Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

1981. JÚLIUS 19. Irodalom» művészet Herceg Árpád: Szerelem, kenyér Egész éjjel égett a villany, szólt a rádió. Sír a gyerek; halálán van a nagymama, találgatták a taxisofőrök, mert titokzatos lentről a sárga fény, titokzatos, mint egy zugpálinkfifőzde. Hegyeiig szólt a rádió, szakadékot vont szemem köré a béke, szakadékot szívemre a város álma, hiába simultak lányok szemhéjam mögé, mint lapulevélhez eltévedt kiskutya. De látod! lehetett ma is vonatfüttyös, lehetett madárcsicsergéses Szervác napján a reggel: megint megíratlan maradt az a száz költemény, melyben nincs bor, nincs cigaretta, csak szerelem van, kenyér. — Az étlapot kérjük — mond­tam végül, de az utolsó szótárnál már éreztem a jóvátehetetlent. A kék frakk hideget árasztott magából. Illatos hideget. — De nálunk nincs melegkonyha! A gúnynak, a megvetésnek és a felháborodásnak pontosan össze­hangolt zenekara szólalt meg az alig hajlékony mondatban. Most már egymásra se mertünk nézni, ösztöneinkben a menekülés kényszere lüktetett. — Akkor iszunk valamit —szó­lalt meg Sanyi, mérhetetlen ön- feláldozással. A kék frakk szürke bőrbe kötve átnyújtotta a hosszú itallapot. A számokat futottuk végig. A kék frakk valahol fölöttünk megszó­lalt, csupán a szertartás kegyet­lensége miatt. — Talán valami pezsgőt? Folyt a körülményes, gondosan kimunkált inkvizíció. — Ezt itt, kérem — mutatta Sa­nyi. A bornak félelmetes ára volt. noha itt a legolcsóbb. A kék frakk hozta a palackot, és szalvéta kö^é fogva mindjárt töltött. Lassan szállingózni kezd­tek a gyakorlott férfiak és az alabástrom hátú nők. Jelbeszéd: szemvillanás és arcizmok játéka tudatta, hogy kortyolva iszunk, ta­karékosan, mindenképpen kibőj- töljük Lenkét. Márpedig ez a vál­lalkozásunk nem volt csekély, mert kiderült, a mi spanvolmeggyünk, a mi zuhanó hajú táncosnőnk csak éjfélkor fürdeti meg testét az szüstfehér reflektorokban. És hogy egyáltalán: az egész műsor éjfél­kor kezdődik. S bárhogy is szür­csölgettük az édes, nehéz bort, amint ujjnyit fogyott a poharunk, a kék frakk valahonnan odalépett és utánatöltött. Csak ápolt fehér kezét és szalvétáját láttuk min­dig. Most már lett volna dolga elég, a mulató megtelt, minden asztalnak akadt gazdája, de a kék frakkot az ironikus sors mögénk parancsolta, szorongásaink érde­kében. A parketten összelöttvedt a kö­zönség, és úgy -’éltük, elbújha­tunk emögött, mint egy forró szé­les, verítékes hát mögött most már a szék peremén ülve is. de kivárhatjuk a szép spanvolmegy- gyet. Ám képtelenek voltunk már a rettenetes fegyelem igáját hor­dani. Hol Sanyi kortyolt váratla­nul, hol én, hol összekoccant a poharunk, csak úgy, önmagától. — Parancsolnak még egy üveg­gel? Nem tudtuk kiállni a próbák so­rozatát. — Parancsolnak még egy üveg­gel? Hét nerccel tizenegy után ki­ürítettük a bórosüveget. Felkortyoltuk az utolsó cseppet. És most újra eevmásra néztünk. Sanyi arcát megmunkálta a fá­radtság. bal halántékán égő pi­ros folt. De szürke szemében sár­gás fényű mosoly. Fizettünk, s a kijárat felé indultunk, ingadozás nélkül. Sanyi megállt a kék frakk előtt, ápolt arcába nézett. — Na, szivarkám, kitolt ve­lünk? összekarolva mentünk a kivilá­gított Andrássy úton, és a szemé­be nevettünk mindenkinek. Összeállította: Rékasy Ildikó ARAB Ülpk az antikvárius bojtjában, nézegetem a régi könyveket. Régi ember az antikvárius maga is, régi könyvek, régi írások között ötven éve ül már a boltban,. Affé­le bogarászó magántudós. Elolvas­sa a könyvet, mielőtt eladja. Kis házisapka van a. fején. Hideg van, és áprilisban nem fűtik már a bol­tot. Szájában makrapipa, csönde­sen pöfékel1. Orrán pápaszem, ke­zében nagyítóüveg, valami régi írás kopott betűit kémleli, reménytelen öreg kincskereső és titokfejtő, bölcs vagy bolond, kinek ez, kinek az, aszerint, hogy ki hogy mérlegeli azt, amit tőle hall. Olykor-oly­kor gépiesen hátrányéi a zsúfolt polcra, amúgy vaktában kihúz egy-egy könyvet a sorból. Minden könyvnek tudja a helyét, nyomban mondja is a könyv cí­mét, holott oda se néz. Meleg, kö­tött kabátban, kalappal fején ott sürög-forog a felesége is, kesztyűs kezében törlőrongy, gondosan megtörli az ócskaságot, mielőtt ke­zembe adja. Ráncos képű, vékony­ka öregasszony, fél szemmel bizal­matlanul pislant hol rám, hol könyvre: Ugyan megveszem-e? Ki vesz ma könyvet? Talán nem is a pénztelenségen múlik, hanem a nagy bizonytalanságon, az örök tu­sakodáson: a sok millió könyv kö­zött ráhibázunk-e arra az egyre, amelyben tévedhetetlenül megta­láljuk az igazságot? Az öregasz- szony nagyot sóhajt. — Nincs vevő. Rosszak a gazda­sági viszonyok. Istenfélő, jámbor asszony vagyok, de tessék elhinni, hébe-korba valami gyanakodás éb­redez bennem, hogy a Jóisten nem tudja, mi történik a földön. Az öreg antikvárius fölemeli a nagyítóüveget, azon keresztül nézi a feleségét. És szelíden dorgálni kezdi: — Szegény Jó Irmám, a Jóisten­nek rendkívül sok a dolga. Percről percre több. Végig kell hallgatnia azt a töméntelen hálálkodást és kö­nyörgést, azt a sok jogos vagy alaptalan folyamodást, amely a nap meg az éjszaka minden pilla­natában a világ négy tájáról ost­romlón feléje röpül. Meg kell hallgatnia a madarak csacsogását és a halak némaságát is, mert ta­lán ezek is akarnak tőle valamit, és tudatlan pogányságukban éppen olyan ájtatosan imádkoznak hozza, mint hitünk és felekezetűnk sze­rint mi, emberi állatok. Légy alá­Heltal Jenő: zatos, Szegény Jó Irmám, és ne gőgösködj azzal, hogy a Jóisten el­lenőrzi mekkora a könyvi or gaLom a Ferencváros legszűkebb utcájá­nak legszűkebb boltjában. Abból az iszonyú távolságból porszemnek lát téged is, engem is, sőt a jelen­levő író urat is azok között a por­szemek között,, amelyeket ezzel a ronggyal a könyvek hátáról letö­rölsz, anélkül hogy a1 porszem egyéni életére és sorsára kíváncsi volnál. Pedig hát ki vagy te, és ki a Jóisten?! Nehogy megint elbi­zakodj, tudd meg azt is, hogy nem vagy önálló porszem, az író úrral és velem együtt sem. Százhetven millió orosszal és nyolcvan millió némettel, minden angolílaH fran­ciával, minden nemzeti és köztár­sasági spanyollal, a Gaurizankár- ral és a Csendes-óceánnal együtt, az egész fölfuvalkodott földgolyó­val együtt vagy csak összesen egyetlenegy porszem az égitestek­nek tiszteik többi porszemei kö­zött. Szégény Jó Irmám egy kicsit el- szégyelli magát. Kezdi megérteni, miért veszi elő a nagyítóüveget az ura. amikor ránéz. Az antikvárius most rám szögezi a nagyítót. Én is feszengek egy kicsit. Senki sem szereti, ha nagyítóüvegen keresz­tül nézik. Még a porszem sem. An­nak is vannak titkai. Az antikvá­rius eltűnődik: — Kicsinyek vagyunk, író úr, elmondhatatlanul kicsinyek. Isme­ri a gőgös hegy meséjét? — Nem ismerem. — Régi arab mese ... Hátranyúl. a oolcról előveszi a meséskönyvet, de ki se nyitja, úgy mondja el a mesét. Allah tudja, hányadszor: „Allah teremtett egy hegyet. Ég­be nyúló, óriási Hegy volt. Hegv minden hegyek fölött, körös-körül hatalmas erdők zöld szakállával ékes. A Hegy gőgösen nézett a mélységbe, és azt mondta: — Én vagyok a Hegyek Királya. Allah megharagudott a Hegyre, és büntetésnek ráeresztette a Nagy Kígyót. Az körülcsavarodott a Hegyen és összeroppantotta. Aztán fölemelte fejét és dicsekedni kez­dett: — Én vagyok a Kígyók Királya. Allah elunta a Kígyó hencegé­sét, ráküldte az Idők Békáját. Ä Béka megfogta a Kígyót, és bedug­ta a bal fülébe. Azután, ahogy minden béka, fölfuvalkodott ő is. Akkor Allah ráeresztette a Folyót. A Béka egy álló esztendeig úszott, amíg átvergődött a Folyó túlsó partjára. De a folyó is elbizako- dottj gőgjében kiáradt medré­ből, és elöntötte a városokat és falvakat Allah rá akart pirítani, ennél fogva leküldte Legkisebb Angyalkáját fürödjön meg a Fo­lyó vizében. De a Folyó vize olyan kicsi volt csak, hogy az Angyalka lábának a kisujját sem tudta meg­mártani benne. Tehát büszke volt arra, hogy megalázta a Folyót Ak­kor jött egy Nagyobb Angyal, fo­ga mögül hegyesét sercentett, és ez a sercentés több százezer Niagará­nak a vizével bővelkedett. És ezeknek a kristályos vizű vízesé­seknek a vízesésében tetőtől talpig megfürösztötte az Angyalkát. Ai kor jött egy Felnőtt Angyal és azt mondta: — Jóllehet jót akartál, Kis Csin­talan, mégis leköpted angyaltársa­dat Barackot nyomott a Kis Csinta­lannak a fejére. A Kis Csintalan pedig akkora volt, mint a Himalá­jára rakott Mont Blanc és a töb­bi nagy hegy együtt a hatvanhato­dik hatványon. És a Felnőtt An­gyal leborult Allah trónja elé, és buzgón, de mégis elbizakodottan fohászkodott, és halk fohásza úgy hangzott mint a mennydörgések mennydörgése: — Én vagyok Legkisebb Teremt­ményed ! Allah lenézett a magasságok magasságából, és lent a mélysé­gek mélységében, trónjának leg­alsó lépcsőjén egy fekete pontot látott Odaszólt a trónja mellett őrt álló két Főangyalnak: — Mit zümmög az a légy a lép­csőn? Kergessétek el! És az egyik Főangyal leheletének legkisebb fuvallatával lefújta a lépcsőről, a másik pedig egy eny­he tüsszentéssel kifújta Mohamed paradicsomából...” Az antikvárius diadalmasan ne­vet: — Hát kérem, író úr... Nem fejezi be a mondatot. Me­gint előveszi a nagyítót, még egy­szer megnézi Szegény Jó Irmá­mat. Engem is, tetőtől talpig. Mintha végtelen kicsinységünkben csakugyan porszem volnánk, nem is porszem, hanem csak ezermillio­mod része a porszemnek. Azután leteszi a nagyítóüveget, és megint beletemetkezik a régi írásokba. Allah tudja csak, hányszoros na­gyítóüvegre van szüksége a bölcs­nek vagy a bolondnak ahhoz, hogy felebarátját embernek lássa. Irodalmi oldalpárunkban Tassy Klára gobelinjeit mutatjuk be A világosság legyőzi a sötétséget Szeder Katalin: Torzó Vágy makacs komédiája, mért dobálsz megint hiába? Mennyi álruhát viseltem, mit sem ér parancsod ellen. Vasra mért veretsz utamban, nélküled kevés bajom van? Nyugtalan szívemre szálltál, vérem körfutása táplál. Csontig üszkösít hatalmad, míg tüzed — tüzem — kihamvad: fortyog mint érc alattad, s életem merő salak csak. Virágok hatalma

Next

/
Oldalképek
Tartalom