel függeszti égő szemeit a gyermek az öreg mentorra. Ez azt mondja: — Eredj ki, kisfiam, egy kicsit, édesapáddal volna beszélni valóm. A gyerek csendesen kisompolyog a házból az udvarra, ott maga elé bámultan megáll. Most az1 asz- szonyban tör ki a halk jajkiáltás, mintha egyenesen küzdő szívéből fakadt volna. — Nem bírjuk, nem bírjuk. Nincsen hozzá tehetségünk. Amaz is csak szenved odabent A tanító hallgat, mert az ilyesmi ellen valóban keveset lehet mondani. — Téged is én tanítottalak, Péter, téged is, Verorv de ennél a fiúnál különb eszű gyerek nem volt a kezem alatt eddig. Isten ellen való vétek, hogy béresnek mién jen! Elekes Péter határozott mozdulattal becsukja a könyvet, s az asztaltól föláll A csüggetegs égből elég volt ennyi, nem lehet örökké siralom, és végre is határozni kell. — Pedig annak megy — mondja erős hangon —, mert más nem történhetik. Pénzt 'kell' keresnie, nem is magára^ hanem amarra, a Jancsira, aki benn talmi. Csendesebben hozzáteszi: — Mert így van rendelve a sors által. Az öreg tanító morog: — Igen, áldozatoknak kell lenniük. Rendelve van, hogy áldozatok tétessenek. K ___J ezet fogván, néma szomorúsággal tekintenek egymás szemébe mind a hárman. Elmegy az öreg. Az udvaron, mellette elhaladván, szó nélkül homlokon csókolja a merengő fiút, s bús gondolataival elhagyott iskolája felé igyekszik. Antalfy István: Gyermekkori emlék Már csak, ha néha visszatér. Dűlőutak porát felverve és tört szavakban. Mozdulatokban. Voltál az ág. Józanság terhe. Sziget és béke. Értetlen értem, miért, hogy ilyen fájdalom...? Holnap még szólhatok. De aztan? Nem tudom. Most már nem tudom.:: Csorba Győző: Van és marad Hagyja magát a föld s a víz: napóleonok hada hódít, lezúdul és pacifikái, kitűzdeli izgága lobogóit. Még a hernyó is mosolyog: ősemlék leng a levegőben: a napóleonok hada rendre pusztul a forgandó időben. S a föld s a víz van és marad, ásít a csöpp diktátorokra: hordja millió éveit nyugalmasan, csöppet se tántorodva. Simái Mihály: Készül a tél Készül a tél halotti ínynek Beletörődő fák között árnyékok foghatatlan csöndek Megborzongok Beöltözök Emlékeid mögöttem mennek Hófúvás karján fölkering zörögve megveri a mennyet egy agyonmosott gyereking Anyácska változtat-e rajtad hogy már nem vagy s én még vagyok Ki állíthat meg hogy ne varrjad a meggyvirágpatyolatot a váltás-inget a tavaszt hadd higgyem — visszaváltozhatok Gömöry Albert: ÁLLATBARÁT Az idős madár- és díszhalkereskedő boltja előtt áll az utcán és galambokat etet. Tubicái hatalmas rajban telepednek köré; valahányszor csak megjelenik az ajtó élőtt, szürkén lepik el a járdát, s nyüzsögnek, tolakodnak a kenyér- morzsáért, nem tisztelik egymást, se a járókelőket, akiknek le kell lépniük az úttestre, ha nem akarják megriasztani a falánk csapatot. S az emberek általában így tesznek: engedelmesen kikerülik a galambrajt. Egyrészt tudják, hogy vandál dolog lenne megzavarni ~ őket a zabálásban, másrészt praktikus okok is közrejátszanak: nem óhajtanak a csattogva felrepülő madarak között áttörve tollzuha- tagot seperni a nyakukból, s nincs kedvük belegázolni a galambok jó emésztése következtében minden napra szavatolt mocsokba. Legfeljebb egy-egy gyerek akad, aki élvezi ezt a játékot; az aztán meg is kapja a fenyegetésekkel párosult átkokat a kereskedőtől, akinek szeméből ilyenkor leplezetlen gyűlölet szikrázik elő. Az idős úr ugyanis állatbarát — ezt a vak is láthatja. Nem éri be azzal, hogy választott hivatását gyakorolja; pintyeket, kanáijikat, papagáj olcat, színpompás, áttetsző halacskákat és kis ékszerteknősöket ad el jó pénzért más állatbarátoknak; nem, ő még rátesz egy lapáttal: maga köré gyűjti Isten szabadonélő éhes madárkáit — éppen csak prédikációt nem intéz hozzájuk, mint Assisi Szent Ferenc. Az emberekre mogorván sandít, látnivaló, hogy sokat tapasztalt férfiú, aki tudja, hogy ez a faj las-; sú erkölcsi kihalásra van ítélve, nincs benne semmi tiszteletreméltó; az ember elkorcsosodott, képmutató, pénzéhes, irigy és agresz- szív kreatúra; ha éppen nem árt valakinek, ez is csak azért van, mert nincs meg az ereje ahhoz, hogy rossz legyen, s ha véletlenül jónak mutatkozik, az pedig csak
