Szolnok Megyei Néplap, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-18 / 245. szám
1981. OKTÓBER 18. Irodalom» művészet 9 Iván Nikolov: Cseresznyemag Tappogva kerti sárban, szedted, délelőttön át a cseresznyét, a bíbor lé s a tűző napfény szemed fájdítva ragyogott. Most fönt az égi csatornákban úgy hömpölyög egy nap, mint egy év, s te hallgatsz, furcsa gondolat nyom, rágcsálsz egy cseresznyemagot. Fölötted épp pulzál egy csillag, a mindenség oly ünnepélyes, álom-illattal, tej-illattal asszonyt léptek halnak el. S végig sem olvasott újságod cseresznyelé-föltöktől véres, bizonyára ott, hol a lapban éppen egy ilyen pacni kell. Ülj küszöbödre önfeledten, s a hatalmas este behálóz, gyújts rá nyugodtan, no, gyújts rá, te sebzetten, sebezhetetlen ... Tudod jól, mire ítéltettél: úgy élsz itt, a szélre támaszkodsz ebben a kegyetlen korban, atomfüsttől keseredetten. Ereszed fölött késő órán kurta villám cikkan el pengve, madarak csapódnak, mint kóbor lelkek, az üvegablaknak ... A titok titok marad, bár a sötétben pirkad a cseresznye: húsa természetesen édes, magja pedig maradjon magnak! (Kiss Benedek fordítása) GEORGI CAPKANOV: SZENT GYÖRGY NAP ég mielőtt megvédte M áz ismeretlent a kutyáktól, Mokanina Petar már tudta, hogy nem véletlenül állított be hozzá a paraszt, hanem a szükség hajtja. Haragosan ráförmedt az ebekre, s végignézett látogatóján: az ismeretlen paraszt piros lélekmelegítőt viselt, mint a Deli-Ormán vidékén élő szegények általában. A derék, nagydarab férfiról lerítt, hogy ágrólszakadt, született szegény ember: az ingén folt hátán folt, s a nadrágját, felemás darabokból ügyetlen öltésekkel toldta össze, s elnyűtt, ütött-kopott volt a tüszője is. A mezítlábas férfi hatalmas termetű volt, akárcsak egy hegy, de Mokanina jól látta, hogy azok közé a galambszívű emberek közé tartozik, akikről azt beszélik, hogy még a hangyának is utat engednek. A paraszt köszönt, valami' olyasfélét motyogott: ,.Hogy szolgál az egészsége?” — de gondterhelt tekintetén látszott, hogy máshol jár az esze. Révetegen bámult maga elé, s előre mutatott, azt akarta megtudni, vajon Mandzsilari falu arrafelé van-e, és mennyi az út odáig? Mokanina megadta a felvilágosítást, s közben az országúton egylo- vas kocsit pillantott meg. A paraszt hagyta ott, amíg betért hozzá. A kocsin egy asszony ült, gör- nyedten, a kezét összekulcsolta a mellén. Fejkendőjét meg sem kötötte, mintha így könnyebben bírná a meleget. Nagy volt a hőség, az igaz, de Mokanina tudta, hogy ha az asszonyok kioldják a fejkendőjüket, akkor a forróságon kívül valami más is gyötri őket. A kocsiderékban csergébe bugyolált fiatalabb nő feküdt, fejét egy fekete párnára hajtva. Mokanina lánynak nézte, bár félrefordított arcát nem láthatta. — Beteget visztek? — kérdezte Mokanina. — A lányom beteg. A paraszt a mezőn legelő juhok felé nézett, rajtuk felejtette gondterhelt tekintetét, mintha nem is látná őket. — Hát ez a mi nagy bajunk — folytatta. — Nem vagy idevalósi. Honnan jössz? — Nadezsdából, Kanara mellől. Azelőtt Kucsuk-Ahmednek mondták. Humát árulok mindenütt, jó anyag az, arra mifelénk sokat találni, s az asszonyok örömmel megveszik a jó humát. Amikor pedig eljutok a tengerhez, veszek ott halat vagy szőlőt, vagy ami éppen akad. Hál’ istennek, megélünk. Hiszen ha ez a szerencsétlenség nem szakad ránk ... A paraszt leült a földre, előszedte kecskebőr dohányzacskóját, s körülményesen cigarettasodráshoz fogott. Mokanina melléje telepedett, s látta, hogyan reszketnek a férfi cigarettát sodró vastag s bütykös ujjai. — Egy gyereket se tudtunk felnevelni — panaszolta. — Csak ő maradt meg egyedül — mutatott a kocsi felé —, három még kiskorában meghalt. Vigyáztunk rá, mint a szemünk világára. A szánktól vontuk meg a falatot, hogy vásárolhassunk neki néha valamit, s csináltattunk ruhát is, ne fájjon neki, ha látja, a többi mit visel! Hát mostanig vigyáztunk rá, Isten kegyelmével. Aztán nemrégiben, egyszerre mintha agyonütötték volna. Semmi baja, csak sorva- dozik. Hallom — az anyjának beszéli —, az bántja, hogy a barátnői mind férjhez mentek, ő meg pártában maradt. „Ne gyötörd magad, lányom — vigasztaltam —, megtalálod majd te is a bold.ogsá- godat. Mit törődsz te a többiekkel? Azok jómódúak! A legények manapság gazdag menyasszonyt keresnek maguknak! De még elég fiatal vagy, te is férjhez mégy majd, nem késtél le róla. Sose törődj másokkal!” — Hány éves a lányod? — Tizenkilenc múlt. Gyümölcs- oltó Boldogasszony napján tölti be a huszadik évét. is mondjam csak... Én ugyan nem hiszek benne, de hát tudod, milyen az asszonynép, ha egyszer valamit a fejébe vesz. S beteg is, meg any- hyira fiatal még... Megremegett s óLnémult. Nézelődött. Ok nélkül húzogatta hol a bajuszát, hol meg a szgkállát: már régen borotválkozott, s az állián erősen őszölő borosta ütött ki. Mokanina szavaik nélkül is megértette. hogy minden ősz száll bajról és bánatról tanúskodik. — Egv este' — folytatta az ismeretlen — a mieink a révtől lőttek haza. Ott beszélték valamit az emlberek. tudom is én. hogv mát jókedvű emberek voltak, talán csak tréfálkoztak velünk. De Szíoenica. Jordan Jovkov: A FEHÉR I FECSKE — Elég fiatal még! — Fiatal bizony. A paraszt elnémult, s újra a juhokat nézte, anélkül, hogy látná őket. A rekkenő hőségben -csak a tücsök ciripelése hallatszott valahol a közelben. — A nyáron könyörgött, hadd menjen el ő is aratni. Szegények vagyunk, szűkösen élünk, de csak nézem, milyen gyenge, milyen beteges, nem engedtem. De egyre ri- mánkodott: „Apám, nagyon kérlek, engedj el engem is a többi 'lánnyal!” Hát jó, elengedtem. Hogy aztán mi történt, nem tudom, hi- 'szen nem voltam ott. Éjjel-nappal kint voltak a szántóföldön, este ott feküdtek le, s reggel ott keltek fel. Csak azt tudom, amit később maga mondott el nekem. Egyik nap, egész napos aratás után, a lányok megvacsoráztak, aztán énekeitek s nevetgéltek. Majd lefeküdtek. Nonka — így hívják a lányomat — ugyancsak lepihent. „Ledőltem — mondja — a kévék között, egy asz- tag alá, lefeküdtem szélmentes helyre, s -beburkolóztam. Elaludtam. Aztán egyszerre éreztem — mondja —, hogy valami nehéz, valami hideg nyomja a mellemet! Kinyitottam a szememet: kígyó!” — Ejnye! — Bizony, egy kígyó! Rátekergőzött, s a mellére feküdt. Felkiáltott, rémülten megfogta a kígyót, s elhajította. — Rátekergőzött? Megesik aratáskor az ilyesmi. Hallottam olyat is, hogy a kígyó egy asszony szájába mászott be. De nem marta meg. A lányodat se bántotta, ugye? — Nem! Csak a mellére feküdt. Nonka megragadta s elhajította, így mesélte nekem. Nem tudom, rossz álom volt-e vagy valóság! Azóta alig áll a lábán. Elhervadt, mint a letépett virág. A mellét fájlalja: „Ott, ahol a kígyó megnyomta — mondja —, ott fáj!” — Ejnye, de furcsa! — álmél- kodott Mokanina. — Hát most hová viszed? Talán doktorhoz? — Eh, a doktorok! Mit érnek a doktorok?... Hánynál jártunk már! Most elviszem ... hm ... hogy az ángyom. azon nyomban átfutott hozzánk, be nem áll a szája, mindig mindent tud! ..Guncso! — kiabált már a kapunál. — Szerencséd van neked is meg a lányodnak is! Most minden rendbe íön!” — ..Mi történt?” — kérdem. ..A 'révtől jöttek haza a Sziderov gyerekek. Niiikolá meg Peniu. azzal, hogy Mandzsilariban megjelent... megielént egy fehér fecske. Olyan fehér mint a hó!” — ..Hált aztán?” — „Tudod-e — azt mondja —. mit jelent a fehér fecske? Száz évben egyszer ha meg jelenik valahol, s az. aki meglátja, rögtön kigyógyul minden nyavalyából! ®uncso — mondja —. indulj, siess, ne halogasd! Vidd el' Nőnkét!” ■— „Jaj. falán segít!” — zokogott a lányom meg az anyja is sírni kezdett. És így jutottunk el ide... — De vajon igaz-e? — kiáltott fel Mokanina. — Hol lehet az a fecske? — Mondtam, hogy itt jelent meg. Mandzsilariban! — Fehér? — Hófehér! Mokanina csodálkozva nézett körül, aztán az országúira tekintett Minden áldott nap erre a legelőre hajtotta ki a nváiat. de csak most vette észtre hogv a telefonhuzalokon mennyi fecske ül. De ilyenkor megszokott látvány ez: közel az Ür Színeváltozásának ünnepe. s ilyentájt már összegyűlnek, összesereglémek a gólyák meg a fecskék is. útra készen. Oly sok volt a fecske, s ollvan sűrűn ültek egymás mellett, hogy a huzal megereszkedett alattuk, s Oelógott. mint egy rózsafüzér. Se szeri, se számuk, de mind fekete. — Hát ezért jöttem ide is — mondta a paraszt, bátrabban, megkönnyebbülten. — Mondom magamban. megkérdezlek téged is. talán láttad a fehér fecskét, talán hallottál róla valamit. — Nem hallottam, ióember. semmit sem hallottam. Fehér fecske? Hírét sem hallottam s nem is láttam soha egvet sem ... Aztán hirtelen észbekaoott. hoev szavai talán véslee kétségbemtik ezeket az embereket, s hozzáfűzte: — De lehet, hogy ilven is akad. Van fehér bivaly, fehér egér meg fehér holló is. Akkor talán fehér fecske is akad. Biztosan van. ha hallottál róla... ■ — Ki tudja? — iaídult fel a paraszt. — Ami engem illet, nem hiszek én benne, de hát tudod, milyenek az asszonyok... Feleihelődött. A meghatódott Mokanina felállt, hogy elkísérje s megnézze a leányt. A sok szerencsétlenségtől megtört, sápadt asz- szony már messziről figyelte a férjét amint az országút felé közeledtek. mintha a férfi arcáról akarná kitalálni, mit tudott meg. A leány még mindig oldalt fordulva, a telefon huzalon üllő fecskéket figyelte. -*• — Ez az ember azt mondja, közel a falu — szólt a paraszt. Amikor meghallotta az apja hangját, a leány megfordult Lesoványodott alakja egészen elveszett a takaró alatt, ailig lehetett kivenni a körvonalait, arca viaszfehér, s csak a szeme ragyogott, nevetett még fiatalosan. Felváltva nézte az apját meg Mokaninát. — Nonka! ez az ember látta a fecskét — szólt a panaszt Moka- niinára tekintve. — Abban a faluban látta. Gverünk, még mi is megláthatjuk! — Bácsi! Meglátiuk-e vajon? — kérdezte a leány, s a szeme felcsillant. Mokanina szíve összes zárult a torkát fojtogatta valami, s a szeme könnybe lábadt: — Meglátjátok Hiányom, hogyne látnátok! — felelte hangosan. — Én is láttam, ti is meglátjátok! Tulajdon szememmel láttam, egész fehér. hófehér fecske! Te is meglátod majd! Adja Isten, hogv láthasd lányom, s meggyógyulj!... Fiatal vagy még Meglátod maid. mondom hogy meglátod még a fehér fecskét... és meggyógyulsz ... Az anya becsukta a szemét és sírva fakadt. A magas, széles vállú paraszt köhintett egyet: kézbekapta a gyeplőt s megindult a kocsi mellett, a lovát vezetve. — Erőt. egészséget! — kiáltott utánok Mokanina. — Közel a falu! Kövessétek mindenütt a huzalokat. a huzalokat! Zitán sokáig álldogált az országúton, s a kocsi után bámult. Nézte a fekete fejkendős anyát, a kocsidenékban fekvő leányt s a gömyedten lépkedő, magas parasztot aki a lovát vezette. S nézite á felettük, a telefonpóznák között repkedő fecskéket, amint újra meg újra visszatérnek, és rászállnak a huzalokra. Mokanina elgondolkozva ment vissza a iuhokhoz. és úira hozzálátott a bocskorkészítéshez — nyers löbőrből fonta. ..Fehér fecske” — gondolta. — '„Vajon létezik-e?” De valami összeszorította a szívét. és nyomta a lelkét . Az ár megállt a kezében, s az égre nézve felkiáltott: — Istenem, istenem! De tenger sok szenvedés van ezen. a Földön! — S újra a távolodó kocsi után nézett. Karig Sára fordítása Összeállította: Rdkasy Ildikó VASZIL IVANOF SZÉNRAJZA
