Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
1981. JÚLIUS 12. Irodalom, művészet 9 Pék Pál: Mert szembenézek Egy görög fiú szobrára (Athén, Nemzeti Múzeum) Mert szembenézek, szembenéz — Belül még az a csend, mi mellemben, mint ős-egész kristálya úgy pihent, mint zászlós öröm csóvái szikrázva sarlós utakon, mint a madár, mely itt vacog egy lét utáni hajnalon, — s mert bennem, lehet benned is kitár még oly kaput, mi szakadékos éveken a kertbe visszhahúz, hol lombok árnya, fű, bokor, ringatja ágyadat, s a ház falára égeti fölizzó arcomat, a kék eget, s páráin át a boldog holnapot, megválthatatlan napjaink, s hogy ez, csak ez vagyok, ki végső partról visszanéz, ahogy e fiú álma, és szerelméért utazik majd Árkádiába. Pardi Anna: 360 fok Fiatal voltál, nem tudtad még, hogy a teljesség köre kerékbetörő nagy kerék, szenvedővé zúz előbb, majd 360 fokát küldi minden töredék; sorsdöntő a fojtott indulat, a csillagspirál, mi a tekintetbe vész, s a gyötrődés célja, a miért; ruhád könnye mossa át a textilgyárak fonalát — s mire hordod, már könnyű, tiszta, kiszabott és ép. Szenti Ernő: Sehol egy árva ünnep elképzelem őket mikor emlékeiket óvatosan a szavak zsebébe . csúsztatják összegöngyölgetik mosolyukat - a rezzenetlen arc korhűbb elképzelem őket magunk nélkül a háttérben az árnyak testvér színeivel éppen csak annyi beszéddel amennyi már nem csönd elképzelem őket hétköznapokkal a kezükben és sehol egy árva ünnep ■■m nm D. Cedev: I A kumisz íze eleségem, kezében sajtárral, a lovak karámja felé tartott, ahová már kikötöttük a csikókat. Én a hegy teraszán szétszóródott kancákat hajtottam nagy kurjongatással a karám felé. A kerítés mellett mintegy száz méter hosszan pajkoskodtak és rugdalóztak a csikók. Közeledtemre a kis tarka mellső lábaival a földet kapálva szabadulni igyekezett. Eloldottam a csikót, a pofájáról letöröltem a fehér tajtékot. „Jól van, kicsi, ne íjedezz!” A karám felé húztam, majd elszakítva az anyjától, elvezettem. Még jól láttam, hogyan csapódik a zengő fehér sugár a sajtár falához. A hab kitöltötte az edényt, és lecsurrant a földre. Amikor leülepedett, egy fél vödörnyi maradt vissza. — Ügy látom — szólt a feleségem — estére összejön vagy négy vödörrel, úgy, hogy igyekezz, valakinek ütni kell a kumiszt. Megígérted, hogy segítesz, hát most tartsd is a szavad! — Ne izgulj, állom az ígéretem. Csak előbb a birkát is le kell vágnom, nem akarok akkor bajlódni vele, amikor már ő is itt lesz. A feleségem jóváhagyólag biccentett. Néhány napja itt, az Urtin folyó völgyében az a hír kapott szárnya, hogy Dondov. a földink, hazalátogat. Annak idején együtt mentünk az aulból a bentlakásos iskolába. Egy pádban ültünk, és még a hazulról jött csomagot — az árult és más otthoni nyalánkságokat — is megfeleztük egymással Elválasztha lattanok .voltunk akkoriban, úgy az iskolában, mint a kollégiumban, a konyhán vagy a vörös sarokban. Együtt jártunk ebédelni, együtt talpaltunk a boltba. Egyszer megtudtuk, hogy Dondov anyja megbetegedett, akkor együtt szöktünk meg a kollégiumból, de a Tujn-Gol vizén nem tudtunk átkelni. A tanítónk ott a parton ért utol minket és vitt vissza az iskolába. Utána sokáig mi voltunk a „szökevény-testvérek”. A hetedik osztály befejezése után hazajöttem, elkelt itthon a segítség. Dondov a fővárosba utazott — a bátyja már ott élt — elvégezte a nyolcadikat is, sőt tovább tanult. Ahogy mifelénk mondják: „Az élet elsodort egymástól”. Dondov egyszer járt már az aulban, de akkor meg én nem voltam itthon, abban az évben én hajtottam a marhákat. Aztán tizenöt évig senjci sem látta a vidékünkön: iskolába járt, majd az egyetemre, itthon meg külföldön is, aztán meg a városban maradt dolgozni. De biztos voltam benne, ha Dondovot megkérdeznék: „Ki áll hozzád legközelebb itt a völgyben? — apja és anyja után biztosan engem említene. így hát reá várva továbbra is a karámban tartottam a csikókat, nem engedtem ki a ménest a messzi legelőre. Az asszony is felvette erre az alkalomra az új köntösét, amelyiket csak ünnepnap szokott felvenni, gondosan befonta a haját, és fáradhatatlanul sürgött-forgott: hol a jurtát söpörte ki, hol letörölt valamit. A maga módján ő is Dondov jövetelére készült. Befejeztük a fejést, visszamentünk a jurtába. Hirtelen odakint csaholni kezdett a kutya. Kifutottam az utcára. — Mi van? Megjött? — kérdezte a fejeségem. — Dehogy. Valamelyik csaholós dög zajong feleslegesen, hogy fordulna fel ott, ahol van. — Ejnye, Luvszan, hogy beszélsz? — szólt a feleségem. — Amikor megismerkedtünk, nem engedted ezt meg magadnak. Bár tréfásan mondta, mégis úgy éreztem, hogy igaza van. — Jól van. Már mindegy. Biztosan idegesít valami. A kumiszos kupákot elővetted már? — Itt van. — Előhúztam a ládából, és odamutattam a hatalmas virágokkal és ornamentikával díszes kupát. Tudtam, hogy Dondov nagy kedvelője a kumisznak. Néha, amikor a kollégiumban kaptunk egy tömlő hazai kumiszt, ő együl- tő helyében képes volt három ilyen kupát kiüríteni — és még csak meg sem kottyant neki! Ha csak meghallotta a „kumisz” szót, összefutott a nyál a szájában. Egyszer a moziban láttunk egy filmet, ahol valaki egy kupát kumisszal töltött meg. — Nézd, Luszan! — súgta a barátom. — Ha ezt kiihatnám! Meghalok érte! No, minden készen van. A birka levágva, a húst felakasztottam száradni. Ledűltem aludni, és amikor felébredtem, már hajnalo- dott. Hallgatóztam. A kumiszos tömlő felől pezsgés és bugyboré- kolás hallatszott. Felkeltem, öntöttem egy kicsit és megkóstoltam. Szinte éget, ahogyan a szád hozzáér. Kortyintottam kettőt — és biccentettem. Nemsokára majd azt mondja valaki: „Ilyen csodálatos kumiszt a mi völgyünkön kívül nem találsz sehol”. Más ez, mint az a kumisz, amit a járási központban adnak. Ott egyremegy, hogy kumiszt iszol-e vagy az Urint-Gol vizét. A nap már a jurta falán játszadozott, amikor a hegyek közül egy ismerős fiú kukkantott be hozzám. — Nem hallottad — kérdeztem — Dondov, Misik szomszédotok fia nem készülődik látogatóba hozzánk? — Ma a gazdaság központjába megy. Este, ha visszafelé jön, talán benéz ide is. — Már régóta be kéne mennem a központba, néhány dolgot meg vell beszélnem a főkönyvelővel. Ha ma bemegyek, este Dondowal együtt vissza is jöhetek — szóltam a feleségemhez. — Te itt most nélkülem is végezhetsz mindennel. Vigyázz, a kumisz ki ne forrjon a tömlőből. Elindultam a központ felé. ... Igen, mi olyanok voltunk, mint az édestestvérek — hideg vízzel sem lehetett szétugrasztani minket. De hát ami volt, az elmúlt. Annak idején együtt bontogattuk Dondowal azokat a leveleket, amélveket „Dondov 7/b osztályos tanulónak” címeztek. A postás én voltam. Dondov akkoriban azt erősítgette, hogy csak a mi vidékünkről való lányt hajlandó feleségül venni. Persze, most már régóta nős ember. „No öregem — kérdezem tőle — merrefelé mondják neked, hogy sógor!” Ilyen gondolatok kóvályogtak a fejemben, amíg a központ felé poroszkáltam. Távolról feltűnt a telep. Az ebédlő épületétől nem messze megálltam, a lábam se tudtam kihúzni a kengyelbőL amikor megláttam Dondovot. Két férfival jött. Kék sapkáját behúzta a homlokába. Barna köntös, zöld öv — egyszerűen pompás. Eszembe jutott a szóbeszéd: „Dondov szép szál legény lett szemre — tisztára az apja”. Most én is láthattam, hogy ez az igazság. Tényleg tekintélyes ember lett belőle. Korábban nem bírtunk egymással, egyforma erősek voltunk. De most úgy látszik, hogy sohasem fogom legyőzni. S zervusz, Dondov! — Odaléptem hozzá, és felé nyújtottam a kezem. El akartam mondani neki mindent ami bennem volt. A szavak a fejemben kavarogtak, a felindult- ságtól elállt a lélegzetem. — Sokáig maradsz itthon, Dondov? — kérdeztem végül. — Nem, lassan vissza kell már mennem a megyeközpontba. — Útitársaihoz fordult. — Még beug- runk az elnökhöz egy pohár kumiszra és — aztán indulunk. összeállította: Rékasy Ildikó ■■■■■■■■■■■■■■■■■a des fajta volt, többnyire bent kuksolt, néha mosott és kotyvasztott valamit magának, ami még külön jelleget adott a Dorka mérni portájának szagegyvelegéhez, csakhogy nagyon szerette a gyerekeket s mindent megtett, hogy a maga közelében tarthassa őket: különös fintorokat vágott amelyek inkább voltak mulatságosak, mint félelmetesek, s halkan, szelíden motyogott valamit amit senki sem értett. Egyszer aztán, a gyerekek nagy csodálatára és a felnőttek elképedésére állathangokat kezdett utánozni, s hogy a legnagyobb tetszést a kutva utánzásával aratta, ennél maradt meg; előbb csak csaholt, aztán élethűen felvakkantott, morgott s amikor látta sikerét a gyerekek arcán, mindennap megismételte a magánszámot, ha a sarki boltocska felé tartott, vagy onnét tért haza. A gyerekek egyre szorosabb körben állták körül, megpróbálták utánozni, bár ez eddig, ha igazi kutyát láttak, csak igen ritkán jutott eszükbe, ha éppen hergelni akarták. A férfi boldólan ugatott a gyerekek boldogan utánozták. Teljes volt köztük az egyetértés, s mintha az ismeretlen egy lépéssel közelebb került volna így a városkához. A felnőttek meg csak összenéztek, amikor a férfi a gye- rekfalkától körülvéve elindult a bolt felé, nagy morgás és ugatás közepiette. Szemük rése . szűkült, mintha nem tetszenék nekik ez a nagy összhang. Mert a gyerekek hogyan is kereshetik a szórakozást pont az ilyeneknél, mint ez a Elek? Egy idő után a gyerekhad .kezdte távolabbról követni az idegent s eddigi boldog és felszabadult együtt-ugatásukba is valami disz- szonancia lopakodott: jól lehetett érezni, hogy már nem a kutya- hangot utánozzák, hanem őt ugatják, biztonságos távolságból, hol csúfondárosan, hol meg dühösen vicsorogva, amit a jövevénynek észre kellett vennie, és meg kellett értenie: vé<*e a játéknak, pajtásai immár más hangon ugatnak, öt ugatják. Nemsokára végleg abbahagyta azt az elmérgesedő játékot, csak a kölykök dühös ugatása és csaholása kísérte a boltig, meg vissza, hogy a falhoz lapulva, szinte sompolyogva tette meg a rövid utat, s bemenekült Dorka má- mi portájára, miközben az öregasszony rosszindulatúan figyelte a résnyire pattintott ajtóból. Elrepült az első kő is, aztán ugatás közben már rendszeresen dobálták. Betört egy ablak, de a tulajdonos ügyet sem vetett a gyerekekre, egvre csak azt kiabálta: — Maga Blek, hé, maga Blek!... — és csontos öklével fenyegette a menekülőt A hatalmas ember már nem ugatott, lehet, csak szűkölt a kőzáporban, egyszer-egyszer megfordult, és dühösen vicsorítva fintorokat vágott de a kiskapukban ilyenkor mindig megjelent egy- egy sötéten néző, mindenre elszánt szülő. Igaz, mondták, már nem ugat ugyan, de a jó álmú kisváros bizonyos volt abban, hogy holdtöltekor a kertekben kóborol, ■és fel-felvonít. Ha valaki megkérdezte, ki lakik ott az emberek vállvonogatva felelték. — Valami kutya. — Másvalaki a dolgok előtt értetlenül állók mindig jól beváló iróniájával tódította: — Valaki kutya. Bleknek híják. — ilyen név nincs is! — hajtogatták ilyenkor, s csak akkor bólintottak össze jelentőségteljesen, amikor az egyik átutazó rokon szilárdan állította, hogy igenjs van, ugyanis neki volt egy vizslája, amelyiket — ahogy mondta: akit — éppien Bleknek hívtak, és Blekinek becéztek, amíg el nem fogták a pe- cérek. Blek tehát kutyanév. Az idegen ugat, csahol, éjszakánként felvonít a teliholdra, és kutya élete van. Bleknelp hívják, tehát kutya. Dorka mámi pedig megerősített minden szóbeszédet a hiteles szemtanú esküjével, sőt, nyilván tréfából, kiakasztotta a kapujára: VIGYÁZAT, HAMIS KUTYA! Nem emberek közé. való mondták az okosok, hisz látjátok: közénk sem való. Megdönthetetlen érvek surrogták körül Bleket, mint elhajított kövek, amelyeket már nemcsak az utcakölykök dobtak feléje. — Nem lehet így élni! — jelentette ki egy állatbarát, hisz az idegen egy idő óta Dorka mámi szerint is egyre furcsább dolgokat művelt, s ezeket mindig megtárgyalták maguk között. Mikor kidugta tömpie orrát, dobálták, mikor benn kuksolt, beszélték. Egészen tavaszig beszélték elképesztő megnyilvánulásait. Tavasszal aztán megjött egy fehér autó, valakik megfogták és belegyömöszölték, miközben a szomszédok az ablakból figyelték a jelenetet, a gyerekfalka pedig dühödt ugatással, meg csaholással állta körül a szép fehér kocsit. Blek eltűnt, mintha ott ‘ se járt volna, csak a gyerekek ugattak, még egy darabig csoportosan a Dorka mámi kapuja előtt, ahonnét elvitte az a fehér autó. Egyesek szerint csak fehér volt, nagy vörös kereszttel az oldalán, mások szerint ketrec is volt benne. Egyesek szerint valami hosszú ingben volt, amikor vitték, mások szerint hurok szorult a nyaka köré, s markos legények szorították. Egyesek szerint üvöltözött, és dulakodott mások szerint vonított, ugatott és mart Egyesek szerint a bolondok házába , vitték, mások szerint a dögtérre. Egyesek szerint szelídített házikutya, mások szerint vadkutya volt. c igazságként supán egyetlen dologban egyeztek meg mindnyájan: úgy ahogyan ő, nem lehetett élni, s ez megnyugtató hatott mindenkire. Aztán vállat vontak és csontot vetettek ebeiknek, ugyanis ebben a kisvárosban nagyon sok a kutya. Csak egyiket 6em hívják Bleknek. Azóta sem.
