Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-05 / 182. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. AUGUSZTUS 5. Valami szépet csinálni A szakmabeliek ismert jelszava: az üzlet tükre a kirakat De milyen a jó kirakat? Erről eltérőek a vélemények. Akadnak, akik arra szavaznak, hogy a jó kirakat egyenlő a szép kirakattal, vannak, akik úgy gondolják, hogy a kiraKatban helye van mindennek, amit el kell adni. Mondják azt is, hogy a kirakat része az üzletpolitikának, s hivatott hirdetni a divatot, emellett formálni az ízlést, megteremteni a színek és a formák összhangját. Kérdéseinkre Csepregi Gyulánétól, a budapesti Do- mus Áruház kirakatrendező lakberendezési vezetőjétől várunk választ. — Mi a véleménye általában a kirakatainkról? — Sok éve nem találkozunk azzal a -régi, ismert szövegű táblával az üzletek, áruházak kirakataiban, amely ezt hirdette: Amit nem lát a kirakatban; azt megtalálja az üzletben. Eltűnésének feltehetően sok oka van. így például az az általam helytelenített gyakorlat, hogy a legtöbb helyen mindent. amit csak lehet összezsúfolnak a kirakatban. Elvétve találkozhatunk csak a szó igazi értelmében esztétikusán, ízlésesen berendezett kirakattal. Az) okok között szerepel: a sok év előttihez képest nagyobb az áruválaszték, s lám, mégis mennyit (emlegetjük, hogy mennyi a hiánycikk. Az említett szövegű táblák talán ezért is mentek ki a divatból: az emberek túlontúl sok árut keresnek — hiába. — Mikor jó egy kirakat? — Erre a kérdésre általánosságban nehéz lenne válaszolni, legfeljebb annyit, hogy jó, ha figyelembe veszi a városképet, figyelemfelhívó, de nem harsány. — És a Domusban? — Heten foglalkozunk ezzel a munkával; négy lak-, berendező és három kirakat- rendező. Feladatunknak csak egy kis része a kirakatrendezés. mert bent az áruház képének a formálása szintén ránk vár. Ezt a szempontot mindig figyelembe kell vennünk. Ahhoz . pedig, hogy mindig ízléses, valóban esztétikus legyen a belső tér, nagyon sok bútorra; széles választékra lenne szükség. Ez azonban nincs mindig. Ritkán Ugyan, de előfordul, hogy mondjuk délután elviszi a vevő az árut. s csak másnap reggel tudjuk pótolni a hiányt. Sokkal gyakoribb viszont, hogy temérdek árunk van; ilyenkor össze kell hoznunk a kék. a sárga, a piros színű bútorokat, a csíkosat a mintással. Zsúfolt Lesz az egész, holott levegős bemutató-terekre lenne szükség. — Nem jó se a kevés, se a sok áru? — Dehogynem, az valójában jó. ha széles az áruválaszték. De a választékinak a raktárban a helye. Mi túlzsúfoltak vagyunk, raktárnak használjuk áruházunk belső terét, holott annak bemutató teremnek kellene lennie. Ha tényleg az volna, némi állandóság jellemezné. — legalább egy-két héten át — az áruházi „kiállítást”. Helyszűke miatt naponta többször is berendezzük a belső tereket. — Győzik heten a munkát? — Reggelenként, héttől tízig, vagyis nyitásig a négy közül két lakberendező segít a kirakatok és a belső tér kialakításában. Szintenként két-két lakberendező áll készenlétben. ha valaki tanácsot akarna kérni. Sokan teszik: felméretik a lakást tapétázáshoz, új bútor vagy csupán egyetlen elem vásárlásához kémek ötletet, javaslatot. — Teljes az egyetértés a kirakatrendezők között? Hisz az ízlések különbözőek! — Nem mindenben értenek egyet, de ez nem baj. Nekem sem tetszik minden olyan bútor, amit kiállítunk. Nagyjából a fele tetszik, a másik fele nem. De hát olyan nagyon nem válogathatok, a vevő pedig nem csak azt a bútort keresi, ami a kirakatrendezőnek tetszik. — Mi a kirakatrendezés mottója? — A körülmények fogságában valami szépet csinálni, ami ha rövid időre is, megragadja az embert. — Mi bosszantja leginkább a kirakatrendezőt munkájában? — Minden bútor mellett nem állhat eladó!,! (kirakatrendező, lakberendező. A vevők némelyike azonban nem képes vigyázni a kiállított bútorokra, naponta találunk négy-öt olyat, amit re- parálni kell. mert vagy a huzatot tépték fel rajta, vagy a vasalása szakadt ki. a lába inog. Hát ez bizony nagyon szokott bosszantani. F. GY. Ünnep után Ferihegyen Tavaly ünnepelte 30 éves fennállását a Ferihegyi repülőtér. A háború után itt építették Közép-Európa egyik legkorszerűbb repülőterét, amelyről 1950-ben szállt fel az első gép. öt LI—2-ből állt akkor a géppark, mely 120 utast szállíthatott összesen Budapest és a kilenc megye- székhely között. A repülők még sokkal jobban ki voltak szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, de arra is volt példa, hogy a légibázis azért nem fogadhatott repülőgépet, mert a reptér épületét bérbeadták. Az 50-es évek végén meg- * kezdődött a légiközlekedés nagyarányú fejlődése, megjelentek a korszerű repülőgépek is. A javuló vasúti közlekedés lehetővé tette a belföldi légijáratok megszüntetését. A 70-es években tömegközlekedéssé váló repülés felvetette Ferihegy fejlesztésének kérdését. 1980-ra a reptér évi utasforgalma elérte az 1,8 milliót. Ma rekordnapokon 15 ezer utas is megfordul Ferihegyen, ez óránként 25 gép érkezését vagy indulását jelenti. A 30 éves öregedés következtében — bár kétszer is bővítették az épületeket — Ferihegy elérte használhatóságának végső határát. A biztonságos forgalom csak állandó toldozással foltozással volt fenntartható. A Minisztertanács 1977-ben rendelkezést hozott, hogy a már meglévő repülőtér mellé újabbat kell építeni. A 6 és fél milliárd forintos költségű első ütem építkezéseinek félidején már túl vagyunk. Megvalósult az ország egészére kiterjedő műszeres repülésirányítás. Már építik az új futópályát, amely 3700 méter hosszú lesz. Készülnek az ehhez kapcsolódó fény- technikai, rádiónavigációs és meteorológiai berendezések, amelyek 200 méteres vízszintes látásnál lehetővé teszik a biztonságos fel- és leszállást. (Még nincs a világon olyan repülőtér, amely ennél kedvezőtlenebb viszonyoknál is üzemképes.) 1983-tól az új pálya alkalmas lesz a polgá% Az új központi irányítóto- roly, amelytet a két pálya között helyeznek el — 12 emelet magas lesz ri repülés jelenleg ismert ösz- szes géptípusának fogadására. Üj hangár is épül, hogy a jövőben a gépeket közvetlenül a forgalom mellett itt Budapesten javíthassák. A beruházás első ütemét 1982-re kell befejezni, de légiközlekedésünkben a későbbiekben is jelentős fejlődésre számíthatunk. (Hauer Lajos riportja — KS) ■hmi A régi hangárokban nem férnek el teljesen a gépek, így a hajtóművek javításait a szabadban kell elvégezni A bal sarokban az új gurulópálya speciális biztonsági felületének kialakítása látható Terepasztalok kiskatonái Még egy igazítás a piciny huszárfigurán A kép jobb oldalán a különböző színű műanyagdarabkák, mellettük a formázó kés, a kép bal oldalán pedig azt látni, hogyan igazgatja egy goliyóstollbetéttel a kis huszár ruháját dr. Major István (Fotó — KS) Azok a múzeumbarátok, akik egyrészt a budai Várban lévő Hadtörténeti, másrészt a várpalotai Tüzér Múzeumot is útjukba ejtették már, bizonyára fölfigyeltek azokra az aprócska, alig néhány centiméter magasságú katonafigurákra, amelyek pontos hadrendbe állítva régi híres csatákat idéznek, egyúttal pedig e háborúskodások résztvevőit mutatják be korhű öltözetekben. A hüvelykujjnyi tüzérek, huszárok láttán ki-ki azon is eltűnődhet, hogy vajon miféle ujjak képesek kiformálni e gyalogosan vigyázzba meredő vagy a díszesen kan- tározott lovacskák hátán karjukkal hadonászó hadfiakat, „akiknek” még az arckifejezése is olyan elszánt, mintha éppen akkor tudatosult volna bennük a legeslegutolsó. parancs. Nos, a terepasztalok kiskatonái néhány száz lépcső- nyire a Hadtörténeti Múzeumtól, a budai Vízivárosban, a II. kerületi Fazekas utca egyik vadonatúj társasházában készülnek, ahol dr. Major István, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Talajtani Tanszékének tudományos munkatársa igazgatja őket olyanra, hogy minél elevenebb mozgásúak legyenek, s hogy az öltözékük a korabeli hadseregek szolgálati szabályaihoz a lehető legpontosabban igazodjon. Az olvasó nyilván furcsállja: éppen egy talajtani szakember adta a fejét arra, hogy e piciny fegyverforgatók alakot nyerjenek? Ám korunkban, amikor a furcsábbnál furcsább és az érdekesebbnél érdekesebb kedvtelésekről annyit hallani, ezen a hobbin sem csodálkozhatunk. Annál kevésbé, mert dr. Major István már szinte kamaszkorában eljegyezte magát a szobrászkodással, s ezzel együtt avval is, hogy őt e művészeti ágban kizárólag a parányi méretek izgatják. Közben persze biológus diplomát szerzett, ledoktorált — „mellesleg” írt egy könyvet Lesz-e sas kétezerben? címmel — ám hónapra hónap, évre év, változatlan kedvvel és szorgalommal bővítette hadseregének létszámát. Egyúttal pedig e játékosnak tűnő, ám végtére is a szaktudományok reguláihoz igazodó figurateremtés múltjában is elmélyedt, s — mint mondja — megtudta, hogy az efféle kis fegyveres, egyenruhás alakok már a római sírokból is előkerültek. Ugyanígy szép számmal maradtak fenn a középkorból is. Ezek a figurácskák azonban még egyedi alkotások voltak, ellentétben a XVIII. századtól gyártott ólomkatonákkal, amelyeket immár sorozatban öntöttek. Az ólom-, pontosabban mondva: ónkatonák korszakát a porcelánkatonák korszaka váltotta fel, ezt pedig az az időszak, amikor megint egyedi darabokként hagyták el a műhelyeket a cinből fabrikált alakok. S nem csak maga a felhasznált anyag változott, hanem mind fontosabbá lett e modellek szerepe a katonai oktatásban is. Különösen a napóleoni időkben vették igénybe őket, amikor a csatákat immár előre tervezték: „lejátszották” a soron következő ütközetet... Mondani sem kell, hogy manapság már nem ónból, nem porcelánból és nem is cinből, hanem könnyen formálható és jól megszilárdítható műanyagból készülnek a kis'vitézek. Dr. Major István az NSZK-ban gyártott FIMO nevű masszát találta a leghasználhatóbbnak, s ezt a matériát igazgatja úgy, hogy abból gyalogos zászlóaljak, tüzérségi ütegek és más seregrészek közkatonái, tisztesei és tisztjei tűnjenek elő. Ez a korábban nálunk is kapható — ám újabban egy rosszabb minőségű olasz piasztilinnel felcserélt — anyag ugyanis sokféle színben készül, -s így nem utólag kell „megtarkázni” a csizmákat, a sisakokat, a mentéket. Dr. Major István elsősorban az- 1848—1849-es forradalom és szabadságharc hadseregének különböző fegyvernemeit idézte meg eddig e minikatonák felsorakoztatásával. Tette pedig ezt azért, mert elsősorban e kor hadviselőiről él hamis kép a köztudatban. (Hogy mást ne mondjunk, az akkori magyar huszárt mindenki vörös csá- kós, ■ kék mentés, veres nad- rágos legénynek ismeri, holott csak egyetlen egy huszárezred — az Attiláról elnevezett — tagjai feszítettek ilyen mundérban. E jellegzetes viselet csak 1868 után vált általánossá.) Ügy tervezi, hogy ha a több mint ötszáz figurás hadserege elkészül, akkor azt a Hadtörténeti Múzeumnak ajándékozza: hadd lássa mindenki, miképpen festettek azok, akik a hívó szóra felsorakoztak Kossuth zászlaja mögé. Akácz László