Szolnok Megyei Néplap, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-25 / 251. szám
8 Irodalom» művészet 1981. OKTÓBER 25. Száz h) magyar nőmtlái így gyenge leányka vitt ma jókor reggel hegyen fel egy kis kandér tejet. Az ujjai megfáztak a hidegben, s letette a pléhkandért a kapum ernyője alá. melengetve gyenge ujjhegyeit. — Hideg van. kisleány? Bátran szembe nézett velem, s így felelt: — Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van. akkor nem fázik. — S néked dolgod van, kisleányka? — Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni kell. s aztán a gyermekre is sok a takarítás. — Űgy-e? Hát az anyád? — Az anyám? — És sóhajtott egyet kis szívéből. — Már mi csak magunkra vagyunk, ö nem tudóim merre jár — hanem azért csak tessék megnézni a házat is, a gyermekeket is. Jósikát. — tette hozzá magyarázóiam — a fiúcskát. — Nézd csak. kisleányka, te na- tgyon csekélyke gyermek vagy. hogv bízhatnák tereád Jóskát? A kétkedés ingerelte. — Hát nem hiszel nekem, bácsi — mondá szemrehányólag. — Bizonyisten! én is mosok reá, és én is főzök az apámnak vacsorát, miikor este hazajön. Nem vagyok én olyan kicsi. És sohase is voltam kiesi. Az anyám is reám bízta Jóskát, mikor még nálunk lakost. Így szólott: „Mari te”... — mert engemet így hívnak... A bácsit hogy hívják? — tette hirtelen utána. — Itt lakik a bácsi? — Itt. . . Mit mondott az anyád? — Igen. „Mari te. fogd meg azt a kölyköt. mert összepiszkolja az embert”. Az anyáimnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje is volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor papucsot vett. Az apa mindig mondta: „Az a papucs. . . a panucs... csak az ne jött volna, akkor nem lett volna baj.” Mert mi mind csak csizmában jártunk, s rr'ártba csak mezítláb. S az anyám is csizmába járt örökké, hanem a nyáron papucsot vett. — És miért vett papucsot? A gyermek megrántotta a vállát. Qkoskodóan felelte: — Azt senki se tudhatja hogy ő miért csinálta. Én mindent megtettem, amit ő parancsolt. A tavasszal kiköltöztünk ide a hegyibe. mert ingyen adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy éppen őrizze a Pvüirnölcsöt apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak sétáltak -le s fel. tudja! s anyám kiült a ház elé szépen, hajadonfővel. Mert az úgy illik, hogy legyen csinos az ember, ha az urak arra járnak. Mind azt mondták neki. hogy „szép menyecske”. O örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig igazán gyönyörű volt. — S olyan gyönyörű volt? — Olyan, biz’a. . . Aztán elhaPetelei István: Kisleány baja gyogatott minikét. Akkor már ón mosdattam Jóskát. Előbb nem akarta engedni nékem, pedig szépen bántam vele. Mert ő az én testvérem, s aztán igen kedves is. csak látná. Már jár magától. Csak elejébe kuporgok, s kitértem így a karomat, né. s azt ki- áltcm: „ki jön ide?” s hármat tapsolok.. . ö mindjárt feláll a szék mellett és odafut. De úgy, tudja! mint egy részeg. Hanem sikolt bezzeg és kacag. Nagyon kedves gyermek. Ennek a tejnek, látja, a felét ő eszi meg. Most mindjárt adok neki. No, nem Petelei István (1852—1910) a századvég legismertebb és legtiszteltebb novellistája volt. Marosvásárhelyt született. Jómódú kereskedőcsalád fiaként gondtalanságot biztosító vagyont örökölt. A budapesti egyetemen végzett filozófiai tanulmányokat, majd Kolozsvárt lett újságíró, lapszerkesztő. 1892-ben betegsége miatt megvált a hírlapírói munkától és Marosvásárhelyre költözött, ahol a Kemény Zsigmond Társaság ügyeit vezette. Hosszas betegeskedés után elmegyógyintézetben halt meg. írói pályája Mikszúthtal csaknem egyidőben indult, szemlélete azonban nem mutat rokonságot a mikszáthi derűvel. A politikai elnyomást mint a kisemberek mindennapi tragédiáit éli át, írásai komor hangvételnek, az orosz prózaírók (elsősorban Turge- nyev) voltak rá hatással. Realista igénnyel fordul a korabeli »társadalmi problémák felé, elsősorban az erdélyi kisváros és falu, a polgárság és a parasztság életét ábrázolja, írásait, finom lélekrajz, balladái szerkesztés jellemzi. R. I. most. mert még alszik, de ha felébred. s aztán délbe... — S az anyád? — Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg. hogy hova megy; csak egy estefelé bejött, s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit. Van neki egy szép selyem dereka. Azt külön tette, s aztán a szalagokat. De azokat is visszadobta a ládába, s kiment. De ismét visszajött, és engem itt. itt megcsókolt az orcámon. „Légy jó, gyermek”, ezt mondta. Én nem is voltam rossz... Akkor kiment. De nem ment messze, mert ismét visszajött. S ákfcor Jóskát is felvette, s nem nézve, hogy piszkos. összeölelgette. összecsókolgatta. és engemet is és sírt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő nem mondott semmit, hanem elment... — Elment? — Elment (s a pverek halkabban folytatta), hanem az apám!... tudia... Az Isten őrizzen, milyen volt, mikor hazajött. Sohase láttam olyannak. Így kiáltott: „tudtam”. Hát akkor mért hagyta? Aztán egyenként vette elé a selyem derekakat, miikor sötét este lett, és keservesen sírt. És így kiáltott: „a topánka, a topánka. verje meg az Isten...” Hirtelen eszébe jutván valami a gyeréknek. módosán meghajtotta magát, s így szólott: — De már engem vár otthon Jóska a tejjel... — Idefenn laktok? — Idefenn. Ha arra jár. megnézheti. Már most egyedül leszünk, mert az apám, is elmegy... — Hova megy? — Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat, és 6 visz- sza nem jön. Azt mondta: „ha térdig kopik is a lába. addig megy, míg meg nem kapja”. Tudja (tette szomorúan hozzá), már hideg van, s ki tudja merre jár szegény anyám? Az éjjel is hó esett, s ő szegény egy szál topán- kácsikában ment el, s aztán beteg lesz. Aztán mit csinál szegény éjjel? Nálunk már tűz égett. Jósika mégis felébredt a hideg miatt. Az Isten áldja. . . Mosolygott s felkapta kandér- ját. — Aztán nem félsz, kisleány? — Mitől? én már tudok dolgozni. Elteszem a gyufát, hogy Jóska valami bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom, s mikor sír. enni adok neki. 0 már egyedül alszik el... az Isten áldja meg... — Az Isten áldjon meg. kisleányka. dálb*-' ment s aztán szaporán visszafordult. — Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? Látta tán valahol? Uigye hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja meg Az Isten megfizet érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S aztán, meglátja, csak én ismerem az apámat: abból nem lesz jó. ö még nekünk sem beszél, hanem rettenetesen néz. Most ő elmegy utána és megkeresi ötét.. . Ozsvald Árpád Akác — alkonyati szélben Felhők vöröslila hasa alatt — Csontváry korcs ellen-cédrusaként áll ez a tépett, sebhelyes, félig kiégett akác az alkonyati szélben. Esetten is fenséget sugárzó, szűrtarisznyás, álruhás varázsló. Ki érti bűvös igéit? Körtáncot körötte ki járna? Tehenek méla, nagy szeme csodálja. Gyökere szétfut a homokban, csontokat ropogtat, porlaszt a homokban... Dorkovics Ágnes: — csönd, a sokadik — mindig így oszlik bennem a csönd; finoman, mint ujj hegyén a vér, fakó falak tövén a tócsa, valami fájlalóan mély zene az éter fokain. a karcos opál, a remegő kék, a sárga-zöld enyészet: a csönd. őseim vérébe ivódó, nékem csak szent atavizmus, göröngy, léptek nyomán megülő pára, ráncos kezekre lehajló nagy, gyermeki öröm, míg lassan, csöndesen szivárog szemeim sarkán le a könny. Albert Zsuzsa: Állapotok A csiga bezárta házát kerek kis kőlapot izzadt. A kagyló mélybe merült. Sziget-sivatag madárnyomok és öznyomok széthulló gépek eresztékei. Ágai közt emlékező árnyak, a történelem kóbor lelkei hintáznak. Tüskéit az idő letördelte, derekát a balta éle nyeste. Vad szelek borzolták koronáját... Milyen egyszerű szelíden állnak a felnövő fák. sötétség rejti igyekezetüket s kitartás lágy szálaival megemészteni a köveket csak az elszáradt ágakat látod az elő törzsnek görbüléseit. Itt áll, vöröshasú felhők alatt, mint magányos, óriás világfa, nap felé nyújtva vérző koronáját. Nap voltam melengettem fiatal erdőt neveltem idők múltán hogy kihűltem az erdő fölnőtt körültem a száraz ágakat szedegetem magam régi tüzemnél melengetem. Bisztrai Ádám: BORDAL Se másba, se magadba ne higgy, megváltozol, elborít a föld vagy kitakar, új lelked a régitől megválik, a zöld levélen térképes gálic. Szőlő szedett fürtje vagy, pántolt hordóban erjedésed, de ki fújja el pincédben a gyertyát, ki suttog köréd homályt, meg örökös nyirkos éjt. Gidának szarvát ördög dugja ki lehellö, kéken lángzó kén mögül, nevelt az öreghegy, tartott a Páskom, nincsen visszatérted földi kacorral metszett tőre, üres a kelyhed, várakozol.
