Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-07 / 132. szám

6

____ Nemzetközi körkép

19

81. JÚNIUS 7.

Szovjet vélemény

Két politika

„Úgy látszik, felébredt az alvó oroszlán” — nyilatkozta az angol háborúellenes mozgalom egyik aktivistája, utalva a nyugati közvéleménynek a világbéke sorsa miatt érzett növekvő aggodalmára.

Ez a veszély jól érzékelhető baljós mérete, két öltött, miután az USA új vezetése minden eddiginél nagyobb erővel igyekszik ráerőszakolni az emberekre az atomháború lehetőségének gondolatát. Egy jellemző példa: a NATO katonai tervezési bizottságának legutóbbi brüsszeli ülésén Rodgers amerikai tábornok a NATO egyesült fegyveres erőinek főparancsnoka azt ajánlotta Európának, hogy a háború forgatókönyvét tényként fogadják el.

Azok, akik nem a NATO lőrésén keresztül nézik a világot, nem nyugodhatnak bele ebbe a perspektívába. A NATO-országok külügyminisztereinek római tanácskozásán az USA szövetségesei a közvélemény aggodalmán Washington tárgyalási készségének hangoztatásával igyekeztek enyhíteni. De az Egyesült Államoknak azt a ködbe burkolt ígéretét, hogy visszatér a tárgyalóasztalhoz, mégpedig a közeljövőben, annak árán sikerült megvásárolni, hogy a nyugat-európai or_ szágok még szorosabban felzárkóznak a Pentagon globális katonai programjához; elutasítják a közép-hatótávolságú nukleáris rakéták telepítésének moratóriumával: kapcsolatos szovjet javaslatot, amely kedvező feltételeket teremthet a halaszthatatlan tárgyalásokhoz.

Ugyanakkor a NATO hivatalos köreinek a szövetségesek „egységével” kapcsolatos kijelentései nem feledtethetik el azt a körülményt, hogy az amerikai blöff támogatása nemcsak mások ámítására, hanem önámításra, valamint a Szovjetunió szándékainak

gátlástalan elferdítésére is épül. Weiberger amerikai hadügyminiszter a katonai kiadások évi három százalékos növelésének „szükségességét” az amerikai hírszerzőszolgálat áltál produkált misztikus számokkal indokolta. A „szovjet fenyegetés” érvét nem most alkalmazzák először. De a CIA jelentéseiből mindannyiszor kiderült, hogy nem az USA és a NATO maradt le a Szovjetunió mögött, hanem a Szovjetunió kényszerült arra, hogy utolérje az Egyesült Államokat. Washington ténylegesen szövetségesei és más államok értésére adja, hogy partneri szerepüket és értéküket egyetlen kritérium határozza meg: mennyire képesek és mennyire készültek fel arra, hogy — Weinberger kifejezésével élve — „bármilyen méretekben, mármilyen távon, bármely övezetben” háborút folytassanak.

Nem nehéz elképzelni, milyen veszélyes és reménytelen helyzetbe kerülhetne a világ, ha e provokatív irányvonallal nem állnának olyan erők, amelyek az önkontroll, a tartózkodás és a felelősségérzet szellemében cselekednék. A háború veszélye valóban az emberiség feje fölött lebeg. Utált erre Leo- nyid Brezsnyev az SZKP XXVI. kongresszusán tartott beszámolójában is. S bár a Rea- gan-kormányzat már több mint száz napja van hivatalban, Washington agresszív hangneme nem változott, annak ellenére, hogy nem változtak a Szovjetuniónak erőfeszítései sem a nemzetközi bizalom megszilárdítása érdekében. A szovjet békeprogram továbbra is nagy hatást gyakorol a nemzetközi politikai légkörre, az emberek gondolkodásmódjára és magatartására, még akkor is, ha erről Washingtonban nem akarnak tudomást venni.

Szpartak Beglov

Japán

inisztercsere

és atombotrány

Hosszú hetek óta „tartósan borús” jelzést adnak a japán politikai légkör megfigyelői. Tokióban még el sem ült a váratlan külügyminiszter-csere hulláma, máris egy új, az atomfegyverekkel kapcsolatos botrány tartja izgalomban a hivatásos politikusokat és a közvéleményt.

Ito után Szonoda

Ito Maszajosi május közepi távozása nem pusztán azért jelentős, mert a második legerősebb tőkés hatalom diplomáciájának vezetője hagyta el posztját szinte egyik napról a másikra. Azért is fontos, mert a lemondás egy sokkal rpélyebben fekvő problémának, a távol-keleti sziget- ország katonai szerepének a megváltozását jelzi. A napi és a hosszú távú politikai döntéseket tekintve egyre sokasodnak a kérdőjelek: meddig megy el Japán az Egyesült Államok s az egyes belső körök által is szorgalmazott „fokozottabb katonai szerepvállalásban”. Ez a dilemma állt Szuzuki Zenko májusi washingtoni látogatásának középpontjában. A japán kormányfő — amennyire ez a kiadott közös közleményből kihámozható — több engedményt tett Reagan elnöknek a hadikiadások növelése, illetve a két ország „biztonsági együttműködésének továbbfejlesztése” terén.

Az ellenzéki erők ezt olyan felháborodással fogadták, hogj^cá'kormányfő a csúcs- találkozó után hazatérve meghátrálásra kényszerült. Először tagadta, hogy washingtoni ígéretei a japán—amerikai szövetség katonai jellegű elmélyítését jelentenék (emiatt viszont saját pártjának jobbszárnyáról kezdték bírálni), majd arra hivatkozott, hogy a. közlemény „pontatlanságairól” és hiányosságairól” a külügyminisztérium tehet, mivel abba olyan megfogalmazások kerültek be, amiket ő állítólag nem hagyott jóvá.

Ito lemondása — amelyet hivatalosan úgy indokolt, hogy a parlamenti viták zűrzavaráért, a kabinetet ért sajtókritikákért akarja vállalni a felelősséget — jelzi azt is, hogy magán a kormányon belül sincs összhang Japán katonai tevékenysége, az amerikai igények teljesítése terén. Ugyanakkor az új külügyminiszter, SzonocTa Szunao azonnali , kinevezése sem vetett véget a kormányfő elleni támadásoknak. Több újság Szuzuki szavahihetőségét is megkérdőjelezte, rámutatva a miniszterelnök politikai alapelveinek tiszta zaj.- lanságára. A befolyásos Jo- miuri Simbun például- azt a kétkulacsos magatartást kifogásolta, hogy Szuzuki sorozatosan engedményeket tesz az USA-nak, majd a hazai közvélemény előtt tagadja ezt. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy Szuzuki több téren határozottan kiállt Reagan elnökkel szemben, aki voltaképp a jelenleginél is egyértelműbb elkötelezettséget várna el legfontosabb távol-keleti szövetségesétől.

ftz ex-nagyküvet „leleplezése”

Ezt az elvárást látszik alátámasztani egy kétségkívül gondosan kitervelt washingtoni akció is. Az USA volt tokiói nagykövete közvetlenül a Reagan—Szuzuki csúcs- találkozó után hozta nyilvánosságra, hogy az amerikai hatóságok a japán kormányzattal egyetértésben rendszeresen bevihetnek atomfegyvereket a szigetország területére, annak ellenére, hogy ezt a japán alkotmány tiltja. Reischauer professzor nyilatkozatának a megfigyelők egyöntetű értékelése szerint az a célja, hogy a tokiói kor. mánnyal elismertesse — a közös védelmi szükségletekre "hivatkozva — az atomeszközök jelenlétének tényét.

Az akció szorosan kapcsolódik ahhoz a több éve tartó, s az utóbbi időben kétségkívül erősödő próbálkozáshoz, amely a szigetország alaptörvényének megváltoztatására irányul. A második világháború után amerikai felügyelettel létrehozott alAz újonnan kinevezett külügyminiszter, Szonoda

Szunao

kotmány ugyanis nemcsak a nukleáris eszközök birtoklását, tárolását és gyártását tiltja, hanem elméletileg a hagyományos hadsereg nagyságát és szerepét is korlátozza.

Vihar vagy napsütés?

Az időzített „leleplezés” § jelek szerint nem járt sikerrel. Az „atombotrány” valóságos sokkot váltott ki Japánban, a legkülönbözőbb társadalmi szervezetek és pártok fejezték ki tiltakozásukat.

Szuzukinak, tagadva Reischauer állításai ki kellett jelentenie: Japán változatlanul ragaszkodik az atom-tilalmak csorbítatlan betartásához. Az ellenzéki pártok a japán—amerikai szövetség militarizálódási veszélyeit, az atombotrány homályos részleteit, s Szuzuki ellentmondásos reagálásait mégis elég súlyosnak találták ahhoz, hogy kikényszerítsék a parlament mostani ülésszakának meghosszabbítását.

Teljes joggal illik hát a „tartósan borús” jelző a tokiói politikai meteorológia szótárába. Szuzuki helyzete kétségkívül megingott, s most első ízben került nyílt ösz- szeütközésbe saját pártjának egyes frakcióival. A közvélemény nyomása s az ésszerű gazdasági megfontolások az ellenzék számonkéréseivel együtt, a katonai elkötelezettség növelése ellén hatnak. A miniszterelnöknek, akit a kompromisszumok nagymestereként ismernek, szüksége lesz tehát minden ügyességre, hogy az előrejelzésekben hívei ne „közelgő vihart”, hanem „derűs, napos időt” jósolhassanak.

Szegő Gábor

Terrorizmus és kénmutatás

Teljes a zűrzavar — a sebesült Reagan amerikai elnököt már betuszkolták a gépkocsiba

szervezet, a CIA kezéhez tapad az egyébként Amerika- barát ENSZ-főtitkár. Hám- marskjöld repülőgépének le- lövése — Lumumba meggyilkolása után egy évvel — Kongó fölött. Hammarskjöld meggyilkolását pillanatnyi nagytőkés érdekek ösztönözték. Hasonló politikai és gazdasági érdekekből elkövetett gyilkosságot hajtott végre a CIA Haitiban, Dél-Vietnam- ban és Dél-Koreában is, ahol a Washington számára kényelmetlenné vált elnököket tették el láb alól.

Lehetne még sorolni a CIA által szervezett, végrehajtott politikai gyilkosságokat. terrorakciókat a múltban és a jelenben egyaránt. De utaljunk csak a napjainkban tapasztalható tényekre: amerikai pénzen, fegyve- A megsebesült II. János rekkel és tanácsadók irányí- Páj pápa tásával folyik a népirtás

Salvadorban, ahol a lakosság meg akar szabadulni az

Spanyolországban ma is sok olyan felirat látható az utcákon, amelyek szerzői Tajero alezredest, a parlamentet elfoglaló fasiszta tisztek vezetőjét éltetik, illetve szidalmazzák

Az utóbbi hónapok terroreseményeinek láncolata megdöbbentett minden embert. Említsünk közülük néhányat: merénylő golyója megsebesíti az amerikai elnököt; Madridban fasiszta tisztek vezetésével elfoglalják a parlamentet; a Vatikánban több lövéssel súlyosan megsebesítik a pápát; Olaszországban lelepleznek egy államellenes jobboldali összeesküvést, amelyről feltételezhető, hogy az olasz terrorizmus forrása; Barcelonában egy fasiszta csoport túszokat ejt és bebörtönzött társaik kiszabadítását követeli.

Bár természetükben egy-» mástól lényegesen eltérő terrorakciókról van szó, egy dolog mindegyikre jellemző. Nevezetesen az, hogy vala- mennyiük mögött jobboldali szélsőséges elemek, jobboldali politikai áramlatok és az ezeket megtestesitő politikai erők állnak.

Az amerikai illetékes rendőri szervek még adósak — lehetséges, hogy azok is maradnak — a Reagan elnök elleni merénylet hátterének elemzésével. Egyelőre azt a magyarázatot adták, hogy „egy magános személy egyéni akciójáról van szó”. Ez az értékelés pontosan azonos azzal, amit Kennedy elnök meggyilkolása, majd öccse, a demokrata szenátor, Robert Kennedy és a néger polgárjogi harcos, Martin Luther King meggyilkolása után tettek közzé. Azóta mindenki tudja, hogy ezek az értékelések az amerikai nép, a világközvélemény félrevezetését és az igazi gyilkosok leplezését szolgálták.

Mind több jel szerint ez történik a Reagan elleni merénylet körül is. Egyes amerikai szakértők úgy vélik, hogy „a szélsőséges jobboldali politikai áramlatokon belüli ellentétek is szülhetnek terrort, leszámolást”. Felteszik a kérdést: nincs-e összefüggés a Reagan megválasztását erőszakosan, lelki terrort is alkalmazva támogató, majd a kormány összeállításánál mellőzött fanatikus Szélsőséges jobboldal sértődöttsége és a washingtoni merénylet között. Hasonló gyanú merül fel a pápa elleni merényletnél is. Az ügy hátterét még vizsgálják, de annyi már bizonyos, hogy a más gyilkosságot is elkövetett török fasiszta merénylő nem egyedül cselekedett. Szoros kapcsolatban állt a nyugat-európai szélsőséges csoportokkal — nyilván az olasz terroristákkal is —, élvezte azok támogatását. így az a feltételezés sem zárható ki, hogy azok megbízásából követte el a merényletet. Kétségtelen, hogy a jól titkolt szálak ellenére láthatók a jelek, amelyek a terroristák és a szélsőjobboldal nemzetközi kapcsolataira utalnak.

A nemzetközi terrorizmusnak azonban más formái is jól ismertek. Az Egyesült Államok külpolitikájának gyakorlatában már több tanulmány értékelte ezeket a formákat. Megállapítást nyert, hogy a terrorizmus és a gyilkosságok az Egyesült Államok külpolitikájának szerves részévé váltak a második világháború után, különösen a nemzeti felszabadító és függetlenségi harcok fellángolása óta. Ismeretes, hogy amerikai, angol és belga bérgyilkosok ölték meg Patrice Lumumbát, az 1960-ban függetlenné vált Kongó (ma Zaire) első haladó szellemű miniszterelnökét; az amerikai hírszerző

Amerika-bérenc jobboldali csoportok elnyomásától;

folynak az amerikai fegyveres előkészületek és gazdasági megtorló intézkedések a belső és a külső elnyomóktól megszabadult Nicaragua ellen; Washingtonban sokéves titkolózás után nyíltan tárgyalnak ä dél-afrikai apartheid-rendszer vezetőivel, a Dél-Afrikai Köztársaság és Namibia többségi fekete lakosságának elnyomóival; fegyverekkel, gazdasági, pénzügyi és diplomáciai eszközökkel segitik Izraelt a palesztin arab nép módszeres kiirtásában. Az Egyesült Államok a terrorizmust az állampolitika szintjére emelte.

Ez ad magyarázatot arra, hogy az amerikai adminisztráció, amely olyan gyakran nyúlt és nyúl a nemzetközi terrorizmus fegyveréhez, miért hirdet propaganda- kampányt a nemzetközi terrorizmus ellen. A tényeket meghamisítva terrorista akcióknak szeretné feltüntetni a népek függetlenségi és szabadságharcát, hogy felmentést kaphasson a világ előtt népellens bűneiért. Washingtonban azt harsogják, hogy Salvadorban a terroristák ellen nyújtanak segítséget a jobboldalnak. De ismert tény, hogy Salvadorban a jobboldal hajtja végre a népnek mérhetetlen szenvedést okozó terrorakcióikat, gyilkolta meg a nép harcát támogatót érseket és az amerikai apácákat.

Az ENSZ egyik határozata világosan kimondja: a nemzeti felszabadító harcot határozottan meg kell különböztetni a terrorista akcióktól. A Szovjetunió és a szocialista országok — velük több nyugat-európai szocialista párt is —a népek nemzeti felszabadító harcát támogatják és fogják támogatni a jövőben is. Hiába akarja az Egyesült Államok kormánya világméretű propagandakampánnyal tudatosan összekeverni a terrorizmus és a nemzeti felszabadító, függetlenségi harc fogalmát, a mindennapi tények leleplezik az amerikai manővereket.

Kovács István

Összeállította: Majnár József