Szolnok Megyei Néplap, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-30 / 229. szám

1981. SZEPTEMBER 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé képernyője előtt A múlt hét újdonságai — számomra: a hangot váiltó Terefere. a hosszabb ideje nem látott Vitray újabb je­lentkezése egy liDortfilmmel. és egy valóban új sorozat, a szombat esti filmkoktélból a Humor Harold. Róluk sze­retnék szólni azzal, hogy a kiemelés nem feltétlenül je­lent egyértelmű elismerést is. Terefere Igaza van Lisika DénesneW. a Terefere szerkesztőiének. Ha egy sorozatban időközben nem újítanak, nem változtat­nak. éveken -át ugyanaz a „nóta járja” benne, megszo­kottá. unalmassá válhat. Be­lemerevedik saját sablonjai­ba. formai kereteibe. Jókor váltott tehát hangot és for­mát a televízió szórakoztató magazinja. méghozzá olv módon, hogv közelebb került eevben az élethez is.. De mert mégiscsak derűs szeretne maradni, az életből vett anyagot is úgy tálalta rinort alakjában, hogy ironikus fel­hangot kanott. tehát a vá­lasztott témát szatirikusán kezeli. Legjobb nélda erre talán az a ..látlelet”, ame­lyet a szolnoki múzeuménü- lat siralmas állapotáról fes­tett az .Épület” című riport. A valóság épp úgy lehetne ok az elszomorodásra. mint megmos olv gásra. Ezt a té­mát. mármint e"v épület pusztulását sokfélé módon lehet bemutatni, a Terefere megközelítésmódja az úgy­nevezett szatirikus, a maga­zin stílusába váe. Hasonló- kéPDen tálalták a Körösmen­ti Tsz esetét is az útlezáró sorompókkal, melyek csak arra valók, hogy formálisan ugvan eléget tegyenek az előírásoknak, de ugyanakkor igazán semmiféle funkciót nem töltenek be. így teljesen értelmetlenek. A iósnővel készített riporban is felel­hettük az előbbiekben is ta­pasztalható ironikus felhan­got. ugyanakkor a marcipán­ból szobrokat gyúró cukrász­ról szóló beszámoló nélkü­lözte ezt a sajátos ízt. Ez lenne tehát a Terefere új műfaji találmánya, a ka­baré vérité. azaz amikor az élet. a valóság önmagában, különösebb átalakítás nélkül is mulatságos. (Hányszor mondjuk magunk is egv-egv képtelennek tűnő jelenség vagy komikusnak tűnő ese­mény láttán: ez tiszta kaba­ré!) Nos. ilven témákra va­dászik a Terefere. és jól te­szi. Erre építette lényegében a tartalmát, az élethumorhoz hozzáadva azonban a mes­terségesen előállított, nevet­ség különböző ..fűszereit”. Sainos. a kettő veevülé'ee, nem lett több. mint a két­féle humor külön-külön le­hetett vote" Sőt némileg za­vart is a két merőben külön­böző műfaj ilyen merész pá­rosítása: szatirikus riportok a legszélsőségesebb bohózati jelenetekkel. A már k\<w poros kabarétréfáktól egyál­talán nem tett villogóbb- csillogóbb a Terefere. azt a benyomást tette ránk inkább, mintha a műsor készítői még nem bíztak volna eléggé az általuk felfedezett kabaré vérité sikerében, ezért ’öl­jön hát egv kis Nóti — a siker biztosítékának­Ami pedig a műsorvezető tevékenységét illeti, hisz itt is újított a magazin. Pintér Dezső ült a kamerák elé. méghozzá először, szereplése kellemes meglepetés. Kedves korrektsége jelenlétét rokon­szenvessé tette, s szerencsére nem kívánta agyonfecsegni az estét, mint ahogy a rádió­ból érkező riporterekkel gya­korta megesik, még a Tercie­rében is. mivel nem tudnak szabadulni attól a szokásuk­tól. hogv a valóságot csak hangban érzékeltető rádió­ban mindent le kell „írniuk” szóban — részletesen, apró­lékosan. Pintér Dezső tudott uralkodni magán, s csak annyit beszólt, amennyi a ké­pekhez szükségeltetett min­denképpen. És nekünk be­szélt. nem a falnak, ahogy más esetben volt már tapasz­talható. Erzsiké Erzsiké, ezt a címet viselte Vitray Tamás riportfilmie. amely olyan valakiről szólt, akinek nemcsak elmaradt környezetével, hanem saiát testi fogyatékosságával is meg kellett küzdenie, hogv az élethez, a magasabb ren­dű élethez való jogát érvé­nyesíthesse. Kettős küzde­lem. és ki tudná megmonda­ni. hányszoros akarat. A kis növésű és töpörödött Erzsiké épp ezért sorsában, kihar­colt győzelmében — hisz vé­gül is falusi lányból nyelve­ket beszélő tanárnő lett és sugárzó szeretető asszony — jelképpé magasztosul előt­tünk. Egyébként ez történik Vitray (minden hasonló té­májú riportfilmjének ala­nyával. mert ő az egyediben mindenkor megtalálja az ál­talánost. vagy talán méein- kább az általánosítható em­berit De sohasem a szentté avatás buzgalmával tesizi ezt mindig megőrzi a hiteles em­beri mértékét, riportjának alanyait természetes dimen­zióban állítja eliibénk. Erzsi­ké is úgy jött-ment. beszélt vagy éppen beszéltetett (pél­dául az óráján) a kamerák előtt, ahogy mindennapjaink szokása, csak okos tekintete, mosollyal teli arca. belső tűzről táplálkozó melegsége árulta el lényének kivételes tulajdonságait Jó látni az ilyen filmeket anélkül, hogy észrevennénk. emberségün­ket gyarapítia. Erzsiké pél­dája: felemelő. Humor Harold A szokatlanul változatos szombat esti filmkoktél iga­zi érdekessége a Humor Ha­rold volt. burleszk Harold Lloyddal a főszerepben. A nevettetés 'klasszikusát lát­hattuk viszont a húszas évek filmcsillagált aki Chaplinhez hasonlóan. de egyáltalán nem utánozva, egv csetlő- botló kisember képében mu­lattatja kortársait s tárja fel a társadalom különféle kép­telenségeit. A mi felfedezé­sünk most: ez a humor ma is élő. Ho?v műsorába vet­te a televízió, nem valami nosztalgiának engedett csu­pán (manapság minél régebb valami, annál divatosabb), hanem olyan értékkel hozza össze a nézők tóborát, amely időtálló, igazi, por nem fedi. Ezúttal kettőt láthattunk a Lloyd-f i Írnek bői. a Ló-showt és az Álom-szerenádot. Kí­váncsian várom a többieket is — sorjában — akár min­den szombat estére is esbet belőlük egy-kettő. A mosta­ni' feltűnően szürke és fan- tázdaszegény Derrick helvett is bizony szívesebben néztem volna meg még egy Llovd- burleszket. V. M. Szolnoki amatőrfilmesek Tallinnban A kétévenként sorra kerü­lő Tallinn—Szolnok amatőr^ film-fesztivál „házigazdája” idén az észt főváros lesz. A szolnoki amatőrfilmesek — akik ma indulnak Tallinnba — ezúttal öt filmmel szere­pelnek a fesztiválon. A vetí­tésekre október 5-én, a tal- linni kultúrpalotában kerül sor. Néprajzi expedícióval Kelet­Szlovákiában Vadalmát a káposztába Szekér a falucsónakon Már hírül adtuk, hogy ma­gyar akadémiai kutatók és muzeológusok néprajzi ex­pedíción vettek részt Kelet- Szlovákiában, az Ung vidé­kén. Ottani munkájáról be­szélgettünk Bellon Tiborral, a karcagi múzeum igazgató­jával, az expedíció egyik tag­jával. — Mi indokolta ezt az ex­pedíciót? — A CSEMADOK felfi­gyelt arra, hogy ezt a terü­letet néprajzi szempontból nagyon kevéssé kutatták föl. Meghívására vettünk részt a gyűjtőmunkán. A nagykaposi járásban két falu — Csicser és Szirénfalva — vizsgálata volt a cél. Én a folyamsza­bályozás előtti ártéri gazdál­kodást tanulmányoztam. Megkönnyítette a munkámat, hogy a Latorcát viszonylag nem régen, az ötvenes évek­ben szabályozták. Addig ára­dáskor még utcákat is elvá­lasztott egymástól. Az egész határt érintette tehát az ár­téri gazdálkodás. — És miket tapasztalt? — Archaikus gazdálkodási formákkal lehetett találkoz­ni. A méhek számára készí­tett deszkafaűiú. zsuofedeles kasok például télen-nyáron kint voltak a szabadban. Be­járatukat szúrós növénnyel védték az egerek ellen. A „termést” lépesmézként áru­sították. A kasok tartalmá­nak kiszedése előtt kéngőz­zel elpusztították a méheket. — Nem járt ez az állo­mány kipusztulásával? — Azért nem, mert éven­ként kétszer, háromszor raj-- zottak a méhek. Sok méh­család a fák odvaiba telepe­dett be. Könnyen verhettek tanyát maguknak, hiszen óriási erdőségek voltak. Az egyik fálubeli ember például olyan tölgyfát vágott ki, amelyet csak hatan tudtak körülfogni. Hatvan köbméter fát árusított ki belőle. Ilyen­kor, szeptember táján a fa­lubeliek megfigyelték, hogy melyik fa odvábán vannak méhek. Kibontották a fa ol­dalát, és elrabolták a lépet. Barkácsolásnak nevezték ezt. — A méhészet mellett mi­lyen egyéb téma volt még izgalmas az ön számára? — Többek között a mada­rászat. A nagy ártér miatt sok vadmadár volt. A vadka­csatojást rendszeresen gyűj­tötték a falubeliek. Volt, aki sárral körülvéve megsütötte a mezőn, volt, aki hazavitte és kikeltette. Repülőtollaitól megfosztva manapság is sok udvarban található vadkacsa. Sokan kedvelték a seregély­levest. A „seregélyező baltá­val” kibontották a fák od- vait, úgy fogták a madara­kat. Jóízű csemegének szá­mított a kisvarjúkból főzött leves is. Kirántva is ették a varjút. — A gyümölcstermesztés? — Gyümölcstermesztésük a felső-tiszavidéki kultúrával mutat rokonságot. Sok gyü­mölcsöt aszaltak. A szilvát úgy, hogy ártéri vesszőfonat­ra terítették. Fölé tetőt húz­tak, alatta meg állandóan pa­rázslóit a tűz. Sok vadkör­tét, vadalmát, vadcseresznyét is gyűjtöttek. Vadalmát rak­tak például a hordóskáposzta közé — ezáltal jobb ízű lett mind a kettő. — Bizonyára az állatte­nyésztésben is tapasztalt ér­dekes dolgokat... — A mai napig a folyón itatják az ártéri gulyát. Szú­rós gallyakkal körülvett „ko­sárba” terelik éjszakára. Nemcsak az árterületen, ha­nem a hegyekben is szokásos a makkoltatás. A makkot egyébként össze is szedték, verembe rakták, megöntöz­ték és lefedték. Amikor ki­csírázott, akkor etették a sertésekkel. Azt mondják, az így tartott disznóból olyan szalonna lesz, hogy csak úgy csöpög belőle a zsír. — Folyóparti területről van szó. Hogy jutottak át a he­lyiek a túlsó partra? ' — Szirénfalvának két falu­csónakja volt. Egy-egy ak­kora tölgyfából kifaragva, hogy azon vitték a szekeret is. A négy kerék oldalt leló­gott róla. Az ökröket meg átúsztatták a folyón. Leg­alább egy hetet töltöttek ilyenkor a határban. — Hogyan fogadták önö­ket a helybeliek? — Szives barátsággal. Az a rész a Bodrogköz felett van. Húsz kilométerre följebb hú­zódhat onnan a magyar nyelvhatár, így könnyen szót értettünk. Mivel a folyósza­bályozás után ott is megcsap­pant a halállomány, az egész falu fogta a halat, hogy a kedvünkbe járjon. — Készséggel nyilatkoztak. Az egyik 91 éves bácsitól még azt is megtudtam, hogy az első világháború idején Kazány körzetében, ahol ő hadifogoly volt, hogyan ter­jesztették a kölest. — Tervezik-e az expedíció folytatását? — Tekintve, hogy néprajzi irodalma nincs annak a táj­nak, inkább az első tapoga- tódzásokról, egy munka kez­detéről beszélhetünk. Ezért jövőre újabb utat tervezünk oda. S. B. A zenei világnapon Ünnepi hangverseny Szolnokon A zenei világnap alkalmá­ból ma este 6 órától ünnepi hangversenyt rendeznek Szol­nokon, a városi tanács dísz­termében. A közönség a Kas­sai úti Általános Iskola út- törőkórusa. a Verseghy Fe­renc Gimnázium női kara, a Tiszaparti Gimnázium ének­kara, a szolnoki Kodály kó­rus, valamint a szolnoki fú­vósötös műsorát hallgathat­ja meg. Kiállítás gyerekrajzokból Hétfőn kiállítás nyílt Nagy- ivánon azokból a gyermek- rajzokból, amelyek a helyi művelődési ház által meg­hirdetett pályázatra érkeztek. A pedagógusokból, a járási művelődési központ és a szülői munkaközösség képvi­selőiből álló zsűri a beérke­zett 65 pályaműből negyve­net ítélt bemutatásra alkal­masnak. Harminc kis alkotót részesítettek tárgyjutalom­ban, közülük az első díjat, a ízsebrádiót Gyöngy Gyöngyi negyedikes kislány nyerte. A második díjat megosztották Szabó Zsuzsa elsős és Hajnal Gábor nyolcadikos tanuló pá­lyaműve között. Félkész festményekből Rendhagyó tárlat Rendhagyó kiállítás nyílik ma délután öt óraikor a me­zőtúri művelődési központ- bam, ugyanis nem befelezett, kész alkotásokat, hanem váz­latokat. félig kész festménye­ket. igrafikákiait láthatnak ott egv hétig az érdeklődők. A városban egy hónapig ven­dégül látott ihat művész úgy­nevezett nyers kd ámítását a jövő év tavaszán követi az „igazi”, ahol már a mezőtúri ihletésű, fcimiunikállt műalko­tások szerepelnek. A képzőművészeti alkotó-» tábort két óv múlva útból megrendezik a két tsz. az ál­lami gazdaság, a tanács, a művelődési közioant és a DATE helvi főiskolai kara közös szervezésébenL — És veled hogy fér meg? — Sehogy. Eltűr. De te más lapra tartozol... Hallgattak egy sort. — Anka — szólalt meg Paska. — Emlékszel az ani­zotrop útra? Anka összeráncolta a homlokát. — Milyenre? — Anizotrop. Ahol a „Behajtani tilos!” tábla lógott. Emlékszel, amikor mi hárman? ... — Emlékszem. Anton mondta, hogy anizotrop. — Anton‘akkor átment a tábla alatt, amikor pedig visszatért, elmondta, hogy ott állítólag egy felrobbantott hidat talált, meg egy fasiszta csontvázat géppuskához láncolva. — Nem emlékszem — mondta Anka. — No és aztán? — Most gyakran eszembe jut ez az út — folytatta Paska. — Mintha valami összefüggés volna... Az út anizotrop volt, akár a történelem. Visszafelé menni nem lehet. Ő pedig mégis elindult. És egy odaláncolt csont­vázba botlott. — Nem értelek. Mi köze ehhez az odaláncolt csont­váznak? . — Nem tudom —* ismerte be Paska. — Csak úgy rémlik. Anka így szólt: — Ne hagyd, hogy sokat gondolkozzon. Állandóan beszélj vele valamiről. Valami ostobaságról. Hogy vitat­kozzon. Paska felsóhajtott. — Ezt magam is tudom. De mit törődik ő az én osto­baságaimmal? Hallgatja egy ideig, elmosolyodik, s el­megy. Én pedig ott ülök ... Eleinte észrevételnül követ­tem, most azonban csak ülök és várok. Bezzeg, ha te ... Anka hirtelen felállt. Paska hátratekintett, és szin­tén felállt. Anka lélegzetvisszafojtva nézte a tisztáson közeledő Antont. Magas volt és széles, arca világos, nem fogta meg a nap. Semmi sem változott rajta, mindig kissé komor volt. A lány elébe indult. — Anka — szólt nyájasan Anton. — Anka, drága pajtásom... Feléje, nyújtotta hatalmas kezét. A lány félénken közeledett hozzá, de nyomban visszahőkölt. Anton ujjain piroslott valami... De nem vér volt, csupán a szamóca leve. — 119 — —VÉGE— Fordította: Gellért György — Aztán ... — mormolta. — Senki sem tudja, mi volt azután. A rádióadót otthon hagyta, és amikor a ház ki- gyúlladt, az őrjáratot végző léghajón rájöttek, hogy baj van, és nyomban Arkanarba indultak. Mindenesetre alta­tógázpatronokat szórtak a városra... — Paska elhallga­tott, s egymás utón dobálta szájába a szamócát. — És? — kérdezte halkan Anka. — A palotába jutottak ... Ott meg is találták. — Hogyan? — Hát... aludt. És körös-körül mindenki... feküdt. Egyesek aludtak, mások pedig... Don Rebát is megtalál­ták ... Magukkal vitték őt, vagyis Antont, a Bázisra szál­lították ... Tudod, Anka, ő semmit sem mesél. Anka falfehéren, szálegyenesen ült, és Paska feje fölött átnézett a kis ház előtti erdei rétre. * — De mi^lett a lánnyal? — kérdezte Anka. — Nem tudom — felelte ridegen Paska. — Ide hallgass, -Páska — szólt Anka. — Talán nem is volt érdemes idejönnöm? — Ugyan, mit beszélsz! Azt hiszem, nagyon megörül neked... — Én pedig folyton úgy érzem, hogy ő valahol a bok­rok között lapul, néz bennünket, és arra vár, hogy én el­menjek. Paska gúnyosan elmosolyodott. — Azt már nem. Anton nem volna képes a bokrok között üldögélni. Nem tudja, hogy itt vagy. Horgászik valahol, mint szokott. — 118 —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom