Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

1981. AUGUSZTUS 16.

Irodalom, művészet

Panek Zoltán;

„Nem tudok,

csak zsíros kenyeret főzni”

Egy barátom mesélte; mégpedig szóról szóra így:

, — Szerintem, én kitűnően főzök. A múltkoriban aztán majdnem kénytelen voltam megenni., amit főztem. Persze, csak átvitt értelemben (hiszen a legjobban főző férfi is megunja olykor a saját főztjét). A dolog úgy kezdődött. mint az ételreceptek klasszikus első mondata: „Végy”.

— Végy feleségül — mondta a minap egy csinos, szép, fiatál, csupa derű és báj (mit mondják még?) egyetemi hallgatónő ismerősöm. Azaz bocsánat: éppen végzett. államvizsgázott, megvan a kinevezése; ezt mondta el az iménti bevezető után. Évek óta évődünk így: — Most már igazán elvehetsz. Semmi akadálya. Kész nő vagyok — ragyogta felszabadultan.

— Gratulálok. Add a kezed.

— Vegyem úgy, hogy megkéred?

— Kérlek. Ahogy lesz egy kis időm, megvizsgáljuk a kérdést

— Az ilyesmit nem szabad halogatni. Szeptembertől önálló kereső vagyok.

— Igazad van. Csak addig lehet megkérni valaki kezét, amíg nem ismerjük eléggé.

Évődő mosolya hirtelen lehervadt Szeme kerekre tágult:

— Hogyhogy nem ismersz?

— Azt mondtam: nem eléggé. Tudom, hogy kitűnően tanultáL Tudom, hogyt udsz öltözködni. Tudom, hogy remek cseyegő vagy. Tudom, hogy nem fogsz pártában maradni. Valamint tudom, hogy jól megállód majd a helyed a katedrán is. De —

— De? Mindezzel együtt nem vagyok elég szép és jó neked?

Volt valami a hangiában, ami egyszerre veszélyesebb vizekre terelte a beszélgetést. Éreztem: szorul a hurok. Találomra kifogások után kapkodtam.

— Dehogynem. De nem tudom például, hogy tudsz-e főzhi.

— Főzni, azt nem tudok. <Nem vagyunk a nagyanyám koréban.

— Nana. Az étkezésről még manapság sem szoktunk le egészen. Persze, én nem azt mondtam. hogy találd ki, mit lehet például ebből a receptből készíteni. Tegyünk néhány deka kockára vágott szalonnát levesfazék aljára. Erre tegyünk 15 dkg májat, fél kg levescsontot”

— stb. Amíg eljutunk „az erő- leves-betét” elkészítéséig. Dehát egy kis ezt-azt; nemcsak igével él az ember.

— Erőleves-betét? — Ügy nézett rám, mint aki eddig nem tudta, miért tisztel.

— Igen. Amivel ez készül, éppen a kedvenc ételem.

— Jaj, fiam — folytatta a rámcsodálkozást már családanyai hangon —. én kénytelen vagyok téged teljesen kiábrándítani. Közlöm veled, hogy én nem tudok csak zsíros kenyerét főzni. Igen; jól értetted, csak zsíros kenyeret.

— De legalább büszke is vagy rá.

— Miért ne? Nem a fakanál mellett múlattam az időmet. Én államvizsgáztam, fiam. — Ösztönös mozdulattal ellenőrző pillantást vetett a cserebogán fél szárnya formájúra nyírt és tökéletesen lakkozott körmére.

Villanásnyira láttam, hogy a szín — ciklámen — a kedvenc színem, ez is rendben volna. Csak azt a zsíros kenyeret, csak azt tudnám feledni. Meg ami mögötte van.

Azzal váltunk el, hogy láttam a tekintetetén: játék ide. játék oda. ő ilyen régivágású fiatalemberhez, aki még táplálkozna is olykor, csak nem bolond hozzámenni. Én meg arra gondoltam, ahogy utána fordulván láttam megfeszülni csinos bokáját

— szeretem a vendéglői kosztot. különösen zenés helyen, ahol táncolni is lehet. De már megbocsássanak a mai húszévesek: romantikus dolog a zsíros kenyér, csak egy wcsit egyhangú étrend.

Különben nem aggódom az én csinos ismerősömért. Zenés hely nélkül is megtáncoltatja ő maid leendő férjét. Ügy megtanul az főzni érte. hogy öröm lesz nézni.

Ahol a nyájas toszkánai dombvidék méredekebb. nyersebb, zordabb hegyekben folytatódik, az olasz félsziget közepe táján, a zajos és túlzsúfolt turistaútvonalaktól távol éli a maga csendes, visszahúzódó életét Umbria, az etruszkok egykori földje, amely Olaszország sok más tájánál többet megőrzött ősi öri- magábóL Az igazi régiségek itt a rómaiak előtti időkből valók, és a nyolcszóz éve született szent Ferenc szinte még élőként van jelen. A megragadó táj. a hegyoldalakra. hegytetőkre épült sok város: Perugia. Spoleto. Assisi. Gubbio festők sokaságát indította útnak és vonzotta magához, az irodalomnak azonban kevésbé kedvezett és kevésbé kedvez ma is. Aki igazán jelentős művet hozott létre, az idősebbek közül például a néhájiy éve meghalt Sandro Penna, azt nem tudta megtartani. Az utánpótlás azonban gazdag, az Ötvenes években született fiatalok egész raja jelentkezett néhány éve antológiákban és a perugiai Umbria Editrice kiadó, költőket -bemutató, könyvsorozatában. Az ő hagyományrontó és hagyományfolytató, nyersen lázadó és szemérmesen érzelmes, példaképek hangján szóló és önálló hangjukat kereső verseikből mutatunk be néhányat Iluh István fordításában.

B. A.

Piero Lai

xxx

Ezek a szavak többé már nem enyéim

Félálomban gondoltam ki őket mind-mind

a lepedő hófehér mint a filmvászon és minden egyszerű így félálomban

de visszatér

a szokásos végső jelenet mikor a kutya felszalad a világegyetem lépcsőin

mint aki nem e világi belezuhan a távollétbe.

Umbrial

költők

Carlo Guerrini

A ridegség versei ciklusból

Tán a hidegtől könnyeznek a szemek.

vagy talán attól, hogy az utcán megy egy

szerelmespár . értő mozdulat között.

És a szélben, mely ritkítja a ködöt

dagadnak egy asszony rongyai máglya

/élők félelmét lobbantva lángra.

Laura Paoloni versei

Gustavo Cuccini

Könnyedén

táncolva

Könnyedén táncolva parázsló lóherén estig megsebesülnek csupasz lábaid; és mint egy vad csikó kecses futásban lopva oldod el sóhajomat és szórod a rekettyebokrokra az életed:

egy nyári éjszakában már láttalak váltadon lengett a hold fehér leple.

Te mondod nekem

Te mondod nekem.

Gyermek-gyerek

(te mondod gyakran nekem)

kislány csitrilány

(te mondod gyakran nekem)

éretlen pöttöm

(te mondod gyakran nekem)

te-te zöldfülű

(te mondod gyakran nekem)

tettre képtelen

(te mondod gyakran nekem).

Szoríts

kérlek, ha gyerek vagyok, ha kislány vagyok, ha zöldfülű vagyok, szoríts nehogy megszökhessek.

Hol vagytok?

ez a ez a ez a ez a

Ez a szegény társadalom ez a didergő élet

szegény szerelem kőcsupasz létvég szegény miág

világszegények bátorságmaradéka ez az örökös tegnaptól máig tengődés.

És imég.. .?

HOL VAGYTOK, SÖTÉTSÉG HARCOSAI?

HOL VAGYTOK, TISZTA LELKÜEK?

ADJATOK JELT NEKEM, HA INDULTOK,

HOGY MEGHALHASSON A RÜT HALÁL VÉGRE ÉS AZ ÉLET MAJD 'ISMÉT KIVIRÁGZIK.

Bodri Ferenc illusztrációja

Idegenek többé nem közelíthették meg a tábort, arról pedig, hogy Noé közvetlen alattvalói közül utazzon valaki távoli földekre, szó sem lehetett. Az állatokkal, persze, vándorolni kell, de Noé nem szerette, ha csak úgy átabo- tában bóklásznak a népek. így ezután az útvonalat előre be kellett jelenteni, kiadták rá az engedélyt, s aki nem pontosan ehhez tartotta magát, nagyon megjárta. Bonyolultabb volt a helyzet a kereskedőkkel, akik messziről hoztak különféle portékákat az ősatyának és népének; mindenekelőtt bort, mert ezt Noé nagyon szerette, aztán olajat, sót, fegyvereket, vásznat, hasonlókat. Az ilyen karavánokat a tábortól ötnapi járóföldre fogadták, ott bonyolódott le a csere, aztán a kereskedők kötelesek voltak azonnal visszafordulni. Noé személyesen válogatta ki a katonákat erre a célra, a jelöltek három álló évig tanulták a teremtett világ történetét, különös tekintettel a vízözönre, megtanulták, hogy mely állatok léteznek az ég alatt az ő nernök szerint, megismerkedtek a különféle áltudományos, istentelen nézetekkel, s fölkészültek ezek cáfolatára. Noé egyenkint próbálta 'ki vala- mennyiüket: amikor a katona bebizonyította, hogy mindent tud, amit tudnia kell, leihatta magát, s végül magára maradt egy messzi földről idevetődött csavargóval, és hosszú meséket hallgatott 6okezer éves, távoli városokról, égigérő tornyokról, folyamokról, olyan állatokról, amelyeknek földig ér az orruk, sárga, sőt fekete bőrű emberekről, és így tovább. Hála a jó iskolának, tíz katona közül hat —hét egyre jobban felháborodott ezeket hallgatván, s jól felképel- te a csirkefogót. Noé ezeket kitüntette, a továbbiakbán ők láttákéi a különleges szolgálatot. Azok viszont, akik érdeklődéssel hallgatták a kártékony, ellenséges tévta- nokat, vagy netán kérdezősködtek is, eltűntek nyomtalanul.

Noé életének hatszáztizenkette- ddk esztendejében a középső fiú, Khám is belépett a férfikorba. Az ünnepségre összegyűjtötték a nép legszebb szűzlányait, számszerint annyit, ahány 6ing hosszú a bárka — tehát háromszázat —, hogy Khám válasszon közülük feleséget, továbbá válasszon legfeljebb har- linc ágyast —mert a bárka harminc sing magas —, és ötven szolgálót, mert a bárka ötven sing széles. Jáfet roppant érdeklődéssel figyelte az eseményeket, még sündörögni is próbált az egyik, enyhén halszerpű hajadon körül, és belebetegedett, megtudván, hogy Khám épp őt választotta első ágyasának. Magábaroskadtan ült az ősapa mellett, az ünnepségből semmit se látott, s amint tehette, visszavonult a sátrába. Khám még reggel kiköltözött innen, új, pompás hajlékot építettek néki, most ott kéje- leg a gyalázatos... Jáfet e pillanatban habozás nélkül agyoncsapta volna a bátyját, ha épp a keze- ügyébe esik, mert úgy érezte, Ádám óta így még senkit nem fosztottak ki, és nem is fognak, amíg Ádám ivadékai élnek ezen a földön.

Egyszer csak belépett a sátorba Noé.

Az ősatya tapintatos volt, bölcs és részeg. Egész tömlő bort hozott magával, meg egy tálka olajbogyót. Csöndben letelepedett, odanyújtotta Jáfetnek a tömlőt, aztán ő is ivott. Nem nézett a fiúra, nem szóit, de Jáfet tudta, hogy Noé mindent ért. Életében először úgy érezte, szereti az apját.

Már csaknem elfogyott a bor felé, amikor Noé elővett valamit a köntöséből.

Ezt neked hoztam.

Gyönyörű volt a tőr. Különleges, fehér csontból készült a nyele, soha nem látott állatokat, állatfejű embereket, furcsa növényeket faragtak rá, a tokja sárga fémből, zöld és mélyvörös csillogó kövekkel megrakva. Jáfet nem hitt a szemének. Még meg se köszönte az ajándékot, amikor Noé beszélni kezdett; leírta az állatot, amelynek a fogából a markolatot formázták, aztán egyenként megnevezte a nyélen ábrázolt, valószínűtlen barmokat, később rátért annak a távoli birodalomnak az ismertetésére, ahonnan a tőr származik, esőáztatta, rengeteg erdőkről beszélt, nagy hegyekről, melyek az égig érnek, s a tetejük mindig fehér, fákon lakó, szőrös, hosszú farkú emberekről, s egy idegen istenről, akinek kék a nyaka, hajában holdsarlót visel, és három szeme van... Jáfet már részeg volt, zúgott a feje, de óvakodott megkérdezni, hogyan egyeztethető össze mindez az özönvízzel, a bárkával, és azzal a körülménynyel, hogy ő az emberiség egyik ősatyja. Hallgatta Noét, amíg el nem aludt.

Ettől fogva mind gyakrabban járt ki a pusztába egyedül. Néhány lepényt, datolyát vagy ha volt, pár szem fügét vitt magával, aztán nem látták napokig. A tábortól északra, minden járt utak- tól és forrásoktól távol volt egy fekete, fényes felületű, teveformájú kő, ott szeretett üldögélni. Gondolkodott. Kivételes memóriájának

hála, csecsemőkoráig visszamenően emlékezett minden elejtett félmondatra, sőt minden szemvillanásra — mo6t ezeket próbálta öszszerakosgatni.

Hogy a vízözön valójában nem történt meg, azt cáfolhatatlanul tudta, s a továbbiakban ez a kérdés nem is izgatta különösen. Gondolatilag messze túllépett a tényekkel való babráláson, eljutott a történelem intencionális szemléletéig: a múltat nem kutatni kell, hanem teremteni. Nem az a fontos, hogy vízözön volt vagy nem volt, hanem hogy legyen vagy ne legyen. Azt is tudta, hogy ezt rajta kívül egyetlen ember gondolta végig: Noé. A többiekkel pedig kár törődni; Sém és Khám például sejti, sőt, csaknem tudja, hogy soha semmiféle özönvíz nem volt, de adott esetben a gyerekeik életére megesküsznék, hogy a saját szemükkel látták. S ehhez még csak lefizetni vagy megfenyegetni se kell őket, elég ha valaki összevont szemöldökkel néz rájuk.

Napszállta előtt rendszerint meglátogatta őt egy skorpió. Jáfet hullajtott neki néhány morzsát a lepényből, aztán ismertette véle aznapi elmélkedésének gyümölcseit. Mahaláéi — Jáfet nevezte el így

— figyelmesen hallgatta az előadást, faroktüskéjével időnként helyeslőén a levegőbe bökött, néha még az ollóit is csatoogtattai. Jáfet hálás volt néki.

Mardhesvan hó huszonhetedik napján vett magához asszonyt. Noé aznap este nagyon berúgott. A három fivér maradt ébren legtovább; parázsló tűz mellett üldögéltek, Sém fiatal bárányt sütött nyárson, illatos füvekkel ízesítve, borral szaporán locsolgatva. Ittak. Jáfet magával hozta a táborba Mahaláéit; skorpió úgy követte őt mindenhová, mint egy kutya.

hám elment megnézni Noét. nincs-e rosszul. Sápadtan tért vissza, a szója széle remegett. Jáfet nem várta ki. hogy megszólalton. Előhúzta az indiai tőrt.

Előhúzta az indiai tőrt.

— Khám!! ősatya vagy megértetted? ősatya! Hogy mit láttál, az a te dolgod. De nem beszélsz. Noé fiai nem beszélnek.

Visszalökte a kést hüvelyébe, és elindult a királyi sátor felé. Mahaláéi ment utána.

S szőnyegen meztelenül feküdt Noé, a vén eunuch. Mahaláéi megszagolta, csapott egyet a farkával, aztán Jáfet letakarta az ősatyát.

Amikor visszatért a tűzhöz, egyik fivére sem mert a szemébe nézni. Hajnal felé Jáfet szólalt meg először, olyan hangon, mint aki parancsot ad.

— Kilencszázötven éves volt. Húsz évvel élt többet, mint Adám.

Összeállította: Rékasy Ildikó