Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
8 1981. JÚLIUS 19. Iro^lom» művészet ' pám, fiatalabb korában, gyakran megsimította bajuszát a tükör előtt. Előttem van a kép, amint borotválkozik, majd letörli arcát, megfésülködik, rend- behozza bajuszát is, tréfálkozik. Ez olyankor -volt, amikor már ‘kialudta magát a szerelvényen, a fékbódéban vagy a postavagonban töltött hosszú idő — néh^ hetven óra — után. ba jártam, nagyon rácsodálkoztam, hogy néha a mondatból elmarad az ige. Ez minden nyelvben előfordul. Az olvasmány arról szólt, hogy a telepest, aki családostul, szekéren érkezik erre a tájra, megszólítja a katona. Azt kérdezi — szó szerint — „Hová ma az út?”. Vagyis meddig mennek aznap. Meddig tart ma az út? Vagy pedig: meddig visz ma az út, vagy: meddig vezet ma az út. A fordítás soráé odakívánkozott egy ige, hogy szebben hangozzék. De az a „valami van valami”- féle mondat is sokat foglalkoztatott. Szinte beleremegtem, amikor megkérdeztem, hogy milyen nagy dolog valamit azonosítani valamivel. A megnevezés, az azonosítás, jeztünk a szőlőben. Másnap is kimentünk, harmadnap pedig a délután közepére megvoltunk az egésszel. Ez a kis szőlő ott a hegyben már akkor „a szőlő” volt, amikor még nem is tudtuk, lesz-e egyáltalán. Gyerekkorom óta beszélt róla apám, hogy majd egyszer lesz nekünk egy kis , szőlőnk. Mikor nyugdíjba ment, akkor tudta megvenni. De nekem addig soha nem adódott lehetőségem, hogy fizikai munkát végezzek otthon, különösen nem a szőlőben. Hiszen még meg sem volt. Igaz, volt úgy, hogy én is, ő is elmentünk napszámba nyaranta, amikor nem volt iskola, s neki is összejött pár szabadnap, de vele soha nem mérhettem össze, mit tudok, mert őt perMostanában egyre az eszembe jár. Ezt a villanyborotvát, amit nekem adott anyám, alig használta; s hogy ő már nincsen, itt van valami, ez a villanyborotva, ami rám vár. De én nem akarom ezt a villanyborotvát. Elhoztam, s nem is akadt a kezembe sokáig, csak most, hogy a fürdőszoba szekrényében keresgélek. Egy kis fehér törülközőbe van csavarva gondosan. Kihajtogatom, visszateszem. Te csavarjad be? Ettől a törülközőtől olyan védett, olyan szeretett és takargatott lett. Csak nő tehet ilyet. Te egyébkén tetszettél neki. Mire megismert, már a feleségem voltál. Nem mosta meg a fejem Ez amúgy is szokatlan lett volna tőle. Azt mondta, derék asszony vagy, szép, sudár. Magas is úgy gondolom, hunyorítottam rá tréfásan. Apám nem úgy szólt bele a dolgokba, mint mostanában láthatod sok helyen. Először is — meghallgatta az embert. Másodszor — nem szembe támadt, hanem a te oldaladról szemlélődött ő is, és csendesen, de néha más eredményre jutott. Ezt mint tanácsot adta elő. Nem parancsolt. Az más, hogy ő is volt sokszor ideges, haragos is. Amikor megtudta, hogy dohányzóm, bejött a szobába. Megkérdezett, nem tagadtam. Hallgatott egy kicsit, és azt mondta: „Te tudod, elég nagy vagy már. Ne szívj töb bet, taint ami jólesik.” Zöld a szeme. Ne haragudj, de nem esnék jól úgy mondanom, hogy zöld volt. .. Apám szeme aöld. Nagyon él bennem. Mintha csupán kicsit régebben találkoztam volna vele. S majd ott áll a konyhaajtóban, s örül neki, hogy meglátogatjuk. Más nyelven egyébként azt mondanák, hogy „a szem van zöld”. Amikor a gimnázium első osztályá- ■■Hi Konczek József; LETIGE az ősvallás papjainak, a sámánoknak a tévedései, tévesztései, amikor a félelem elűzésére még félelmesebb istent találtak ki, ezzel azonosulva aztán ők ijesztgették azokat, akik hittek... Mennyi érdekes dolgot tanultam. Azt is, hogy a féltettjét hogyan rejtetted az a régi-régi ember. Ilyen nevet adott a gyermekének, hogy Neméi, Nemvaló. Mintha nem volna. Ügy kell elgondolni, hogy jön a gonosz, keresi a kisgyereket, s amikor megtudja, hogy a neve Nemvaló, akkor békén hagyja, hiszen nincsen, nem való. Fiatalabb koromban ezt a képet kiszíneztem volna, íme, most jön a gonosz, nézeget jobbra-balra, bekukucskál a konyhaajtón, ni, milyen borzas, s mondogatja „Hol az a ‘kisgyerek? Hol az a kisgyerek? Ahá, itt van. Hogy hívnak? Nemvaló?” És erre a homlokára csap, s villámgyorsan eltűnik a csudába. Most csak szomorú vagyok. A hülyéskedés sem hozhatja vissza apámat. Emlékszel, amikor segíteni akartunk neki a szőlőben? Derekadra kötözted a raffiát, mint az asz- szonyok ott a hegyben, illegtél- billegtél kedvesen, szép vagy-e, kérdezgetted. Persze, hogy szép vagy. Apám is kinézett a pinceajtón, nem akart engedni, hiszen soha nem kötöztél te még szőlőt. El- magyaráztattad magadnak velem, és aztán estig kötöztünk meg tetemetezni fogadták fel, engem eleinte csak gazt tépni, később kötözni. Amikor pedig tanulni kezdtem, ő elismerte, hogy az biztosan nehéz lehet, én meg mindig akartam, hogy ne beszéljen rólam ilyen megkülönböztetetten. Ez olyan, mintha sajnálna valamiért, nem? Illetve, hogy nem olyan vagyok, mint ő. Én nagyon szerettem volna megmutatni, hogy tudok én is dolgozni úgy, mint ő. Azért, mert tanulok, még bánhatok jól a szerszámokkal. Ez volt a becsvágyam, összemérni a teljesítményt. Nem akartam volna én ezzel bántani őt, csak azt elérni, hogy az a megkü- lönböztető-sajnálkozó vagy milyen hangszín tűnjön d a szavaiból, ha rólam beszél. Pedig lehet, hogy ez fejezte ki a szeretetét? Ezen tűnődöm mostanában. Nem lett volna szabad dvégeznünk azt a munkát a hegyben. Megfosztottuk vele sok mindentől. Napokon át járhatott volna az ismerősökhöz, hogy napszámba hívja őket ö, aki addig maga járt napszámba, egy-egy százast, később többet keresni a vasutasfizetés mellé. Megfosztottuk a beszélgetésektől, amik adódtak volna, miközben napszámost keres. Itt is, ott is, megállva az Alsó utcán. „Hová, Józsi bátyám?” „Hát, kéne nekem két permetező. Nem tudna valakit?” „Tán a Törekiék tudnak, próbálja meg... vagy ott a trafiknál, tudja a sarkon..És így Száz év magány tovább. Csak most értem meg, mennyire szerette, ha így beszélgetett az Vészi Endre: Hol tűzpirosba borult, hol árnyékban maradt az arcunk, amint álltunk az éjszakai mulató elektromosan forgó malomkereke alatt, amdy kaszálta és szdetelte az este sötétjét. Nem sok hiányzott a kilenc órához. A bejárat tündöklőén kivilágított és néptelen. Hetek töprengése, számítgatása előzte meg ezt a lépést, s most itt álltunk lecövekdten a küszöb előtt. Egyetlen barátom — s holtában is az egyetlen igazi —. Fehér Sanyi ekkor már önálló embernek mondhatta magát, fiatal segéd volt, heti húsz pengő körül a keresete, én meg hosszú inaséveim legvégén jártam, s már a segédek között ültem némi töprengő komolysággal. Ám a tétovázás most közös volt. Fehér Sanyi legényesen karcsú fiatalember, halvány arcú és szürke szemű, ő határozta el. hogy elmegyünk a mulatóba, és meeemberekkel. Egész életében rohant. Percre pontosan, óra szerint, a vasútra, szolgálatba. Milyen boldogság lehetett neki, hogy végre ráér, és megadhatja a módját nyugodtan mindennek. Mit beszélhetett volna még otthon is, zsörtölődve talán, hogy elég lesz-e a hús a napszámosoknak a gulyáshoz. „Jó étvágyú emberek azok, mit gondolsz!” Szinte hallom és látom, mtt és hogyan mondott volna, hogyan nézett volna, merre lépett volna, ha nem végezzük el ketten pár nap alatt azt a munkát a hegyben. Én? Én szinte rejtegetve örömömet, elvártam, hogy tudj kötözni. Apám jobban kigömbölyítette az örömöt. Csodálkozva megdicsért. Amit túlzott, azt csak szeretetből. De azzal nem mondott olyant, ami nem igaz. Persze hogy tudtál kötözni. Milyen jó az, amikor az ember keze alatt a zöld vesszők szépen elrendezve simulnak a karóhoz, még a szellő is vidámabban lengedez a sorok közt! Apám egy- egy pohár bort hozott. Nem akarózott abbahagyni a munkát. Másnap már nem jött ki velünk. Biztatott, hogy csak napozzunk, kiránduljunk, nem kell dolgozni annyit Meg kellett volna hallanom: valóban azt kívánja, hogy ne dolgozzunk. De én nem hallottam meg. Beléfeledkeztem. örültem neki, hogy szereted a munkát. Amikor megtudta, hogy mindent megcsináltunk, nem lett ingerült csak elfehéredett Konyhaszékről a szobai fotelba ült át, újság után a televízió gombjához nyúlt, abbahagyta azt is, nem beszélt, csendes volt szokatlanul. Az évődő jókedv, ami mindig megjelent a szemében, ha a kis szőlőről volt szó, vagy ha a városban intézte a munkák sorát, most eltűnt a tekintetéből. Valami végleges, hűvös derű vette át a helyét. Sokáig kereste a papucsát, aztán meg a szemüvegét nem találta sehogyan sem. Nem nézett a szemembe. Zavart volt, és a sarkában járt a szomorúság. kkor értettem meg, hogy megfosztottuk valamitől. Ha nincs mit csinálni a hegyen, otthon unalmas a nap egyedül. Anyám dolgozik, este jön meg... ö ünnepelni akart volna, örülni nekünk, poharazgatni mértékkel. Beszélgetni. Mi pedig? Semmi. Nem akarok semmit mondani. nézzük a műsort. Sötétbe öltöztünk mindketten, sötét ünneplőbe. Így álltunk itt a küszöbön. Sanyi olyan nyakkendőt kötött, ami a kígyóbőrhöz hasonlított. Minket elsősorban a mulató műsora érdekelt, közelebbről: egy Lenke nevű spanyol táncosnő, aki bár magyar, de azért mégis spanyol! Mindenfelé az ő fényképét láttuk, fedetlen volt a köldöke, s amint hátravetette a fejét a haja hátrazuhant. Tangóbolero és Carioca. Így álltunk ott a küszöbön, fehéren a fénytől, mint a bohócok. A küszöbön túl minden zengett, a gépkocsik lármája, és az emberek kiáltozása, tetőponton állt az esti vadulás, de itt a küszöbön csend volt, némaság volt. A zsebünkben szorongattuk pénzünket. Így álltunk most már a fényes és néptelen előcsarnokban, ahol a ruhatárból kezek nyúltak felénk. A fény végigfutott az üres fogasokon, s azok, úgy tűnt, olyan hangot adnák, mint a xilofon. Körülnéztünk. az állótükör előtt meghúzkodtuk öltönyünket és feltűnés nélkül a bejáratot kerestük. De akkor mellénk szegődött valaki. egy magas férfiú, nagyon komoly arccal, fényesre kefélt hajjal. Gyönyörű, ápolt, kifürdetett ember volt ez. egyetlen szót sem szólt, csak kissé megbillentette a fejét, de úgy, hogy tömör fekete haján végiggurult a fény. Ügy állt előttünk szótlanul.' megfoghatatlanul. mint az egész tündöklő csöndesség, de testhelyzetével mégis vezényelte mozgásunkat, erre szabad, erre nem. ígv jutottunk, a páholyokkal szegett, élénkpiros bársonnyal és aranvoGutai Magda: Szobor a parkban Sudár, szép és gondolattalan. Gondtalan a teste. A márvány gondolkodik helyette. Hajszínéről suttog konytyából kicsapódva a nyírfaliget. Percenként kilép a patakból. A forrás rég elapadt már. Süt a nap. Combját hasához húzza.' A megáradt emlékezet vízgyöngyei peregnek lefelé hátáról, tomporáról. Nem érzi. Mosolyog az ónos esőben. Páradt. Magához hajlik: a lábát törli. Tűnődik. Tünedezik. Tűnik. Eltűnődik magáról. Süt a Nap. Zörög a fű a szélben, ketyeg a sötétzöld pázsit. Meginognak könnyű tekintetéből a lombok, darabokban hull le a platánfakéreg, ahogy a múltidő pereg a homokórán visszafelé, ahogy az alvadt vérrög vagy egy bizonytalan délután emlékképe szakad le a homályról. zott gipszfigurákkal díszített mulatóba. ahol kecses asztalkák fogták közre a táncparkettet. Teljes kivilágítás, prizmán megtörő rejtett forrású sugárzás és teljes csend. Sanyi karóráját nézte. Negyed tíz, és rajtunk kívül senki. Mögöttünk idegekkel érzékelhetően a kék frakk. Sanyi előbbre lépett, szürke szemében elhatározottság. Én követtem. Karcsú alakja, puh- szőke haja gyermeknek mutatta most itt, amint megérintette kezével a néptelen asztalkák közül az egyiket, azt amelyik legközelebb áll a parketthéz, a műsor színhelyéhez. Felmérte a sugárzó csendet, és a legjobb asztalt választotta ki. Odamentem én is, ujjheggyel én a hűs damaszthoz értem. Egymásra néztünk és mosolyogtunk. Ekkor hátulról élénkbe került a kék frakk. Karját félmagasba emelte. — Ez. kérem, foglalt. Egy lépést hátráltunk, ő előrelépett egvet. — Ez is, kérem. Üjabb lépés visszafelé, ő a nyomunkban. — Ez is. kérem. Abban a döbbenetes, szorító sugárzásban az utolsó asztalig követett bennünket, egészen az ajtó mellé. Leültünk. Éreztük magunk mellett a kék frakkot. — Parancsolnak? A rezzenetlen hang belemarkolt a szívünkbe. Ketten voltunk, és ő egyedül, de a háta mögött a sok foglalt asztallal, a még nem létező de majd megjelenő igazi vendégekkel, gyakorlott, komoly férfiakkal és alabástrom hátú nőkkel.
