Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

s Irodalom» művészet 1981. AUGUSZTUS 16. oránkelő ember” — mondhatták volna Ket- tésiről ismerősei, hi­szen már öt órakor az utcán császkált, hattól pedig a Rozmaring presszóban ül­dögélt, ő hörpintette fel az első kávét, amelyik kicsöpögött a gép­ből (a pincérlányok pálinkát ittak a munkanap kezdetén). Igen ám, de az ismerősök nem tudhatták, hogy Kettesi korai fel­kelése más, mint a vekkert hasz­náló gyárimunkásé vagy a gerle- bugásra ébredő parasztemberé: ő nem hosszú, egészséges álom után kezdi meg a napot, nem ismeri a fokozatos ébredés örömét, hanem rémálmok közepéből ugrik az éb­renlétbe, idegesen, tettrekészen, kellemetlen gondolátoktól űzve (amelyek között előkelő helyet foglalnak el az emlékek, a számta­lan vesztett csata, amelyet Kettesi vívott az elmúlt harmincöt év so­rán). Nem csóda tehát, ha kipat­tan az ágyból, sietve megmosak­szik, s máris leereszkedik az ut­cára, hogy siető, céltudatos embe­rek látványa és a kukáskocsik dü­börgése kiverje fejéből a gonosz gondolatokat. S néha a Duna felé veszi az útját, mert a folyó fensé­ge meggyőzi arról, hogy gondjai kicsinyesek, léte elenyésző jelentő­ségű, útja bizonytalan, mint azoké a korhadt fadaraboké, amelyeket a Duna sodor egyik hídtól a má­sikig. .. .Hajnali törzshelye volt a Rozmaring presszó. A közönséget a legkülönfélébb figurák alkották: voltak ott gyűrött arcú linkek, akik sörökkel öblítették le az éj­szaka folyamán elkövetett disznó- ságaikat; reszkető kezű alkoholis­ták, akik képtelenek megborotvál­kozni, míg le nem hajtották a de­ci töményét; vidám kurvák, akik mindig hajnalban a legnyugod- tabbakj hiszen vége a „műszak­nak”; magános öregemberek, aki­ket halott feleségük zavart fel a korai órákban; aljas nepperek, akik alig várják, hogy újra elkezd­hessék az üzletelést, a gyűrűk csillogva táncolnak kövér ujjai- kon; s közöttük üldögél Kettesi, aki nem nepper, nem kurva, de még csak nem is taxis, hanem: ÍRÓ, az a sikertelen fajta, aki egyetlen olvasó imáiban sem sze­repel, könyvei kinyomtatását egyik évről a másikra halasztják a kiadók, hiszen van jobb, érde­kesebb, keresettebb... Talán csak a redakciós lapok szerkesztői ked­velik Kettesit, mert az ő tárcáival ki lehet tölteni az újság üresen maradó hasábjait. 1. Egy nyári reggelen Kettesit szo­kott állapotában találta a felkelő nap: komoran ült a .Rozmaring­ban, előtte kávé és fél rum; kezé­ben lassan fogyó cigaretta, térdén újság, erőlködve olvassa a nagyvi­lág híreit. Körülötte a zsibongó presszó-közönség, amely nem vesz tudomást róla, mint ahogy Kette­si sem érdeklődik irántuk. A ká­véfőzőnő lendületesen rángatja a gép karját, a füst a pálinkák illa­tával ölelkezik, a függönyt meg- meglibbenti az utcáról érkező kí­váncsi huzat. Kettesi lapozott az újságban, a hirdetéseket kezdte olvasgatni. (Mégiscsak megnyugtatóbb dolog eladó kutyakölykökről értesülni, mint a politika eseményein rémül­dözni.) Hirtelen felcsillant a szeme. Kö­zelebb hajolt az újsághoz, még egyszer elolvasta a hirdetést. „Ház, kert .eladó. Mindenhez közel!” S utána a cím: B. község, Kossuth utca 4. — Ez igen — suttogta Kettesi. — Mindenhez közel... E7l kellene nekem... Hiszen ő, ezt jól tudta, minden­től távol van ezen a nyári regge­len, mindentől távol... Távol a sikertől. Igaz, sűrűn je­lennek meg a tárcácskái, de hol maradnak a terjedelmes regények, a dús. kidolgozott elbeszélések, amelyekben az Élet sistereg a ma­ga veszedelmes érdekességével; hol maradnak az olvasók rajongó le­velei, a pályatársak kézszorítása, a kiadók könyörgése, a díjak sora... Hol késik az a csodálatos reggel, amikor Kettesi, a nagy író, feléb­red hírhedt ágyában, becsöngeti a villa másik végében tevékenykedő házveztőnőt, tojást és sonkát ren­del reggelire s melléje rengeteg török kávét; utána frissítő fürdőt vesz, felölti „dolgozóköpenyét”, ha­talmas szivarra gyújt, majd lete­lepszik a faragott íróasztal mellé, amelyen a trilógia utolsó oldalai könyörögnek a folytatásáért... A pénztől is távol van Kettesi. Kevéske bankbetétjét nagyapjától örökölte; írói jövedelme éppen csak arra elég, hogy megéljen be­lőle. Pedig milyen jó lenne, ha mindennap pénzt hozna a postás, ismételten megjelent regények ho­noráriumát vagy a világ túlsó vé­gén előadott színdarabok tisztelet­díját, amelyet a Szerzői Jogvédő kémei hajtottak fel Kettesi számá­ra; ösztönpénzeket, amelyeket a legöregebb magyar írók szavaztak meg K. támogatására; a képesla­Bolya Péter: Mindenhez közel fiRHHHBBBSBHBHIHHHHHHHHEBR 2. pok utalványait, melyeket annak fejében küldtek, hogy Kettesi fo­tós nyilatkozatot adott nekik ön­magáról: olvasók adományait, akik azt hfszik, hogy Kettesi nyomorog, mint a múlt századi költők, sőt talán tüdőbeteg is, mint Revicz­ky ©y... Távol van Kettesi az egészség­től is. Rozzant idegrendszere már több alkalommal tette az orvosok prédájává. Esténként szívnyomás közepette alszik el, reggelente gyo­morfájdalomra ébred. Köhögése sohasem diadalittas, mint a beteg­ségbe menekült embereké, hanem szánalmasan vékony, száraz, hosz- szan tartó. Néha minden ok nélkül felfordul a gyomra, és okádni kezd az utcán, s ilyenkor azt várja, hogy valami vastagnyakú csibész odasétál hozzá és belerúg, hiszen gyenge és kiszolgáltatott... Távol van Kettesi a feleségétől is. Edit asszony hamar megelégel­te az unalmas életet, amelyet Ket­tesi oldalán élt, hiszen K. riadt volt és gátlásos, nem szerette a társaságot, utálta a színházat, nem tartott vidám barátokat, akikkel meg lehetett volna őt csalni, ko­rán feküdt, korán ébredt, keveset evett, és soha nem dicsérte meg a felesége főztjét, sőt még egy ren­des frászt sem tudott adni, amely nélkül pedig- nem férfi a férfi... Edit elhagyta Kettesit, és egy bel­városi link élettársa lett, bizonyos Zebra Zsolté, aki csempészéssel és pornófotók gyűjtésével töltötte napjait, a melle szőrös volt, a fog­sora sűrűfehér, hetente kétszer le­itta magát, és nem aludt otthon. Távol van Kettesi a szüleitől is. ■ Még él a két öreg, csendes falusi házban, egymást kerülgetve, alig beszélve. A szobában a fiuk képe áll, Kettesié, akit évtizede nem láttak. Tudják róla, hogy író lett, hiszen a szomszédban lakó tanító gyakran mutogatja cikkeit a Me­gyei Hírlapban. Tudják róla, hogy Pesten él, mert a karácsonyi ké­peslapokat onnan hozza a posta. Tudják róla, hogy harmincéves el­múlt, és már soha többet nem fog gatyásán henteregni az udvar fü­vén. És tudják róla,, hogy már csak a temetésük napján érkezik újra a poros alföldi faluba. — Fizetek! — süvöltötte Kettesi integetni kezdett a pincérlány felé. — Nyugalom, Kettesi úr, jövök — lépett oda sértetten Marika fel­szolgáló, és előkapta kötényéből a bőrtárcát. — Mi olyan sürgős? — Utazom. Marika — ragyogott Kettesi. — Veszek egy házat, amely mindenhez közel van. Érti? — Nem — mondta Marika. — Huszonöt nyolcvanat kérek. Kettesi kivágtatott az utcára, ha­zafelé sietett a reggeli napsütés­ben. Ifjú volt és bizakodó. Még néhány perc és életre rugdalja öreg Skoda gépkocsiját, elindul B. felé, már fényes délelőtt lesz, ami­kor rátalál a házra, a házra, amely mindenhez közel van, a szomszé­dos templomban lakik a siker, dí­szes oltárán állanak Kettesi köny­vei, olvasók és kritikusok járul­nak imádásukra, szerkesztők áll­nak sorba a kapunál, hogy akár csak egy lapot kaphassanak K. ké­szülő kézirataiból, kékharisnyák ostromolják a kerítést, mert úgy tudják, odabent megszerezhető né­hány kiszuperált használati tárgy, melyeket Kettesi ujja érintett va­lamikor. .. Odébb (de még mindig közel K. házához) áll majd a posta, amelyik kizárólag Kettesi pénzügyeivel fog­lalkozik, átveszi a világ öt sarká­ból érkezett utalványokat, bankó- kötegeket, pénzeszsákokat, vala­mint az ajándékokat, amelyeket államfők küldenek a nagy írónak, Afrikából aranykarikák érkeznek, Ázsiából porceláncsészék, Ameri­kából rágógumi és LSD, Ausztrá­liából kengurupár, Itáliából Sophia Loren, Angliából a királynő ha­risnyája, Svájcból tehénszar, Nor­végiából kaviár, Bulgáriából ró­zsaolaj, Indiából kobrák, az An- tarktiszról díszes rozmárfog... A posta hátsó helyisége: takarék- pénztár, amely rögvest be is fek­teti Kettesi millióit, kamatos ka­matteli uzsorakamatra ád kölcsönt fiatal íróknak. Kettesi házával szemben (de na­gyon közel hozzá!) áll a Közért, amely,az egészség otthona; itt pi- roslik az új szív, amelyik hamaro­san Kettesié lesz: az erek, ame­lyek koszorúzsák, ifjak és hajléko­nyak, nyoma sincs rajtuk a mesze- sedésnek, a sikertelen élet okozta szűkületeknek, a lelkiismeretfur- dalás fakasztotta bevérzéseknek... Itt található Kettesi jövőbeni ideg- rendszere, amely érintetlen és tett- rekész, hiszen táncdalénekesek és sportolók agyának mintájára ké­szült; itt lélegzik az új tüdő, amelyben egyáltalán nincs kátrány, a mozgása egyenletes és bőséges; itt várakozik az új gyomor, amely a vasat is elemészti, a nyálkahár­tyája dús, mint az őserdő, s min­den jó étkezés emlékét gondosan megőrzi... Közvetlen Kettesi háza megett (de nagyon közel hozzá!) lakik Edit, a szerelmes asszony, aki reg- geltől-reggelig várja, hogy férje meglátogassa a mozi, épületében, s amikor Kettesi végre megérkezik, illatos fürdőt készít neki, meg­gyúrja a hátát, hatalmas vacsorát tálal elébe, és ölébe ejtett kézzel gyönyörködik Kettesi zabálásában, aztán a frissen húzott, filmbéli ágyneműre hanyatlik, és kinyílva várja nagytermészetü férjét... És egy szót sem szól, amikor Kettesi eltávozik, hogy egyedül maradjon az éjszakai órákban. Az utca végén emelkedik a vas­útállomás (még az is közel van Kettesihez!), a sárga épületet két öregember birtokolja, Kettesi ap­ja és anyja; a vasúti szolgálatot már a fiatalok látják el, az öre­geknek csak az a dolguk, hogy az emeleti ablakban ülve a vonatokat számolják, és az alkonyatot vár­ják, amikor ajándékokkal megra­kodva érkezik látogatásukra fiuk, Kettesi... — Mindenhez közel — suttogta Kettesi, és indított. Az 5-ös műúton, B.-től alig né­hány kilométernyire Kettesi ko­csija megcsúszott, a Skoda felbo­rult, bukfencezve vágódott az út­menti árokba. Kettesi hörögve mászott ki a ko­csiból. A volán összenyomta a mellkasát. Vért köpött, törött bor­dája átszúrta a zakóját. isszafelé botorkált az úton, az olajfoltig. — Átkozott... Átko- kozott... — lihegte. Előkotorta az ön­gyújtóját, a folt széléhez tartotta. — Te átkozott feketeség... Mi­ért nem hagytad, hogy mindenhez közel kerüljek?... Fellobbant az apró, kékes láng, de rögtön kialudt. — Győztél — zihálta Kettesi, vér tolult a szájába. Megfordult, tántorogva elindult B. felé. összeesett. Érezte, hogy a forró beton lassan kihűl a tenyere alatt. Arra gondolt, hogy hamarosan mindentől távol lesz, de ezúttal végképp, örökre, visszavonhatatla­nul. Denke László: Hid a Tárnán Bányai József: Kompozíció Lóránt Zsuzsa: Kalapos Váncsa István: Mahaláéi, a skorpió bban .az időben a víz- özönnek már nyomai se mutatkoztak a föl­dön. A bárka roncsai egy poros kis pál­maliget mellett álltak; körben meddő homok- és kősivatag, amed­dig a szem ellát. Jáfet, Noé legki­sebb fia, néha órákig barangolt a pusztában, anélkül, hogy egy el­száradt kórónál vagy szélgörgette fűcsomónál elevenebb lényekkel találkozott volna; ilyenkor úgy érezte, hogy az özönvíz után még­se kellett volna ennyire megszik­kasztani a földet. A Seregeknek Ura néha túlzásokba esik. Az ilyen és hasonló gondolatait, persze, ön­maga előtt is titkolta, ismervén a következményeket; pár évvel ez­előtt Khám azt akarta megtuda­kolni Noétól, hogy ki szállította ide a bárkát, amely tudvalévőleg a messzi Araráton fenek lett meg. ám a harmadik kérdés után ak­kora pofont kapott nemzőjétől, hogy öt napig eszméletlenül feküdt a sátorban. Jáfet akkor jött rá, hogy az Ősatya nem szíveli külö­nösebben, ha a közelmúlt törté­nelméről faggatják, így hát csönd­ben maradt. Pedig sok mindent szeretett volna megérteni. öt—hat évesen, amikor keresni kezdte helyét a világban, közöl­ték vele, hogy ő nemzetségfő. Nem tudta, mi az, hát belenyugo­dott. Később kiderült, hogy neki tizenkétszer tizenkét katonája van, és ő. Jáfet az ősapjuk. A legősebb ősapa, persze. Noé, viszont ők hár­man. Sém, Khám és Jáfet, szintén ősapák. Ezt -is helyénvalónak talál­ta, egészen addig, amíg Sém fele­séget és ágyasokat nem vett ma­gához, s gyors egymásutánban meg nem született Élám, Assur és Arpaksád. Jáfet világképe ettől összeomlott. Most derült ki, hogy az ősapa önmagában kevés, ős­anya is kell hozzá, csak így lesz gyerek; másfelől pedig az utód szükségképpen fiatalabb, mint az őse. Mármost Jáfet nem ismerte az anyját, ez a körülmény sohasem zavarta, most sem törődött vele — bizonyára volt, csak meghalt va­lamikor, — ámde ettől fogva sokat tűnődött azon, hogyan lehet ő, Já­fet, ősapa, amikor még felesége sincs? A válasz kereséséről hamaro­san letett. Tisri havának ötödik napján karaván érkezett Gósem felől, s bár Noé mindent elköve­tett annak érdekében, hogy az utasok megállás nélkül haladjanak tovább, ők a vendégjogra hivat­koztak, mellüket verve panaszol­ták. hogy nincs vizük, nincs élel­mük, a tevék lába kisebesedett, fáradtak, miegymás, de busásan megfizetnek minden szem dato­lyáért — Noé végül is engedett. Pedig — legalábbis Jáfet úgy lát­ta — sohasem kedvelte a távoli földeken lakó utódait, sőt a mesz- szeséget magát sem, mindig ide­gessé vált, ha olyasvalamit emle­gettek, ami a szemhatáron vagy legalábbis egy-két napi járóföldön túl fekszik. De a vendégbarátságot nem tagadhatta meg. Valamivel később Jáfet köze­lebbről megszemlélhette a halot­takat. Főleg a szakálluk formája tetszett neki, igen pompázatosnak találta, az egyik íjnak pedig egy­szerűen nem tudott ellenállni. El­lopta. Sikerült kicsempésznie a táborból, és eldugnia egy nagy kő alá. s bár a nyilakat izgalmában a hullánál felejtette, nagyon elége­dett volt. És mellesleg úgy dön­tött, hogy ezt az ősapa-dolgot nem firtatja többet. A karaván veze­tője. meghallván, hogy társaival együtt Khámtól származik, előbb röhögőgörcsöt kapott, aztán dár­dát a torkába. A többiek úgy hal­tak meg, hogy nem is tudták, mi történik, mert nem beszéltek, és nem értettek emberi nyelven — Jáfet ezen is csodálkozott, de jobbnak látta, ha most nem kér­dezősködik egy darabig,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom