Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
8 Irodalom, művészet 1981. JÚLIUS 12. ^ anapság író, aki ad is M magára valamicskét, anekdotát már nem szívesen tálal fel ol- SSHHHt ’ vasói asztalára, még ünnepen sem, amikor a szokásosnál jóval nagyobb mértékű gyomormegtöltés leszívja az agyból a vért — helyet csinál ezzel ott fenn az anekdotának. A jó vérellátott- ságú, éber agy, szellem ugyanis könnyen kiveti magából az anekdotát, mint korszerűtlen terméket. Egyetlen lehetősége van az anek- dotázásnak: ha azonnal elemzi is az ember az átnyújtott történe- tecskét. Az elemzés modern, az anekdota avitt. Mindezeket tudva, s ha kényszeredetten is némileg, de elfogadva, az alábbi anekdotát természetesen elemzés kíséretében nyújtom át. Az anekdota a következő: egy budapesti zöldséges, nem magán- kereskedő, hanem állami bolt vezetője, összeszólalkozott, majd hajba is kapott egy Békés megyei termelőszövetkezet, egy fekete földön gazdálkodó, erős, gazdag szövetkezet vezetőségi tagjával, brigádvezetőjével. Budapesten történt a dolog, a zöldségüzletben. A békési ember banánt óhajtott venni, de éppen az orra előtt fogyott el. ö ezt nem hitte el, azon a nézeten volt, hogy azért nem adnak neki banánt, mert ő paraszt, nem állandó vevő, satöbbi. Megítélése szerint a pult alatt, mögött még kell lenniük tartalékoknak, amit is a bolt vezetője arra érdemeseknek tett félre) Adjanak csak neki abból. A boltvezető visszautasította ezt a feltételezést, a brigádvezetőt pedig ki az üzletből. Enyhe tettleges- ségig fajult a dolog, markolászták egymás ruházatának az elejét: a brigádvezető a boltvezető kékes köpenyének elejét, a boltvezető pedig a brigádvezető rövid, háromnegyedes kabátjának az elejét. A brigádvezető fejéről még a kucsmája is leesett, a boltvezető svájcisapkája nem bizonyult ennyire billenékenynek, maradt a helyén. Aztán a vásárlóközönség és a bolti dolgozók jóvoltából úgy-ahogy kölcsönös szidalmakkal elcsitult a dolog, de véget még nem ért. A felek ugyanis másfél óra múlva újra találkoztak. Mint örömapák. A boltvezető huszonegy éves lányát ugyanis a brigádvezető huszonnégy éves fia vezette az anyakönyvvezető elé, s erre a szertartásra igyekezett éppen a Keleti pályaudvar felől jövet a békési ember. A felesége már egy héttel előbb feljött, már itt lakott a nász- asszonyéknál, tehát ismerte őket, szemben a brigádvezetővel, akit kötelezettségei csak az utolsó pillanatban engedtek el otthonról,, s aki bizony jóformán semmit nem tudott arról, hogy miféle családba nősül bele a fia. Ugyanígy a boltvezető is; szombat volt, de még beugrott a boltba, nem mervén egy teljes szombatot rábízni a helyettesére, s a boltból akart menni, egy gyors átöltözés után az esküvőre. El is ment, s képzelhető, mekkora volt a megrökönyödése,, amikor immár mint családjának oszlopos tagját mutatják be neki .délelőtti felbosszantóját. A násznép szerencsére semmit nem tudott a dologról, mert a brigádvezető, aki a boltvezető előtt érkezett a helyszínre, nem volt különösebben bőbeszédű, a boltvezetőnek pedig ideje sem volt egyébként sem túlzottan rendkívüli délelőtti kalandját elmesélni. Mindössze annyi tűnhetett fel némelyeknek, hogy a két örömapa igen zord arccal áll egymás mellett. Egyesek arra gondoltak, hogy talán nem tetszik nekik a házasság. Végül a brigádvezető oldotta fel a dolgot. Az anyakönyvvezető buzdító szavai közben oldalba bökte az apatársát, és azt kérdezte tőle: — Van banán? A boltvezető értette a kérdést, egészen halványon somolyogva nézett a brigádvezetőre. — Van. — Hát, azt mondom én is — nyújtott kezet a brigádvezető. Este aztán, amikor már magasra csapott a hangulat a lagziban, egymás szájából szedve ki a szót, elmondták a délelőtti ölre menésüket a násznépnek, amely is egyöntetűen hahotázott. Eddig a történet. Azt hiszem, felesleges bizonygatnom, hogy valódi történet, megesett dolog ez. Kitalált mesét elemezni különben is szemfényvesztés lenne. Első pillantásra nem sok elemezni valót villant elő ez a kis történet. Hogy az örömapák nem ismerték egymást? Hát, istenem. Talán inkább az lenne manapság furcsa, ha ismerték volna egymást, ha a fiatalok engedélyt kértek volna a házasságra, és összehozták volna a szüleiket. Ezt ma már senki sem igényli. A fiatalok szeretik egymást, együtt élnek egy Csurka István; Anekdota hámozva ideig, aztán a körülmények lehetővé teszik, és már a gyerek is útban van, hát összeházasodnak. Ez tehát a történet legszürkébb, legmindennapibb pontja, ez nem jelent semmit Ugyanígy a szülők foglalkozása, osztályhelyzete is jelentéktelen. A zöldség megterme- lőjének fia elvette a zöldség eladójának leányát. Nehéz ma két örömapát nem ilyen rövid társadalmi egyenessel kötni össze. A történetnek ezek a pontjai hűen fejezik ki a kort, amelyben születtek, nem nevetnek vissza. A magvasabb dolgok mind jelentéktelennek látszó apróságok. Ezek is kifejezik a kort, de ezek már egy fintorral, nyelvöltéssel. Az egyik ilyen apróság, hogy mind a két örömapa az utolsó percig halogatta az esküvőn való megjelenését. A brigád vezető csak a hajnali vonatra ült fel, amikor már mindent elrendezett a szövetkezetben és a háztájiban. A háztáji jószágot minden bizonnyal — ezt már csak következtetem, erről nem hallottam — a vőlegény nagyapjára bízta. Egy huszonnégy éves vőlegénynek még élhet a nagyapja, miért éppen a miénktől tagadjuk meg. Az mindenesetre tény, hogy a brigádvezető — esküvő ide, esküvő oda — csak a legrövidebb időre volt hajlandó kimozdulni otthonról, illetve elmozdulni a saját munkája mellől. Nyilván nagyon kötelességtudó ember, nagyon erős szálak kötik a munkájához. Erős szálak, erős érdekek. Netán anyagiak. S lám, milyen fura: a zöldségút másik végén egy ugyanilyen kötelességtudó ember található, ö is bemegy dolgozni szombaton délelőtt a kis árudájába, holott lányának van az esküvője, és a helyettese kitűnő szakember. Ráadásul ilyenkor, télvíz idején már nincs is az a rettentő nagy forgalom a boltban, mint az őszi döm- pingek idején. Hiába, első a kötelesség! Isten őrizz, hogy most itt valaki megint az anyagiakra gondoljon. Én semmiképp! Szapulják úgyis eleget ezeket a szegény zöldségeseket, s miért bántsak én ok nélkül egy ilyen kötelességtudó embert. Végül is, hál istennek, nem csúszott el a banánon. Hagyjuk ezt, ezt az egész vonalat! Fogadjuk el: két kötelességtudó,makulátlan jellem ütközik össze a boltban. Határozottan utasítsuk vissza a történetnek ezekről a pontjairól reánk irányuló nyelvöl- tögetéseket Kérjük ki magunknak, menjünk) tovább. Akadnak itt még érdekesebb dolgok is. Mit tesz ugyanis az egyik makulátlan, a vidéki, az ártatlan, a tanyai szelektől cserzett bőrű, a nép egyszerű, derék fia, a brigádvezető, amikor az orra előtt ürül ki az utolsó banános láda? Mit csinál? Gyanakszik. Nem hisz a szemének. Látja ugyan, hogy nincs több banán, de tudja, hogy van még. S ami a legérdekesebb: igaza van. S a boltvezető? Miért nem ad neki? Miért nem bontja fel azt az utolsó, félretett ládát, ha már eny- nyire erőszakos és ennyire jó szi- matú ez a „paraszt”? Mert ő is konok ember, ő sem ül fel a látszatoknak. Az ugyanis csak a látszat, hogy ő a vásárlóval, a dolgozóval szemben önös érdeket véd, erről szó sincs. Az a félretett láda banán nemcsak az övé, bár az övé is, de nem rajong érte. Az a banán dolgozó embereké. A szomszéd hentesé, aki neki és a bolt többi dolgozójának húst, combot, hátszínt, esetleg belsőségeket, májat, satöbbit tesz félre hasonlóképpen, aztán az a banán a szomszéd fodrászkisasszonyé, aki nagyon csinos, meg a főorvos uraké, akik nagyon rendes vevők, meg a szomszéd háztartási boltból a Marikáé, aki mindig átszól, ha megjön a Hypo meg a papírpelenka. Ezek mind, mind dolgozó emberek. Ezeknek jár a banán. Valamivel több közük van a banánhoz, mármint ennek a boltnak a banánjához, mint ennek az utcáról és uram bocsá’, vidékről betévedt alaknak. Rongy ember lenne a boltvezető, nemcsak a saját szemében, de a beosztottai szemében is, ha kibontaná az utolsó ládát, ha nem menne inkább ölre az igazáért, a kis kollektíva igazáért. De ő ölre megy. Mindent vállal inkább, csak banánk vevőnek, közönséges vevőnek el nem ad. Menjünk azonban tovább, mert van még a történetnek egy árulkodó pontja. Maga a csattanó, amikor az örömapák rádöbennek, hogy már ismerik egymást. Figyeljük csak meg, milyen hamar, milyen természetes könnyedséggel következik be a megbocsátás! No, persze oktalanság lenne azt elvárni tőlük, hogy borítsák fel gyermekeik esküvőjét, házasságát egy kis összezördülés miatt. Nem erről van szó. Ök ugyanis abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy miféle kapcsolatba is kerültek egymással, nemcsak a megelőző civa- kodást bocsátják meg egymásnak, sőt, nem azt elsősorban, hanem annak az alapokát, a lényegét. A brigád vezető részéről: Ö, hát, ha te az é-n nászuram vagy, akkor csak legyél is ilyen, amilyen vagy, ne is adjál a dugott banánból, holmi ismeretlen parasztnak, mert nincs annak semmi teteje...” A boltvezető részéről: „Jó szemű ember ez, hál istennek, majd valami üzletet is csak össze lehet hozni esküvő után ... egy téeszáruda ... az lenne az igazi”. . Csak természetes ugyebár, hogy más megítélés alá esnek a dolgok családon belül, és más családon kívül. em tagadom, más szempontok alapján is lehetett volna elemezni ezt 'az anekdotát, nekem azonban ehhez volt kedéem, és — békési értelemben használva a szót— ehhez volt tehetségem, azaz, csak ezt tehettem. Erre tanítottak. Azt is készséggel elismerem, hogy néhány pont elemezetlen maradt. Nem ejtettem szót arról, hogy miért Pesten tartották ezt a lagzit, valamint arról sem, hogy miért nem ment ki valaki a pályaudvarra az örömapa elé. Mind a két dolog elébe feküdt volna az események ilyetén alakulásának. Nem lett volna anekdotám. Hogy aztán mégis lett, az a vőlegénynek köszönhető egyébként Amikor reggel megjelent a lányos háznál, a lagzi színhelyén, az édesanyja, aki már- akkor, mint mondtam, egy hete ott segédkezett, odaszólt neki: — Miért nem mégy ki apád elé a vasúthoz? ... — Miért menjek? Nem küldöttség ő, hogy fogadni kelljen' —vágott vissza a vőlegény az anyjának, egy ugyancsak elemzésre méltó mondással. n S hogy miért nem elemzem ezt a mondatot? Talán bizony azért, nem, mert messzire vezetne? Nem. Mindenki láthatja: helyszűke miatt. Verbőczy Antal: Sanzon, békeidőre Valahol valaki álmodik engem reménye rojtozott zászlaját lengem valahol valaki álmodik engem lobogom életét vadrózsán, renden valahol valaki álmodik engem zubog a fény rám jövő-emlékül valahol valaki rámébred végül Konczek József: Nézlek, te vagy hát a béke? Nézlek, te vagy hát a béke, ez a fény a szeme éke? Ez a két kéz a te kezed? Te vagy az, ki levetkezett, hogy a szemem késvékonyra kellett húznom — el ne nyomja ragyogásod látásomat? Madarakkal te társalogsz? Béke, béke, galambnyelvű, csókanyelvű, rigónyelvű. Pátkai Tivadar: Besorozhatat- lan katonák (Kaukázus, 1980 ősz) fekete kövek vörös és kék kövek... mohába bársonyba öltözteti őket illendően az idő a kolostor kazamatáiban itt bárányok sírnak: gyönge nyakuknál kés időz inaikban még remény de holnapra bevérzi majd hörgésük a forrás vizét bevérzi ezt a verset is — fekete vörös és kék kövek ülnek a kolostor gerincén ülnek szótlanul a sólymok; a légierő besorozatlan katonái Simái Mihály: Holdsehol valahol messze holdsehol zivatar labdarózsa hull toronylanak toronyvivők hamuszín labdarózsa hull koromgyász labdarózsa hull jönek kilenc toronyvivők valahol messze holdsehol egyet ha lépnek kondulás kettőt ha lépnek gyászmise ha hármat — mennybe rebbenek anyám hologram-méhibe Szepesi Attila: A pipiske Kontyos madár, pipiske, vasúti töltések lakója, sínek mentén futkosó sarkanytyús bakter. Sétálsz a mezei csapáson, az ország útján, elvegyülsz a kelekótya verebek csapatában és ordas télidőn elözönlőd a város parkját. Ha felriasztanak, láthatatlan kerekeken tovagördülsz. Szeplős tojásaid meglapulnak a töltésoldal kiégett füvében, a bókoló bogáncs és a lóhere árnyékán. Igénytelen vagy, de büszke és tartózkodó. Otthonra találsz a lakótelep sivatag telkein, a fátlan grundokon, hol ritka vendég a dolmányosvarjú s még a balkáni gerle is. Mózes Attila: BLEK gy télelői hótalan, száraz és fagyos napon furcsa külsejű idegen érkezett K. mezővároskába. Hatalmas törzsét vékony, rövid, csökevé- nyesnek ható lábak tartották, csá- poló karjai is rövidek voltak. Arca pedig éppenséggel feledhetelen: körteszerűen szélesedett az áll felé, tömpe, tág likú orra fölfelé nyomott, s két dióbarna, pillát- lan, buta és szenvedő szeme közé három mozgékony, éles ránc ékelődött Olyan borostás volt az arca, mintha egész testét is sűrű szőrzet borítaná. Jó szimattal pontosan a Dorka mámi szobáját bérelte ki, -melyet már szagáért is messzire elkerült az átutazó, ha véletlenül kénytelen volt egy éjszakát ebben a városkában tölteni. Fizetett, és beköltözött, illetve lerakta egyetlen kopott bőröndjét az egyik sarokba, s azután csak napjában egyszer látták, amikor bevásárolni ment a sarki boltocskába. A városka lakói szerettek mindent tudni, ám erről a fura szerzetről semmi sem derült ki soha az olyan apróságokon kívül, amiket Dorka mámitól hallhattak, aki kíváncsisága ellenére sem találkozott sokkal többször vele, mint a kisváros többi lakója. Dorka mámi, aki csupán anyanyelvén tudott, azt állította, hogy a jövevény nem beszél egyetlen értelmes nyelvet sem. valamilyen szaggatott csaholáson kívül”. Csak, amikor magára mutat, mondja érthetően azt az érthetetlen szót, hogy: blek. Ezek szerint Bleknek hívják, állapította meg fintorogva a kisváros, s ez igen kevésnek tűnt számukra. És azt is megállapították, hogy ilyen név nincs, esetleg csak „jobb híján”. Néha megállították az utcán, de ennél többet a kíváncsibbja sem tudott meg: a férfi érthetetlen hangokat hallatott, olykor pedig a mellére bökött, és azt mondta: blek. Mindez talán rendben is lett volna, mert az idegen igen csőn-
