Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
1981. AUGUSZTUS 2Irodalom» művészet ortré Kucsót elvszd Hozáisvisza senkinehagya bene apinczebe Legyenek Ólán szívesek hószákvisza mert könyen elbújhatnak a Pinczébe A házmester-leányasszony ez idő tájt már alkoholista volt, és a szemétből előhalászott nylonharisnyákat viselt. 1962-ben, amikor a nehéz időkből kilábalva társadalmunk egészséges politikai-társadal- mi-gazdasági fejlődésnek indult, öngyilkosságot követett el életének ötvenedik esztendejében. Mint az emlékezetes emberek általában, stílusos volt: csikkekből áztatott nikotint ivott. A táblácska az iskolai bizonyítványok, rongygyűjtési oklevelek, katonai és tanácsi iratok spárgával összekötött csomagjában átvészelte a költözködéseket, most mellé került egy másik. Ez hófehér, A'4-es formátomú irodai papírra van írva, keveset használt, tiszta betűképű írógéppel. Ezt zsákmányoltam Budán, egy kis fenyőerdő alatti épületről. A papír sértetlen, könnyen le lehetett fejteni az átlátszó celluxszalagot a kapuportál kirakatüvegéről. Tisztelt Tulajdonostársak! A P'2 jelű ház házfelügyelőjét, T. S.-nét a múlt hét egyik kora reggelén kellemetlen meglepetés érte, amikor a földszinti szemét- tároló helyiségbe nyitott. A sötétségben egy ott alvó férfiba botlott bele, aki — jobb híján — a szeméttárolóban töltőtA gyáva ember napjai énárt, a gazdag és szürke ifjú, óvatosan fölvette a kabátját, és a ropogósán friss, új kabátban a tükör elé lépett. Öltözködése a kabát óvatos fölvételével befejeződött, és Lénárt (meglepetve nézte most végig a tükörben felöltözött énjét. Az ifjú, akit a tükörben látott, előkelő és érdekes jelenség volt, és Lénárt- nak ez ifjú láttára egyszerre eltűnt minden kétsége, amellyel magát gyötörni és tükrét ostromolni szokta, és amellyel meztelen testét az imént is szemlélte. Erőt és eleganciát, karcsúságot és lendületet konstalált magán, és amikor az utcára indult, az az érzése támadt, hogy eddig ő nem is volt ő maga, hanem csak most találta meg igazi — elvesztett, elvarázsolt, szunnyadó — énjét. A járásban, a lélegzésben, feje fölemelésében, karja lóbálásában öröme telt; mindez most jólesett, holott máskor unott teher volt; a puszta lét, az egyszerű járás, maga a váratlanul széppé lett, egyszerű élet olyan volt, mint egy régi, nagy vágynak a kellemes kielégülése. Alkonyodott, és Lénárt a lányos ház felé irányította vidám és könnyű lépteit. Késve jön; nagyot késik, mire odaér; de Lénárt azt akarta, hogy várjanak rá. Várják — egy kissé kétség és remény között —, és örüljenek majd, hogy mégis jött. Örömet osztogató, boldog és nagylelkű kedvében volt Lénárt, és amint közeledett a ház felé, és amint a nagylelkű jóság egyre jobban megtöltötte a szívét, boldog és kegyelmes kedvében végleg elhatározta, hogy meg fog házasodni. Még nem tudta, melyiket veszi el a lányos ház lányai közül. Lili, a szőkébb, de Mici a gömbölyűbb, fehérebb bőrű és melegebb tekintetű. Lénárt a boldog jósággal szívében mintegy végigkóstolta őket a lányos ház felé haladtában; gondolatban újra meg újra megízlélte őket, sőt mérlegelő, válogató kedve lassan túl is lépett rajtuk, és sorra megállott a barátnőiknél, akiket most előreláthatólag ott talál majd a háznál. Olga... Magda... Lola. .. Lénárt sorra megízlelte őket, és boldog királynak érezte magát, mert tudta, hogy valamelyik után ma jósággal és kellemesen kinyújtja a kezét. Lénárt odaért a lányos házhoz, és itt váratlanul elbágyasztotta egy gyors reáfuvalló kellemetlenség. A villanylámpás kertben nagyobb társaság volt együtt, mint ahogyan gondolta, a társaság zajos volt, és ő egyszerre úgy érezte, hogy nem is vártak rá, és nem is érezték volna fájdalmasan, ha elmarad. A nyakában egyszerre kellemetlen érzés támadt, és' amikor befelé ment, bizonyos volt benne, hogy a fejét — fájdalmas merevséggel — félszegen hordja. A kertben azonban áradó édességgel fogadták, és apa, anya és a lányok egyformán hő nyájassággal örültek te az éjszakát. A házfelügyelőasszony ijedtében természetesen segítségért sietett, mire a „hívatlan vendég” kereket oldott. Az eset talán nem is érdemelne nyilvánosságot, ha nem kapcsolódna hozzá a jogos aggály, hogy bármelyik lakótársunknak adódhat hasonló találkozása ilyen nemkívánatos személlyel. Nap mint nap előfordul, hogy a kapuzárás után hazaérkező személyek annak rendje és módja szerint kinyitják a kaput, aztán anélkül, hogy maguk után újra ■kulcsra zárnák azt — mint akik révbe érkeztek —, sietnek a felvonóhoz. Az említett esetet jelentettük a kerületi Rendőrkapitányságnak, ahonnan megerősítették azt az aggályunkat, hogy különféle csavargók a téli hideg elől behúzódhatnak a viszonylag védett lépcsőházakba, különösen az éjszakai órákra. Nyomatékosan felhívom mindenki figyelmét a bejárat; ajtó gondos bezárására, ami egyébként nem szívesség kérdése, hanem a t. Tulajdonostársak jól felfogott érdeke és a házirendből eredő kötelessége. A házak biztonsága érdekében a tetőteraszra nyíló ajtókat a téli időszakra bezáratjuk. Budapest, 1974. december 16. dr. Fenyőligeti Dezső közös képviselő Doktor Fenyőligeti Dezsőről sajnos nem tudok semmit. neki. Lénárt erre megnyugodott, nyakából eltűnt a kellemetlen érzés, megtapogatta gyönyörű nyakkendőjét, rendben van-e, és frissen ropogó, új ruhájában elégedetten és jóleső rugalmassággal ült le egy székbe, amelyen jóindulatú társalgást folytatott a körülötte fölváltva buzgólkodó házigazdákkal. így érkezett el a vacsora ideje, amikor a kertben szétszóródott ifjúság kezdett lassan összegyülekezni. Lénárt felsőbbséggel, de jóindulattal tekintett a fölhevült és mutatásba, mulattatásba belefáradt ifjúságra, és jóságos nyugalomma] várta, ki lesz a szomszédja az asztalnál; Lili, a ház leányainak egyike, ekkor kedvesen így szólt hozzá: — Lénárt, bemutatom magát a szomszédnőjének, egy nagyon kedves leánynak, az unokatestvéremnek. Mici, a ház másik leánya ugyanakkor — nem hangosan, de mégis úgy, hogy Lénárt hallhatta —■ így szólt egy fehér ruhás leányhoz, aki az ifjúsággal együtt fölfelé csoportosult: — Matild, bemutatok neked egy nagyon kedves fiatalembert... A bemutatás megtörtént. Lénárt asztalhoz indult a fehér ruhás leánnyal, és reszketve erőlködött, hogy könnyen és elegánsan tudjon járni. Hiába erőlködött. A járása egyszerre megsúlyosbodott, botorkálóvá és ingadozóvá lett, a fejét nem tudta egyenesen és természetesen tartani, mert a nyakát merevgörcs kínozta; az egész teste, az egész léte, amely az imént még öröm volt a számára, most egyszerre kínos és elviselhetetlen teherré lett. A homlokából verejték gyöngyözött, és ő szégyenkezve tö- rülgette. Lénárt megalázottnak és összezúzottnak érezte magát, és az az érzése volt, hogy mindenki őt figyeli. A szomszédnőjével az egész vacsora alatt csak néhány szót váltott, és minden szó, amelyet elmondott, de minden szó is. amelyet válasz gyanánt kapott, akaratlanul szigorú és mogorva lett. Csak a vacsora vége felé, amikor körülöttük a jókedv egyre hangosabb lett, és Lénárt látta, hogy senki sem nézi őket, csak akkor tudott végre felemelt fejjel és tiszta szemmel körülnézni és szabadon gondolkozni. Ekkor szabadon mozgatta végre merev tagjait, és megkönyebbülve szabadon eresztette haragos méltatlankodását és megaláZottsága dühét. Mit tettek vele? Hogy merték ezt tenni? Hogy merték róla feltételezni? Ezt akarják vele elvetetni ! Ezt a sovány és szürke leányt! Ezt a barnafoltos, vizeseszű. vézna verebet! Hogy merészelte ez a leány azt gondolni, hogy ő... Az asztal népe már oszladozott, de ő az oszladozást haragjában észre sem vette, hanem dühre gyulladtan fordult a szomszédnő- jéhez. Az az érzése volt, hogy meg fogja verni. Hogy meg kell valahogyan aláznia. Hogy meg kell neki mondania, hogy... — Hová való maga? — kérdezte tőle szigorúan. A leány habozott a válasszal. Lénárt megsürgette. A leány erre haragosan kivágta: — Pócsra! Lénárt boldog kárörömet érzett. — Pócs? — szólt kegyetlenül. — Szép neve van a falujának. És miért jött fel Budapestre? A leány ekkor szembefordult vele. Vizes szeme szikrázott, és úgy tetszett, hogy egész szürke lénye tűzbe áll. — Azért — felelte sziszegve, megmámorosodva a maga haragjától —, mert Lili, a kuzinom, azt akarta volna, hogy menjek férjhez egy utálatos emberhez, aki neki udvarol, és akit. ő kinevet. Lénárt elsápadva kapta hátra a fejét, és a lány is az ijedtségtől elfehéredve dőlt vissza a székébe. Elkábulva és hallgatva ültek egymással szemben: mind a ketten megdöbbenve, elbágyadva és megsebezve, két áldozat, akik egymást gyűlölik, ahelyett, hogy másokat gyűlölnének, két bajvívó, akik egymást marcangolják mások miatt. Hallgattak és reszkettek, és egyik sem tudott megmozdulni, és egyik sem tudótt>mi?gszólalni. Körülöttük a fájdaloníSnagy csendje volt, és a csend egyre nagyobb és egyre érezhetőbb lett. Lénárt körülnézett, és ekkor látta, hogy egyedül . hagyták őket. Senki sem volt már a közelükben, mindenki élment. Lénárt csak messziről fogott el egy gondos, de gyorsan elforduló pillantást. Á kedves emberek! A jóakaraté derék emberek! Vigyázzák őket, hogy összebarátkoznak-e, és vigyáznak rá, hogy semmi az ösz- sziebarátkozásukat ne zavarja. Fel akart állni. A lányhoz fordult; és a lánynak könnyes volt a szeme. Nem állott fel. Halkan mondta, még mindig egy kis keserűséggel, de már óvatosait'fés gyöngédén: — Egyedül hagytak bennünket A lány fölemelte a tekintetét, és a szemük ekkor egy hosszú, egy végtelen, egy lelket kutató, egy szívtől szívig átsugárzó, nagy pillantásban találkozott. Két vizes és semmis szem szépült meg ekkor a fájdalomban, két test tűnt el, hogy két fájdalmas és- sebzett lélek tapogatózzék gyöngéden, irgalmasan, szeretetet keresve és társat kutatva egymás felé. Egy percig úgy látszott, hogy rútságban kizárva, a vágyaik területéről kitaszítva, a megalázottságban találkozva — két szegény ember, két vágyódó lélek — most egymásra leltek, jóságban és könyörületben összefor- róttak, egymástól el nem szakadnak, egymásba reszketve belekapaszkodnak. Kintről azonban fiatal kacagások hallatszottak be; a két szempár elborult, és megzavarodva fordult el egymástól, a két lélek elveszítette egymást, és ismét két test volt egymással szemben: két megbántott és ingerült szürke ember. Lénárt egy zökkenéssel felállott; a leány is sietve és sértődötten ugrott fel, és még előbb volt kint a kertben, mint ő. Lénárt látta, amint nevető fiatal párokhoz csatlakozik, és amint szép, fiatal férfiak kelletlen udvariassággal szólnak hozzá néhány kényszeredett szót. Erre ő is észrevette, amit sohasem vett észre, hogy a leányok, akik neki tetszenek, és akikhez megpróbál odacsatlakozni, kínosan és kelletlenül válaszolnak, ha már nem kerülhetik el, hogy vele szóba álljanak. Rövid ideig ténfergett még a kertben, azután hazament. áradtan vánszorgott haza; egész testét tehernek érezte, és magát a puszta létet fájdalomnak. Otthon megállt a tükre előtt, és végignézte magát. Ropogósán friss, új ruhája gyűrött volt, nyakkendője félrecsúszott, egész előkelő felöl- tözködöttsége bepiszkolt és meggyalázott. Ledobálta magáról a ruháit. Belevetkőzött a tükörbe, és aggódva és kíváncsian várta meztelen testét a tükörben. Amikor végre meztelen, sovány és szürke énjével szemben állott, akkor sokáig, megdöbbentően, elmerülten, nagyon komolyan nézte magát, küzdött a könnyeivel, felemelte a fejét, és azon habozott, ne köpjön-e bele a tükörbe. Végre nagy erőfeszítéssel elfordult a tükörtől, és legyintett egyet. Feladta magát. — Az — gondolta — olyan férjet vesz a pénzéért, aki majd megcsalja. Várt. Vállat vont. — Én pedig olyan feleséget, aki engem csal meg. Győri László; Pipacs Földöntött palack. Borfoltos a rét. Búza közt pipacs bugyog szerteszét. Sófehér abroszt sürögve suhít — sérti a borfolt, szigorú a szik... Ropogós abrosz kedvet nem csinál, jobb lesz a foltos, pipacsos határ. Bényei József: Megvénült Máriák Kapuk elé kiülnek az esték s olyan árvák mint karácsonyi képen jászol előtt az állat Párázik aranyleves kerek kalács piroslik de nem eszi meg senki setét penészbe dermed Vasárnap a reménység -iiQ ágaskodik és fénylik bár estére rácsukódik a dohos pinceajtó A kaput nem nyitották levest se kanalaztak az öregasszony árván feketén áll a szélben Kendője ága villa tíz ujja vasgereblye Megvénült Máriácska egyetlen fia sincs már Szenti Ernő; Az út mentén bontja az alkony az élükre állított fényeket a fák alatt árnyak vakaróznak két oldalt az út mentén töpörödött füvek lapítanak port prüszkölnek a csontos pofájú szelek összeállította: Rékasi Ildikó ÖREGEMBER Németh Miklós metszete
