Szolnok Megyei Néplap, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
1981. NOVEMBER 22, Irodalom, művészet Takáts Gyula: Mert végül is A rend maga: a volt!... Valami paradicsomi pillanat az első hét után, parányi pont az épp megszületett menny alatt. Aztán elindult minden itt időnk és talpunk alatt, és a világ csak ezt mutatja, a lebontás vonalait. S benne elomló arculatát. Mert minden csak odatör, mint a szobrok és az anyag sorsa. Villog a kvarc diribdarab tükör s a szervezet és szervezett szétosztja magát és csak addig él, míg vázában épp tartani tudja a változót parányi sejtjeinél a létezés törékeny egyensúlya. Nincs aki és ami ellenáll! Mindennek lényege: szétbomlani, mert végül is nem tökéletes a világ, s az a kezdés sem volt paradicsomi. Pardi Anna: Csönd napi haldoklások közt egyetemes törmelékben építgetem mostoha gépiességből csöndjeimet anti-világ ba anti-óraszerkezet forgatja a benső időt a másnap nem éri meg az első és a harmadik napot s nem igazolnak az igazságaim csak a felszínen csak egy töredék halállal a fokról-fokra fojtottabb baleset előtt áthidal a néma ég valami olyan közegben járok mint a vágóhidak naponta lemosott vére mindig a gyenge pontokra ráomolva emlékezem a életemre. Bolya Péter: 1. — Falura vágyom, most már véglegesen — jelentette ki a tükörnek Székesi, miután végét vetette városi tekergéseinek, felmondta ismeretségeit a Klauzál téri piacon, elfelejtette szerelmét, Bélánét... Hiszen mindig is tudta, hogy D.-ben a helye, az öreg, fésűsen állóparasztházban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálja a várost és önmagát. De soha nem felejtette el azt az iromba macskát, „akit” kölyökkorában felakasztott a d.-i erdőben. 2. Igen, Székesi vidéki életre vágyott Elképzelte, amint rendszeresen hazatér a munkából, amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigák esztergályozása, fafejűekmeg- pofozása, satöbbi. Ám a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi félt a favágók közé menni, mert — úgyis ráfogták volna, hogy ÜTRA- KELT FENYŐFA, aki kémkedni jött az erdőgazdaságba. .. .Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d.-i házba készült, csendes, falusi remetének. .. A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenységnek; vert fal, tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona, rózsatövek, gaz, és a kút, amelynek ihatatlan a vize; talán még igazi „tisztiorvos” állapította meg ezt a múlt században. Odabent a szobákban: vegyes bútorzat. Volt közötte kempingágy, de kétszázéves „nachtkasztli” is; az íróasztal felett Elvis Presley képe, oldalt fafeszület, az asztal végén japán írógép, de mellette pecsétnyomó állt, vörös viasz társaságában (Székesi, hülyéskedés- ből, pecséttel zárta le a leveleit). Szóval, a berendezés éppoly elegyes volt, mint Székesi, akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és a Dolohov, a hős és az áruló, a belvárosi kan és a szentéletű püspök. Talán ezért is utálta mindenki. .. .S miután mindezeket végiggondolta, Székesi a pályaudvarra sietett, hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papírt, tollat, no meg emberével? Megfordult, az átázott szoknya súlyosan a combjához psa- pódotit, ment haza. Másnap megint kiment a sziklára, de Lajos ezzel a járattal sem érkezett Az otthon, a ház átfűlt a várakozástól, de olyan várakozástól, amely kibírhataitlanná tette a levegőt; égetett minden, amihez hozzáért, a lepedő is vörös csíkokat dörgölt a hátára. Most vette észre: itt volt egy ember mindennap, s nemcsak a testük szokott össze, az életritmusuk is összehangolódott Szokott helye volt az ágyban; a falhoz szeretett húzódni, külön törülközője a mosdó rácsán. S ha evett, szeretett szemközt ülni az ablakkal, hogy «lássa közben a hegyek ezüstkék vonalát. Itt volt, és most nincs. S még csak nem is tudja a pesti címét A következő napon, épp hogy befutott a busz — visszhangosan adta hírül a szurdok —, nyílott az özvegy ajitaja. Hamuszürke kis ember állított be, a kalauzok sötétszürke ruhájában. Sapkája bő volt, kissé a homlokára csúszott, s egyik kezével táskája szíját markolta. — Tőle hoztam üzenetet, Ku- rucz Lalitól. Az asszony egy pillanatra meg- fogódzott az asztalban aztán végigsimított kötényével egy széken. — Tessék csak leülni. Hosszú, hosszú csend. — Sajnálatos/: kérem, de nem jön többé. Nem jár többé erre. Más vonalra helyezték, bárhogy is sajnálja. Az asszony hóna alól vékony ve- reitékcsík indult útjára. S ez már a bordáin futott végig. Meglegyez- gebte kitűzésedé arcát — Mért ezentúl, sajnálatos, de így van. Békésibe kell járjon a kocsival. Távolsági vonaton megtörténik az ilyesmi. Egyszer itt. egyszer ott. Az ember meg. akarja bár vagy sem. tartja magát a parancshoz. Mint a katonaságnál. Ezt rpeg kell érteni. Hát az üzeni magának, ő igen-igen sajnálja. Az asszony leejtette a kezét. Most egyszerre elfogy a levegő, és kiszakad a szíve. „Sajnálja... „Sajnálatos ...” — Majd ha teheti, ír. Mert amilyen fürge beszédű gyerek, olyan nehéz a keze. Nem lehet ró haragudni. Hanka felállt, az ajtó felé indult, mintegy sodorta maga előtt a rossz hírt s a vendéget, de mikor látta, hogy a férfi nem mo/zdul, elvesztette önuralmát, ordítozni kezdett. — Maga mire vár? Maga mit bámul? A férfi lecsúszott a székről, fölállt, és hátrált kifelé. Csak a meggyorsult lélegzet csöndje maradt a szobában. Néhány nap múlt el így, a falak összezárultak, és minden hang kí- vülrekedt a házon. Hét végén újra bekopogtatott az idegen kalauz. Tétovasága jelezte, hogy nehéz feladatot vállalt mágiára. Nehéz, de érdemes feladatot. — Azt mondta nekem a Lali... — dadogott, akadozott a szava — úgyis én leszek ezen a vonalon a kalauz... Hogy ne hagyjam magáira ... hogy .járjak ide, ha megengedi — végre kimondta. — Maga? — Mert Lali jó fiú, Lali ... és nem akarja, hogy így, hirtelen ... Én meg úgy gondolom, ha már egyszer idehozott a sors ... azonkívül is nincs kötöttségem, özvegyember vagyok... És tessék elhinni, kell a munka mellett valami, amire gondoljon az ember. Egy kis plusz öröm. Előhúzta a mellényzsebéből ezüst zsebóráját — Négyig van idő. A tűzhelyen piros vulkánokban forrt a víz, lökte, dobálta magából- a gyöngyös tajtékot Az asszony szórakozottan járkált a szobában, puha ronggyal megdörgölte a tükröt, és egy pillanatra megfeüledkez- ve belenézett. Azok az apró tyúklábnyomok a szeme körük Múlik az idő, akár bevallód, akár nem. És ez is sajnálatos. Az önirónia némileg földerítette. De mindez valóban csak pillanat volt. Máris a csontfehérre súrolt gyúródeszka fölé hajolt. Haja megbiccent, amint az érettsárga tésztát szaggatta. Az ilyen embereket, mint ő ás, a mindennapok mechanizmusa segíti át gyászon, megrendülésen, gyűlöleten. A kötelességék belekapaszkodnak apró horgocskáik- «kal, és húzzák, vonják magukhoz. S akkor észrevétlenül kimosódik a szívéből a sérelem, de azzal együtt az álom is. Megadja magát az állandónak vélt szerelem helyett az igazi állandónak, saját lehetőségeinek. A férfi pedig csak nézte, nézte, követte ezt a szép egyenletes mozgást. Ez aztán asszony! A nő rendkívüli .gyors mozdulatokkal dolgozott. A tészta kellemes otthoni illata betöltötte a levegőt. Haji ka karja fehér lett a liszttől. Két ujjá- nak ügyes mozdulatával a zubogó vízbe szórta a piskótaformára szaggatott tésztát, amit a lobogó örvénylés lleszívott a forró mélységbe, majd újra földobta. Hanka a hamuarcú kis emberre pillantott. — Lágyan szereti vagy keményen? férfi arca megtelt színnél, s boldogan bólintott. Előbbi szavára most érkezett válasz. Hogy kell az a bizonyos plusz, ama felel ez a kérdés. Nagyon körülményesen elmondta tehát, hogyan szereti ő a tésztát. S hogy ő nagyon is leveses ember, de hát igazi levest csak otthon, családban kaphat az ember. Beszélt áradóan, mennyire sózza a jól sózott ételt is, s hogy ebéd után ő nem szokott ledőlni, mint az emberek többsége... És ez volt valójában szere’imi vallomása. összeállította: Kékasv Ildikó TŰZTALPAK az emlékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni, ha végképp kifogy a fa a d.-i ház pincéjéből. 3. D.-be érve először is bevette a szokásos fél barackot (Sehol sem kapni olyan elsőrangú barackpálinkát, mint az ottani kocsmában, ugyanis a kocsmáros a saját őszi- barackosából főzi, tehát megvan benne a családias íz, amit a szeszfőzdék soha nem tudnak előállítani; ugyanakkor a d.-i őszibarack világhíres arról a tulajdonságáról, hogy örök ifjúságot biztosít) — A házat ki kell fűteni — jelentette ki Székesi, amikor a hidegtől kongó szobába lépett Bedurrantott az oil-kályhába, aztán elindult, hogy számbavegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt?... A leltár első tétele a Duna-ág volt — Kipipálva — mormolta Székesi, amikor meglátta a fehér, befagyott holtágat rajta a kellemetlen varjakat A túlsó parton sárgán zörgött a nádas, és a fatörzsek olyan feketének látszottak, mint maga a halál. Székesi letelepedett a padra, a túlpartot nézegette. — Előbb-utobb át kell mennem oda — dünnyögte. És... Elhatározta, hogy másnap átkel a jégöl a túlsó partra Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkozna); lábnyomok is tartanak a túloldal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem, amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Hazaballagott. Leült a melegedő szobában, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban hagyott. Akárhogy ízlelgette őket, egyik sem hiányzott Hirtelen elébe kanyarodott a befagyott Duna-ág. — Miért nem ma?! — pattant fel Székesi, felkapta a kabátját kivágtatott a partra. „Megbírsz”? — faggatta a jégpáncélt. Hiszen ki tudja, mikor ment át az a szekér a túlsó partra. .. Talán egy hete is van már... Azóta sokat enyhült az idő... — „Te gyáva” — tegezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett Elszánt, ütemes léptekkel haladt A jég csak a part mellett recsegett, aztán már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alóL Egyre közeledett a téli nádas és a megdőlt, fekete fatörzsek. .. .Vissza is ugyanazon az úton jött 4. A szoba már meleg és otthonos volt, mire Székesi hazaért Levette a cipőjét, vizes zokniját nézegette (soha nem akadt senki, aki lehúzta volna róla, hogy örökasz- saonyi mozdulatokkal kiakassza a napra). A díványra feküdt az olajkályha erős mormogását hallgatta. — „Ötösön van, lejjebb kellene venni éjszakára” — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni... Azt álmodta, hogy TÜZBÖL volt Láng a lába, tűzoszlop a törzse, szikra a szeme, parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó part felé, a lába sistergő lékeket égetett a jégbe, lobogva, égve nyomult előre, de a part egyre távolodott, futottak, menekültek a száraz nádszálak és a tűzrevaló öreg fatörzsek... Felébredt. Égette az izzadság. Feltápászkodott, elzárta az olaj- kályhát, kinyitotta az ablakot, a zsalugátert. A tűz lassan kialudt, Székesi ismét emberré hidegedett. — Amikor másodszor is elaludt, már gyerekkori horgászbotakkal álmodott. Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult. A hideg, ropogós idő a Duna-ág felé csalta. .. .Emberek a parton, feketén álldogáló asszonyok, vitatkozó férfiak, a Duna-ág közepe táján szal- macsomók, idébb csónak a jégen __ — Én még láttam, amikor beszakadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, aztán egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret is megbírta a jég — mondta Lő- kösné, a védőnő... „De én kiégettem” — suttogta magában Székesi, és megkérdezte Lőkösnét, hogy ki szakadt be a jég elá. Hiszen tudnia kell, kinek okozta halálát.
