Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
8 Irodalom» művészet 1981. AUGUSZTUS 2. A hideg október, amikor már senki sem számított rá, szokatlanul és kellemesen langyos estével ajándékozta meg a várost. Felhőtlenül ragyogott a telihold a sejtelmes világításban gótikusán felmagasló háztetők fölött. Ezek az öreg, vagy inkább öreges házak gondterhelt homlokzatukkal egy néhai grófi palotához tartozó kis parkot álltak körül,' amelyben a Holdfény-szonátán ábrándozó kon- tesszek helyén most játszóterek és földalatti vasút szellőzőaknái lapultak a parkpusztítók feledé- kenysége folytán megmenekült öreg fák homályában. Középen szökőkút csobogott, könnyelműen pazarolva az értékes energiát ebben a késői órában mindössze két látogatójára, mert Gregory Gergelyen és lányán kívül senki sem volt kíváncsi a késő ősz szépségeiből ötvöződött esti hangulatra. Gregory Kata, aki jócskán kinőtte már a gyerekek számára szerkesztett hintát, a lendület mámorában elnyújtózva majdnem vízszintesen lengett a távoli ég és a számára veszedelmesen közeli föld között, Gregory pedig éppen a tizenkettedik kört kocogta le a játszótér körül, majd néhány karlengetéssel próbálta levezetni a tagjaiba rakódott ólmot, és kardigánjába bújt. Kapkodó lélegzete lassan visszanyerte megszokott ritmusát, és már felszabadultnak, könnyűnek érezte magát, pedig a nyolcadik kör végén jócskán mellbevágta szegycsontja táján a kíméletlen, bal karba kisugárzó fájdalom. amely az infarktus állítólagos hírnöke. Erre a fájdalomra éppen úgy megszerezte a jogot, mint mindenki, túl az ötvenen, s hogy éppen mostanában jelentkezett, mikor gondjai-bajai valamennyire fogyni látszottak, az is szinte törvényszerű. Ebben az időpontban mindig kettejükre maradt a kert. mintha egykori gazdái valamiféle távoli és bizonytalan rokonság folytán éppen rájuk testálták volna. Ilyenkor tárgyalták meg az élet fontos semmiségeit,. és Gregory mielőtt a csendet megtörte volna, néhány pillanatig elnézte lányát, aki kócos-girhes, hanyag és költséges tóprongyba rejtőzködött gyerekből mostanában kezdett hosszú kezűlábú, á kicsit idejétmúlt környezetbe illőn érdekes fiatal nővé finomulni, amint azt Gregory félve és mégis örömmel, egyre gyakrabban megfigyelte. —Kár^Sogy éppen háttal ülsz a holdfénynek... A lány nem válaszolt, és fejét már-már természetellenesen felszegve az éjszakába bámult. Arcának finom vonala kirajzolódott a telihold világánál, és a tekintete előtt ellengő árnykép meghosszabbításában Gregory egy alakot ^tt észre. A feszült hallgatás bizonya^ ra a betolakodónak szólt. A bokrok közül most egy fiatalember bújt elő, átlépett a padokból alkotott korláton, és egy nem nagyon távoli, de sötét sarokba húzódott. Csak sejteni lehetett világos ballonkabát.iát. alatta a vékony vászonnadrágot, amely a langyos nappalok ellenére sem illett már ehhez az évszakhoz. Görnyedt háttal, s ugyanakkor messze kinyújtott lábbal ült ott, nyakát fázósan behúzva, és a vékony kabátba burkolózva. Ez a testtartás félelemre, egyben világmegvetésre emlékeztette Gregorvt. Otthagyta lányát, és sétálni kezdett, mert nem tudta eldönteni, hogy nem Katának szól-e a látogatás, de nem túl messze mégis megállt, pontosan kimérve a szükséges óvatosság szabta határt a sötét parkban. A szökőkút peremére támaszkodva a holdfényes házakat, ablakaikon át a szobabelsőket. a kiszűrődő kékes vibrálást szemlélte. Egy lélek sem mozdult a házakban, mégis pontosan érzékelte a környék lakóit, amint háttal a kertnek, holdvilágnak, szökőkútnak a képernyőre merednek. Aztán még elnézte egy ideig a rokkantra nyesett fákat, a grófi palota sötét udvarát, és körben cirkáló tekintete végül visszatért a mozdulatlanságba gubózott figurára. Tagadó és megvető testtartása mintha nem a világnak, hanem elsősorban Gregoryéknak szólt volna — ha egyáltalán látta őket. S ha igen, milyeneknek láthatta? Egy koros férfi, a kispolgár összes ismertetőjeleivel — mármint abban az értelemben, hogy nálunk a nyárspolgárt immár jó ideje összetévesztik a kispolgárral — és egy lány ugyanebből a faj- zatból. Gregory ugyan, mint sem kis-, sem nyárspolgár, mit sem törődött mások efféle vélekedéseivel, még a nagypolgár kategóriájába sem szívesen soroltatta volna magát, de ez, a mindenféle társadalomtudományokban bizonyára járatlan fiatalember, aki csak nemrégen szökhetett meg frázisokkal és közhelyekkel agyonterhelt diákéletéből, az efféle finomságokra más, vagy valóság? Mintha egykori önmagát látná ott a sarokban. Elhessegette a kísérő párhuzamot: Találkozás egy fiatalemberrel? Elcsépelt motívum. Különben sem látomás ez itt, hanem élő ember, idegen, semmi esetre sem ő, vagy alteregója, aki számonkérni jött be nem váltott nagy ígéreteit. .. De minél tovább figyelte a fiatalembert, annál több ismerős vonásra lelt benne. A homlokába hulló sűrű, sötét haj, alig serkedt bajusza, s a keshedt ruhadarabok is mintha Gregory háborút átvészelt ruhatárából kerültek volna Dessewffy László: Régi kert, holdfényberi bizonyára érzéketlen. Látja a javakorabeli atyát, beképzelt, gőgös gyermekét, a beérkezetteket, ebben a hagyományosan előkelőként nyilvántartott városrészben, amelynek ócska kis házairól sokan azt képzelik, az ördög tudja, honnan vették ezt a hitüket, hogy bennük iná is zárkózott patríciuscsaládok élnek. Igaz, hogy ükapáim valamikor laktak itt — emlékezett Gregory r— efféle házakban, mikor a mai világváros még poros fészek volt, dűledező városfal övezte, és a nemzet nagyjai életük céljának tartották, hogy ezt az elmaradott kisvárost nagyvilági szintre emeljék. de már önmagában ezért is hihetetlen, hogy én ma itt, ebben a városrészben élek. Hiszen a háború után, majdnem kölyökként és idegenül én is... igen... én is... Megkapta az emlék váratlansága. és szemét erőltetve a sarokba meredt, a vászonhacukáiban gör- nyedten didergő fiúra, a világmegvetés ismerős testtartására. Látoelő, vagy arról a vázlatról, amelyet életuntsága tetőzésének idején egy jól rajzoló barátja készített róla, és amely még most is ott lapult a múltból megőrzött kacatok alján. És ha történetesen a régi önmagámmal találkoznék itt, ugyan melyikünk tehetne a másiknak szemrehányást? Elvégre én is ültem itt, talán ugyanebben a testtartásban, mikor a palota udvarán még Beethovent és Mozartot játszottak a hűvös nyári estéken, és nekem csak ritkán volt pénzem, hogy belül kerüljek a vaskerítésen — gondolta Gregory. — Akkoriban minek néztem én a hangverseny közönségét, a puha stólákat és keppeket viselő nőket,' és angol szövetruhát viselő férfiakat, mikor hangverseny után öreges léptekkel jöttek a kerten át és minek nézhetnek engem ma, mikor hangverseny után az utcára lépek? Hogyan magyaráztam volna meg saját árvaságom és kirekesztettségem szemben a világ zavartalanul élő felével, és ágyrajáró életmódom, ami egyébként ebben a városban sorsa a mindenkori fiatalságnak. Talán inkább mostani önmagam kérhetné számon a régi fiataltól, hogy mit kezdett az akkori életével... Még hogy ő forgatta volna meg az egész világot? Hiszen harmincöt év alatt látszólag annyit változott, hogy az a fiatalember most az egyik itteni ház lakója, akit komor megvetéssel méreget egy jövendő ittlakó... Gregory már vagy negyedórája rótta a szökőkút körül sétáját, Kata némán hintázott, ügyet sem vetve apjára és a sötétbe húzódott alakra. Mit gondol ez a fiatalember? Miért ez a megvetés? Gregory legszívesebben odaugrott volna hozzá, hogy jól megrázza, és arcába kiáltson: Semmi oka a kétségbeesésre. Vagy legalább indokolja meg, hogy miért ül ilyen komoran ebben a valószínűtlen szépségű estében, vitatkozzanak, és majd ő meggyőzi, hogy szépen is lehet és szépen kell élni... Vagy legalább szólna Katához, de erre is éppen olyan gyáva, mint minden egyéb értelmes cselekvésre. Tegyen már valamit, akármit, hogy bebizonyítsa, egy emberöltő alatt igenis odébb mozdul a világ. De nem történt semmi, a fiatalember továbbra is a sarokba húzódva ült, mint a kísértet. — Későre jár, gyermekem! — szólt Gregory a lányához, és Kata óvatosan, csak fél lábbal fékezve, a másikat furcsán a föld fölött úsztatva leállította a hintát. Kikászálódott a szűk ülésből, és mint egy beteg madár, könyékben meghajlított karral, sután egyensúlyozva és csapkodva, fél lábon a legközelebbi pádig ugrált. A holdfényben láthatatlanul két mankó hevert ott, hóna alá igazította, és elindult a kerti úton. Látod, barátom — gondolta Gregory, még mindig a fiúval vitatkozva —, még ezt is el kell viselni! Hidd te csak azt, hogy ilyen nyomorúság rejtezik a jobb polgári házak kiegyensúlyozottá mázolt homlokzata mögött. Mert igaz, hogy nincs tökéletes idill és boldogság, de éppen ezért kell megerősödnünk, hogy ezt is elviseljük. Mikor már mmdent, de mindent rendbe szedtünk önmagunk körül, akkor jön az ostobának nevezett véletlen, egy vitorlás síkos fedélzetén és kezdhetjük ismét élőiről. De még ezt is el tudjuk viselni, és egyszer ezen is túl leszünk. Mit látsz te mindebből? A szárnyasze- gétt szépséget, s ha eddig sem hittél a jövődben, mit remélhetsz még ezek után. Legalább annyit kérdeznél csak, hogy van-e értelme végigküzdeni azt, aminek előtte állsz. De ne magadtól kérdezd, tőlem, erre pedig gyáva vagy... Gregory kulcsot vett elő, és bezárta maga mögött a ház kapuját. Nem sokkal később már ablakából látta a telihold s a tompa lámpák . világában homályló kertet. A szökőkút motorját most zárta el egy automata, a vízsugarak erőtlenül visszahulltak és elapadtak, a kert végleg nyugovóra tért. A fiatalember még mindig ott ült. Gregory várt, várt mindaddig, míg a fiú nehézkesen összeszedte magát, gémberedett tagjait sután mozgatta, de hogy tornázhatna is, az talán eszébe sem jutott. — Igaz, a magam idején én is megvetettem minden testi erőfeszítést — gondolta Gregory —, még nem jött el az ideje, hogy egyik fajta fáradtságot egy másikra kívánjon felcserélni. kései kószáló lehajtott fejjel, céltalankodva vágott át a kerten, és lassan a homályba veszett, elfedték a bokrok. — Lám, mégsem lóg majd virradatkor a hinta mellett, a juharfa ágán akasztott ember... — zárta le töprengéseit Gregory —, és talán egyszer majd új lakó, sokat tapasztalt és öregedő férfiú költözik egy környékbeli házba, mikor én már nem is leszek, s egyikünk sem emlékezhetik erre a homályba tűnt estére. És mindaddig elégedetten hiszi, hogy oda érkezett, ahová sohasem remélte, míg egy napon girhes fiatalember nem lép ki a bokrok közül, a padokból vont korláton át, hogy felidézze a kishitűség idejét... és így váltják egymást a nemzedékek, míg el neon porlaszt itt mindent az idő... Marosi Gyula: Eppur si muove A táblácska hamokkosz színű .deklikartonból készült, a hátán néhány nyomtatott betű: ZTAI SAJ, alatta MNSZ 12,276, tehát egy pálpusztais dobozból vágta ki V. Rozália házmesterné. A „ház- mesterné” cím nem egészen pontos, mert V. Rozália nem volt férjezett, és nem is korszerű, mint a későbbiekben kiderül, tehát: V. Rozália házmester-leányasszony. A táblácska négy sarkán négy repedés. Ezek akkor keletkeztek, amikor csaknem húsz évvel ezelőtt letéptem a Budapest, VII. kerület, Csányi út 12. számú ház hátsó lépcsője alatti pincelejáró rácsáról, ahová nevezett házmester-leány- asszony cukorspárgával felkötötte. A táblán azúrkék Chine Ink-kel (akkoriban ezzel írtunk), hegyes, úgynevezett 100-as toliszemmel, mely szálakat húzott a deklin, kissé megcirkalmazott .betűkkel az alábbi írás: Kedves Lakok Legyenek olanszivesek aki a Révész Napsugár rajza
