Szolnok Megyei Néplap, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
\ Í1981. DECEMBER 13. Irodalom, művészet 9 Borbély János: Megszokott reggel fürdőszobai fehér fény tükör krómozott csap ragyogása előtte arcszeszek és krémek a pontos és kimért mozdulat amint borotvapengével arcomon beszántja az éjszakát feltámadt arcokat tönkretett szerelmeket hideg verejtéket ingovány-szavákat ami megtörtént és nem történt meg hogy lehetett volna és talán így is úgy is az önmegbocsájtás és a szégyen hínárját vele a gyermekkor idilli képeit beszántja mind jóslataimat is a remény rohadt gyökerű bokrait nem leszámolás ez az újrakezdés sokadik változata a borotválkozótükör, előtt csupán a megszokott boldog reggel bezárt ajtónak háttal csak a kéz kimért és pontos útja a félelem szünetjele Kakuk Tamás: Kettős csend ron tudta, hogy egy óra az hatvan perc reggel is„ este is. Mégis az idő tizenegy és déli tizenkettő között keservesen lassan telt el. Olyan lassan, mintha valami gonosz létek visszatartaná a műhely órájának nagymutatóját. Vagy pedig, mivel gonosz lelkek nincsenek, csak félárammal üzemelne a villanyóra. Nem a lányok miatt indult él ilyenkor csavarogni, de soha nem mulasztotta el, hogy átballagjon a szereidén közöttük. Már tíz után is csak azért ment gyorsabban az idő, mert minden gépet ellátott anyaggal, nehogy fennakadás legyen és számon ne kérjék, hol járt. Először átment az öntödébe!, szódavizet inni. Nem rajongott érte, de ha összetalálkozott volna a művezetőjével, az nem kérdezhette volna meg, hiszen láthatja. Mondhatta volna azt is, ha megkérdezi a művezető vagy a csoportvezető, hogy a bérelszámolóba megy, reklamálni. Azt úgyis el- hitték volna, mert reklamálnivaló mindig akadt. De az volt a legbiztosabb, ha senki nem látta, hogy otthagyta a műhelyt. A legjobb valamit kézbe venni, és úgy menni. Egy kisebb esztergált tárcát, egy darab öntvényt vagy csak egy közönséges seprűt Már az is olyan, mint az útlevél. A gyárudvaron mindig akadt valmi bámészkodni való. A raktárból hosszú csúszdán érkeztek a dobozolt ventillátorok a csúszda végén álló teherautó platójára. A rakodó alig győzte elrendezni. Neki könnyen telik az idő, gondolta Áron, nincs ideje eltöprengeni bármini is, egy-két hibás mozdulat, máris összetorlódnak a dobozok. Legjobban a fürge targoncásokat szerette nézni. Nem a modern, bolgár gyártmányú targoncákat, hanem a régimódi, lábbal kormá- nyozhatókat. Az ember áll a targonca elején, és amelyik lábára nehezedik, arra fordul a kocsi. Bátorság és ügyesség kell hozzá, mert nagyon balesetveszélyes. Alig várta, hogy tizennyolc éves legyen, és kitanulja ezt a munkát, mert úgy tűnt, hogy ez nem is munka, hanem állandó játék és izgalom, merő szórakozás. A targoncás csavaroghatott a gyárban, mert az egyik műhelyből a másikba szállít. Igaz, ha baleset éri, könnyen ottmaradhat, de hát kockázatot kell vállalni ahhoz, hogy az ember élete érdekes legyen. A szereidében nem lehetett sokáig benfcmaradni a művezető miatt. Az minden férfit kizavart, aki megállt a hosszú asztalok között. Át lehetett menni a szereidén, a bérelszámoló felé, de megállni nem volt ajánlatos. Mindjárt ott volt a Kiskakas — így nevezték a művezetőt —, és gúnyosan mosolyogva kérdezte: „A szaktársnak mi dolga itt, segíthetünk valamiben '*! szaktárson?” Tisztára úgy viselkedett, mintha a szerelde összes nője a felesége lenne vagy legalábbis a lánya. Pedig a nők egyáltalán nem bánták, ha az ember felüdülésképpen egy kicsit megbámulta őket. Mindjárt szaporábban járt a kezük, nevetgéltek, dobálóztak. De beszélgetni, fűzőcskézni egyébként sem lehetett velük. Valamennyien Ikladról jártak be, busszal hozta-vitte őket a gyár. Ügy összetartottak, hogy egyszer sem akadt rá példa, hogy valamelyikük külön utat választott volna. Randevút kérni tőlük a lehetetlennel volt határos, egyrészt mert együtt jöttek, mentek, másrészt, volt közöttük pár pokolra való vénasszony, aki még a művezetőnél is csúnyább képet vágott, ha az ember összemosolygott egy szemrevaló kislánnyal. Mert azért a lányokon látszott, hogy nemcsak a ventillátorok összeszerelésén törik a fejüket. A szerelde után már csak az irodák hűvös és csendes folyosói voltak. Ott is akadtak nők, küldöncök, irodisták, gépírólányok, de Mózes Lajos: Egyszerű kánon azok nemigen álltak szóba olyannal, akin bakancsot láttak. Meg hát a gyár nem Vidám Park, ahová nőzni jár az ember. Ha sikerült ezt a kis csavargást feltűnés nélkül összehozni, akkor már könnyen ment az idő. Hiszen már csak két és fél óra maradt a műszak végéig, és hátra volt még az ikladi nők bevonulása. Két óra előtt pár perccel kitárult a műhely súlyos vasajtaja, és az ikladi nők bevonultak. Az elsőgépes Angyal felnézett, és mély basszusán elindította a kánont: ez is milyen jó nő! Ez is milyen jó nő! A másodikgépes visszhangozta: ez is milyen jó nő! És az éneklő kiáltás betöltötte a műhelyt, minden géptől feleltek a férfiak: jó nő, jó nő, jó nő, ez is milyen jó nő, jó nő... Az ikladi nők pedig lehajtott fej jel^ pirulva, vörösöd ve siettek át az öltözőjük felé. Sok szoknyájuk ütemesen ringott, zavarukban tarka kendőikkel babráltak, mintha nem mindennap ez lenne a műsor, csak az öregasszonyok bámultak vissza haragosan. Miután az utolsó is eltűnt a műhely végén, elcsendesedett a műhely is. Megálltak egy percre a gépek, az emberek rágyújtottak, lazítottak egy sort a következő menet előtt. Áron szerette nézni Angyal tetovált alsókarját. Ha nem volt másfelé dolga, leült a ládára, a gép mellé, és figyelte az izmok játékával együtt mozgó indiánfejet. Mohikán vagy irokéz lehetett Angyal? Mert valamelyiknek lennie kellett, hiszen ezeken kívül alig létezett számottevő, mindenki által ismert indián törzs. Áron mohikán volt, és a „barátai is mind mohikánok voltak. Azért halasztotta el minden nap újra a rákérdezést, mert tartott tőle, hogy ez a rokonszenves, .erős férfi esetleg az irokézek közé tartozott az iskolai játékok során, és ez megronthatná kettejük csendes barátságát. Az irokézek között is volt pár rendes srác, de azok dacból csapódtak oda. Áron tudta, hogy rajta sok múlik a műhelyben. Ha valakinek nem viszi oda időben a gépéhez az anyagot, az kevesebbet keres. Angyal gépét mindig ellátta, még mások rovására is. Hiszen akármilyen, de volt indián! A többi me- lós nem érdekelte különösebben. Mogorva, hajtós pasasok voltak, ha kifogyott a gépüktől az anyag, ordibáltak utána. Angyal soha nem szólt rá. Ha kifogyott a gépétől, átfutott az öntödébe, áttolta a kocsit, ami meg volt rakva szürke, langyos öntvényekkel. Azért volt elsőgépes, mert a legjobban dolgozott mindannyiuk közül. Aztán két óra után tíz perccel kifelé vonult a délelőttös műszak. Bár hátulról jöttek, mégis újra Angyal kiáltott elsőnek: ez is milyen jó nő! Másodszorra már nem mindenki vett részt a kánonban, nem volt annyira üdvrivalgásszerű, olyan gúnyos, olyan sóvár, olyan mindent betöltőén lelkes. A nők is érezték ezt, mert másként viselkedtek. Kevésbé tűntek zavarának, talán azért, mert volt rá idejük felkészülni lelkileg az öltözőben, hogy ismét átvonulnak az esztergályosműhelyen, ahol a férfiak énekelnek. Olyankor volt a legizgalmasabb, ha csak egy nő jött. Nagyon ritkán fordult elő. De olyankor zengett a műhely az énektől, mintha tavasz lenne. A nő pedig a műhely közepe táján futni kezdett, mert kevés olyan nő akadt, aki nyugodt arccal tudott volna végigmenni a gépek között az öltözőig. Az irodista nőknek vagy a küldönclányoknak csak gúnyból énekeltek. És attól kezdve már könnyen ment minden. Siethettek az öltözőbe fürödni, átöltözni. Mivel kevés volt a zuhany, többen álltak egy rózsa alá. Ám ott is - Angyal mellett maradt, ha tehette. — Az jutott eszembe, Angyal, milyen lehet este a nőknek — mondta, miközben mosta le magáról a szappant. Vizes haja úgy tapadt a fejére, mint egy seszínű úszósapka. Angyal értetlenül nézte Áront, nem kapcsolt azonnal. — Hát úgy gondoltam, milyen lehet nekik végigmenni az üres műhelyen. Biztosan hallják a mi énekünket. Mint aki jó viccet hall, úgy nevetett Angyal. Meggörnyedt a nevetéstől, a combját csapkodta, any- nyira tetszett neki ez a feltételezés. — Erre nem is gondoltam — mondta, amikor végre szóhoz jutott. — Nagyon jó! Hát persze, hogy hallják. Naná, hogy hallják! gyütt nevettek, de Áron arra gondolt, hogy .azért szomorú lehet a nőknek. Mennek az üres műhelyen át, a busz felé, és egyre zakatol a fülükbe: ez is milyen jó nő, jó nő, jó nő. Annyira bennük van, hogy már talán kiabálni sem kellene nekik holnap reggel. Csak nézni őket, ahogy átvonulnak a műhelyen. lustaságából, vagy akaratának te-; hefcetlenségéből fakad. Egyvalakit' méltat csak köszöntésre, sőt néha ^gy-egy fintorszerű mosolyra is: az idős, délceg, ősz hajú főorvost, aki délelőttönként az utcában szokta sétáltatni ringó járású, pedigrés, sok-sok nemesi előnevű afgán agarát. öt, úgy látszik, respektálja, talán mert szintén állatbarát... Mindez látszik a tekintetéből, miközben — ha nem zavarják — elmélázva eteti a galambokat. Nem hinném, hogy akad barátja a saját fajából, de ha mégis, az alighanem csak egy orvos, vagy egy másik állatbarát lehet. (A kettő különben gyakran egybeesik.) A társadalomnak ezt a két, szociológiai szempontból összefüggésbe semmiképp sem hozható rétegét ugyanis egy platformra tereli egy furcsa közös szenvedély. Az a szenvedély, amellyel mindenképpen meg akarnak győzni minket arról, hogy szánnivalóan törpék és nyomorultak vagyunk. Az orvos esendő testünk megannyi hibáját, szabálytalanságát, rendellenességét tárja fel kéjesen, s veti össze a képzeletében élő, ideálisan funkcionáló szervezettel; majd fizikai jövőnkre . vonatkozó egyre komorabb jóslatokkal igyekszik a félelembe, lemondásba, kétségbeesésbe lökni. Az állatbarát jellemünket, tisztességünket veszi célba, s hasonló megfontolásokból tiszta és nemes lovakkal, sírig hű kutyákkal, szorgalmas hangyákkal és bölcs- elefántokkal hasonlítgat össze, éreztetvén, hogy megértünk a pusztulásra. Nyilvánvaló, hogy egyik összehasonlításból sem kerülhetünk ki előnyösen, s míg fogunkat csikorgatjuk tehetetlenségünkben, olykor. bizarr látomásaink támadnak: lám, mintha ennek a két emberfajtának lassacskán valami glóriaféle kezdené övezni nemes homlokát. * S mivel hiányzik belőlünk az erkölcsi nagyság, hogy ellenkezés nélkül tudomásul vegyük a természet bölcs ítéletét, mely szerint az emberiség orvosokra és állatbarátokra, valamint emberekre külö- níttetett el, miként a tiszta búzától az ocsú, időnként kitör belőlünk jellemünk minden alantas kisszerűsége, és a sarokba szorítva, minden látszatméltóságunkat levetkőzve, ocsmányul vagdalko- zunk. Szavainkat ilyenkor irtSnikus- •nak szánjuk, bár a lelkünk mélyén érezzük, hogy csak még szánalmasabbak leszünk; ellenszegülésünk hullámai úgyis megtörnek a rendíthetetlen erő és magabiztosság sziklaszirtjein. — Ó, kedves doktor úr — sziszegjük tehetetlen dühünkben, mint egy félig már eltaposott, undorító hüllő —, ugyebár, ön, akiben oly páratlanul ötvöződik egy hiéna és egy dögkeselyű minden tulajdonsága, ugyebár ön még sohasem gondolt arra, hogy végül is hasonló, romlandó anyagból van gyúrva, s előbb-utóbb ugyanúgy sírba viszi az infarktus, a rák, vagy az elmebaj, mint minket, egyszerű halandókat? S ön, tisztelt állatbarát úr, aki — hogy a hasonlatok terén a szakmájánál maradjak^ — leginkább egy patkányra emlékeztet, ön, aki mindent megvet és elítél, amit nem ér fel ésszel, de nem elég okos ahhoz, hogy megtartsa magának a véleményét, vajon kinek a tiszteletét kívánja kivívni azzal a mizantróp eltökéltséggel, amivel a galambjait eteti? A kigömbölyödött, idétlenül totyogó tubicák elismerésére áhítozik talán? Nem akarom kiábrándítani, de ezekben a dögökben csak nagyon hiányosan fejlődött ki a disztingválás képessége, és hiába rendez nekik minden nap terülj asztalkámat, a legcsekélyebb gátlás nélkül fogják lerondítani holnap az ön tar fejebúb- ját, s bizonyára a főorvos úr kac- kiás nyúlszőrkalapját sem kímélik. No, de ezt valószínűleg ön is jól tudja. Éppen ezért élnünk kell a gyanúperrel, hogy furcsa galambetető szenvedélyében a galamb, teljesen másodlagos, afféle szükséges rossz, ön,' uram, szívből utálja az embereket, akik különbek, mint kegyed, de ezt az érzést régóta képtelen elviselni, ezért agyálta ki az állati elméleteit, titkon abban is reménykedve, hogy ez majd az egyéniség látszatát fogja kölcsönözni önnek. Galambjainak bárgyú serege — úgy véli — alátámasztja ezt a látszatot. Nehezebb helyzetben van a főorvos úr, akinek az emberek jelentik a szükséges rosszat, és aki olyan gyöngéden szokott beszélni kiöregedett táncosnőre emlékeztető, egyenes vérvonalú ebéhez, mint rendelőintézeti betegeihez soha. Neki ugyanis hivatalból az emberbarát látszatát kellené^-kelteni, s ő — bármennyire nehezére esik is — igyekszik végigjátszani ezt a szerepet. A doktor úr körülményei között a szublimált állatbarátság nem egyeztethető össze a hivatásáról alkotott általános képpel, mint az ön esetében; állandóan konspirálnia kell. ö nem állhat ki a rendelő elé, hogy cukrot osztogasson a gyerekeknek, és nem sétáltathatja pórázon a pácienseit verőfényes délelőttökön. Azt, hogy a látszat fennmaradjon, a doktor úrnak minden intelligenciája, jó modora, alkalmazkodóképessége (ezek a tulajdonságok önből hiányoznak, de nincs is szüksége rájuk) latbavetésével kell elérnie. El is éri rendre, de nem akármilyen önmegtartóztatás árán; ettől bizony el lehet fáradni. A fáradtságot pedig ki kell pihenni, ennek legjobb módja az, hogy az ember megsétáltatja az agarát... Persze mindezt sohasem fennhangon mondjuk, hogy is merészelnénk. Ó, dehogy; illemtudóan kikerüljük a galambcsapatot, és lesütött szemmel megyünk el a bolt előtt. Ha néha vesszük a bátorságot és visszapillantunk, azt is láthatjuk, hogy a főorvos úr délcegen, derűsen, egészségesen már föl is tűnt a sarkon, kezében a póráz. Még néhány perc és ö is az üzlet elé ér, s két ujját finom eleganciával a kalapja széléhez emeli, ön, a másik állatbarát, tisztelettudóan megbiccenti kopasz fejét, s arcán megjelenik az a fintorszerű mosoly. — Milyen kedves ember — gondolják mindketten szinte ' ugyanabban a pillanatban. Összeállította: Rékasy Ildikó 1. Hull, tengelyét töri a képnek. Hónap hava. Árnyékos térkép Arcod. Számolhatatlan szirom ereszkedik. 2. Hónap, hava hull. Számolhatatlan szirom. A kép tengelyét Arcod töri. Árnyékos térkép ereszkedik. Irodalmi oldalpárunkat CSÄ- GOLY KLARA RAJZAIVAL ___________illusztráltuk_________________
