Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-07 / 132. szám

1981. JÚNIUS 7, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 HANYATLÁS EREDMÉNYEK A diákszínpad-vezetők szolnoki konferenciája után Szolnok adott otthont egy héttel ezelőtt a diákszínpad- vezetők országos konferen­ciájának, amelyet több mint egy évtizedes szünet után rendeztek meg — ismét. Mi­előtt magáról az eseményről és tanulságairól szót ejte­nénk, érdemes végigpillan­tani a rendező szervek listá­ján, amelyet a következők alkották; a KISZ Központi Bizottsága, a Művelődési Mi­nisztérium, a Népművelési Intézet, az Amatőr Színját­szók Országos Tanácsa (ASZIOT), a Szolnok megyei Tanács VB művelődésügyi osztálya és a Szolnok me­gyei Művelődési és Ifjúsági Központ. Vagyis az előkészí­tésben és a lebonyolításban részt vett az „ügyben érin­tett” összes országos és — a házigazda jogán és köteles­ségén — megyei szerv. Mind­amellett nem árt leszögezni, az a tény, hogy Szolnokot választották az esemény színhelyéül, kifejezi azt — és erre többször is utaltak a felszólalók hogy a megye diákszínjátszása a „jobbak" közé tartozik az országban. (Mindez persze semmiféle elégedettségre nem adhat okot — a hasonlítás szélsősé­gesen viszonylagos.) Anélkül, hogy fölidéznénk a háromnapos konferencia minden részletét: hat „szín­padkész” produkciót láttunk és négy módszertani bemuta­tót, egyfajta ízelítőt a szín­játszás oktatásba-nevelésbe közvetlenül átemelhető mód­szereiről. A tíz bemutató fe­lét Szolnok megyei diákok és pedagógusaik produkálták, tehát a konferencia keretein belül megméretett a megye diákszínjátszása is. A tiszaföldváriakról Aligha van az országban olyan vidéki középiskola, amelyik olyan diákszínjátszó hagyományok birtokosa, mint a ti^zaföldvári Hajnó­czy József Gimnázium és Szakközépiskola. A nagyköz­ség hajdanvolt polgári in­tézményéből kinőtt gimná­zium diákjai jó két évtized­del ezelőtt Gogol Revizorját is játszották — zsúfolt néző­tér előtt. Másfél évtizede pe­dig szinte minden produk­ciójukat megkülönböztetett érdeklődés kíséri. Üj műfa­jok kristályozódtak ki a kis tiszaföldvári „műhelyben”, nem egy ezek közül termé­keny szakmai vitát is kivál­tott. Szolnokon most egy Ju­hász Ferenc-versekből szer­kesztett oratóriummal szere­peltek, különösebb siker nél­kül, ám előadásuk ezúttal is vitát, műfaji vitát indított el. Igaz, lassan megszokottá vá­lik, hogy a fesztiválokon oratóriummal szereplő együt­tesek célponttá válnak a szakmai megbeszéléseken. Pontosabban szólva, nem is ők, hanem az oratórium, amelyről pro és kontra álla­pítanak meg dolgokat. A szolnoki vitában szót kérők közül többen érveltek amel­lett, hogy az oratórium mára alkalmatlanná vált a gondo­latok erőteljes közvetítésére. Holott — és ez is elhangzott — a baj nem a műfajjal van, hanem azzal, amit és ahogy az együttesek az oratórium által közölni kívánnak. Ugyanakkor a forma egysze­rűsége csábító —, fölkészü­letlen együttesvezetők mél­tatlanul elsilányítják gya­korta az oratóriumot, látha­tunk ebből a „típusból” ele­get a megyei diákszínpadi bemutatókon évről évre. Visszatérve a tiszaföldvá- riakra: a játszó diákok nagy kedvvel és tehetséggel adták elő a Juhász Ferenc-műve- ket És ez a tény — ha most nem is jött létre jó előadás — az oratórium életképessé­gét is bizonyítja. Színek és fehér foltok Hasonló tanulságokat szűrhettünk le a többi diák- színpadi bemutató után is. A kecskeméti szakmunkástanu­lók báb- és árnyjátékkal ,',applikált” Gőzfürdője, az újszászi diákok kulturáltan előadott Csongor és Tünde részletei, a debreceni Tóth Árpád Gimnázium „Tanár úr kérem”-je, amely pódium- játékba oltva hordozta a diákkabarék legjobb hagyo­mányait — egyaránt azt bi­zonyította, hogy hatalmas su­gárzása lehet minden műfaj­nak, ha azt értő kézzel, érzé­keny módon töltik fel tarta­lommal. A szolnoki beszélgetéseken, vitákon — túl a látott pro­dukciók értékelésén — „te­rítékre” kerültek az amatőr színjátszómozgalom, ezen be­lül a diákszínjátszás belső, szervezeti problémái. Kide­rült, hogy a szakmunkáskép­zők és kollégiumok szinte „fehér foltot” alkotnak, elte­kintve egy-két megyétől. Örömmel hallottuk, hogy a szakmunkásképzőkben folyó diákszínjátszás Szolnok me­gyében föllendülőben van, ennek és az ebből fakadó le­hetőségeknek óriási oktatási, művelődéspolitikai jelentősé­ge van. A kép persze korántsem derűs. A diákszínjátszás ez idő tájt — finoman szólva — nincs éppen felszálló ág­ban ... A viszonylagos ha­nyatlás okai rendkívül szer­teágazóak, de az okok mögött szinte egységesen ugyanaz a lényeg: sem az iskolákban, sem a művelődésügy szerve­zetében nincs a diákszínját­szásnak olyan rangja, ami­lyet megérdemelne. Egyszó­val a hiba még mindig a szemléletben van — s ebben nincs sok változás az egy év­tizeddel ezelőtti állapothoz képest. Az iskolai szakfel­ügyelet és a megyei művelő­dési intézmények számára még ma is huszadrangú kér­dés a diákszínjátszás. Holott a „színjátszó iskolák” okta­tásban, nevelésben elért eredményei bizonyító erejű­ek. Nem találták fel... Két napon is bemutatkoz­tak közép- és általános isko­lák, iskolai csoportok, ízelí­tőt adva abból, hogy hogyan lehet színjátszó elemeket be­lopva átadni a diákoknak a tananyagot. Ezek a rendha­gyó órák, módszertani be­mutatók voltak a szolnoki konferencia leglelkesítőbb „produkciói”. Szó sincs vala­miféle új „találmányról”, in­kább csak egy friss pedagó­giai szemléletről, amely komplex módon akar szemé­lyiséget formálni, képessége­ket kibontakoztatni. A látot­tak bizonyították: a színját­szás bevonulhat a tanórákra, a KISZ oktatási programjai­ba. És — .Szolnok megye szakmai műhelye lehet ennek at — nem teljesítmény-cent­rikus tevékenységnek. Az Újszászon tanító Sléder Éva, a szolnoki Bérezés László és a jászfényszarui általános is­kolában tanító Kovács And- rósné 1— tanítványaival együtt — megmutatta, fel­villantotta micsoda lehetősé­gek vannak ebben a krea- tív-dramátikus módszerben! * * * A diákszínpadvezetők or­szágos konferenciája termé­szetesen nem oldhatta meg a diákszí nj átszó-mozgalom gondjait — de a gondok, problémák közül rengeteget felszínre hozott, biztatva ez­zel a megoldásra. És ami a legfőbb: a konferencia is bi­zonyította hogy a diákszin- játszás némely területeinek hanyatlásával egyidejűleg úi. értékes eredmények is szü'ettek. S ez mindenképp a diákszínjátszás életképes­ségét mutatja. Szabó János jászapáti Vágó Pál emlékházban pénteken nyitotta meg Ecsery Elemér művészet­történész Fajka János iparművész tűzzománc kiállítását. (A nagyszerű tárlat érté­kelésére lapunkban visszatérünk.) Szemtanú Gaál Gábor kerestetik 3zo|nok megyében A Magyar Televízió egyik forgatócsoportjával a közel­jövőben portréfilmet készí­tünk Gaál Gáborról, a ko­lozsvári Korunk főszerkesz­tőjéről, a romániai magyar szellemi élet kimagasló sze­mélyiségéről, a két világhá­ború közti közgondolkodás egyik leghatásosabb megter­mékenyítőjéről. Kevesen tud­ják— éppen ezért készül a mintegy negyvenperces vál­lalkozás —, hogy a határain­kon túl jól ismert szerkesz­tő és filozófus ezernyi szál­lal kapcsolódik Magyaror­szághoz. Életének 63 évéből — 1891-ben született és 1954- ben halt meg — legalább há­rom évtizedet a mai Magyar- ország területén töltött er­ről az időszakról édeskeveset tudunk. Mindmáig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, pél­dául, hogy milyen családból származik, ki volt az ap'ja, hol járt iskolá(k)ba, milyen körülmények között érettsé­gizett, mit csinált az egye­temen, hol járt az első vi­lágháborús frontokon, milyen feladatokat teljesített 1919- ben, a proletárdiktatúra bu­kása után merre bujdosott, miért emigrált mégis Bécs- be, majd Berlinbe, miért tért vissza hazájába, pontosan miért tartóztatták le 1925- ben, hogyan szabadult ki a (kecskeméti) börtönből, mi­ként hagyta el az országot és kapcsolódott be Kolozsvá­rott a magyar nyelvű mar­xista folyóirat szerkesztésé­be? Kérdésből, gondolom, ennyi is elég, mindazonáltal megtoldom még kettővel, Gaál Gábor ugyanis két erős szállal kötődött a mai Szol­nok megyéhez: gyerekkorá­ban legalább fél évtizedet a Jászságban töltött, 1919-es szereplésének pedig többszáz szolnoki, abonyi, jászberényi pedagógus volt a szemtanúja. Ezekből a mozaikokból sze­retnék néhányat megvilágí­tani, abban a reményben, hogy az olvasók között akad­nak majd olyanok is, akik segíthetnek a további nyo­mozásban. Gaál Gábor — eredeti ne­vén; Gál Gábor — törvényte­len származású volt, édes­anyja, Gál Anna bakonyi fa­lujából Budapestre ment cse- lédeskedni. Itt szülte húsz­éves korában első gyerme­két, Valériát — számunkra ismeretlen apától —, majd hét esztendővel később, egy másik, megint csak ismeret­len apától Gábort, aki 189Í. március 8-án született. S mert gyermekeit nem tudta magánál tartani, lelencházba adta őket. így került Gábor különböző családokhoz, való­színűleg egyedül, nénje nél­kül. Az viszont több, mint valószínű, hogy a kilencvenes évek közepétől 1901-ig vagy 1902-ig egy családnál volt, a Jász-Nagykun-Szolnok vár­megyei Jászfelsőszentgyör- gyön. Ebben a faluban járt is­kolába, itt végezte el az ele­mi iskola első négy osztályát. Mind ez idáig nem sikerült nyomára bukkanni, hogy kik fogadták be a törékeny test­alkatú lelencet, hogyan bán­tak vele, miként tartotta a kapcsolatot a korabeli gyere­kekkel? A tévés forgatócso­port és e sorok írója — aki arra vállalkozott, hogy va­lamelyest rekonstruálni pró­bálja Gaál Gábor első har­minc évét — hálás volna, ha akadna valaki Jászfelsőszent- györgyön vagy a környező településeken, aki személyes emlékei alapján vagy hely- történeti munkák révén segí­tene bennünket a rejtély fel­oldásában. A másik mozzanat nem ke­vésbé érdekes. Gaál Gábort 1925-ben egy 1919-es, Kecs­keméten megtartott előadá­sáért vonták felelősségre. A nagygyűlést, amelyen a szó­nokok az új rendszer elkép­zeléseit részletezték, a Kato­na József Színházban ren­dezték — három vármegyé­ből meghívott pedagógusok számára. Egyebek között a Jász-Nagykun-Szolnok me­gyei tanítók számára is, akik­nek élményeiről az Abóriy című újság 1919. április 6-i száma tudósít. A kétoldalnyi terjedelemben megjelenő he­lyi orgánum hetente egyszer látott napvilágot, felelős szerkesztője és kiadója Te- mesközy Gerzson volt. a Ta­nítóink Kecskeméten című cikk szerzője ismeretlen, de joggal feltételezhető róla, hogy maga is pedagógus, aki hallotta Gaál Gáborék elő­adását. íme, a figyelemre méltó szöveg, híven őrizve a korabeli írásmódot, még azt a hibát is, hogy a mű­kedvelő újságíró Kunfi Zsigmond népbiztos nevét pontatlanul szedette: „Nagy oka van annak, ha a tanítóit tömegesen felkere­kedve valamelyik városba gyűlésezni mennek, főként a szorgos tanidőben. Úgy volt, hogy múlt hó 28-ának lucs- kos-pocskos sötét éjszakáján — a cikkíró itt téved, 1919. március 27-ről 28-ára virra­dó éjszakáról van szó, ez más forrásokból egyértelműen megállapítható Z. L. — felkerekedtek, s átrándultak a cifraházas alföldi metro­polisba : Kecskemétre, ahova Kunffy közoktatásügyi nép­biztos táviratilag rendelte be őket, hogy a proletár forra­dalom mindeneket kiegyen­lítő, a világot átalakító rop­pant problémáját: a kommu­nizmus kérdését tanulmá­nyozzák. Ebben volt módjuk bőven. A városi színházban tartott tudományos alapú, ha­talmas keretekben mozgó elő­adásokból rendkívül gazdag tárgyismeretet merítettek ta­nítóink (számszerint 500-an) és a jelenvolt 3000 főből ál­ló minden rendű közönség. A történelmi nevezetességű előadásokat az ifjúsági dal­kar által hévvel-tűzzel eléne­kelt Marseilles vezette be. Megnyitó beszédet a minisz­ter helyettese, Nagy Endre kitűnő írónk mondott. Utána Gaál Gábor kiváló szocioló­gus az eddigi forradalmak rugóit ismertette, kimutatta a mostani proletár forrada­lomnak az egész emberiség felszabadításáért, javáért a mérlegre nehézkedő óriási fajsúlyát. Ezzel párhuzam­ban a kommunizmust ismer­tette, politikai nézőpontból, nagy tudással...” A cikk, persze, tovább foly­tatódik, de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy mi hangzott el a már­cius 28-i tanítógyűlésen. A kissé dagályos stílusú, de korfestő adalékokban koránt­sem szűkölködő tudósítás egyébként arra is alkalmas, hogy az esetleges szem- és fültanúk, akik több mint hat­vankét éve részt vettek a kecskeméti tömegrendezvé­nyen, visszaemlékezzenek az ott hallottakra és élményei­ket megosszák a tévénézők­kel is. A forgatócsoport ne­vében kérem tehát a nyolc­van körüli, tanítókat, akiket a népbiztos annak idején táv­iratilag rendelt az alföldi metropolisba, jelentkezzenek írásban a televízió társada­lomtudományi szerkesztősé­génél. A cím: Magyar Tele- zió Társadalomtudományi Szerkesztősége, 1810 Buda­pest, Szabadság tér 15/17. Ugyanerre a címre írjanak azok is, akik közvetve vagy közvetlenül ismerhették a Jászfelsőszentgyörgyön éve­kig élő Gaál Gábort.; Zöldi László A valóság vonzásában Regény az ecsegpusztai KANÁSZLÁNYRÓL I Szemes Zsuzsa „Jaj, add meg nekem Iste­nem, ha vagy, hogy leg­alább egy hétig meg ne vir­radjon! Vagy csak hat óra­kor derengjen fel a hajnal, és ne négykor. Engedd, hogy végre kialudhassam magam! És adj karjaimba férfierőt, 'hogy bírjam a vízhúzást és a vödrözést, mert most min­dig püffedtre dagad ...” Anna* a kutyaúristennel szidott ecsegfialvi kanász ri- mánkodik így, nyugságát nem lelve a mindennapos robotok hajnalán. Tizenöt éve. sen neki az a sors jutott, hogy dolgozzon, férfiem­bernek is nehéz munkával keresse özvegy anyja, kishú- ga kenyerét. Nehéz világ az övé, olykor könnyebbülhet csak, ha félórára könyvet foghat a kezébe, vagy a lo­vakat becézd. csutakolás közben. Elámul, i amikor munkakönyves dolgozó lesz, s már a munkakönyvében is ott az első foglalkozás: pász­tor! És sírvafakad, amikor a volt iskolatárs kineveti, amiért a nehéz kenyérkere­setet, a lenézett sorsot be­vallja. Egy ecsegpusztai tizenéves lány élete kezdődik így. Nemsokára fordít a sorsán, — micsoda fordulat! Nagy­apja régi, egérszagú katona­ládájába rakja kis pakját, s utazik a fővárosba, mert gyárba vágyódik, ahol úgy gondolja, könnyebb lehet az élete. És dolgozik a kazánok forró levegőjében, szak­munkásvizsgát tesz kazánfű­tésből. És továbbmegy, nagy éoítkezésre, ahol a malteros- lányok hívószava mi más lenne: „Hé, kurvák, riadó, malterosládával ' sorakozó”! Anna nem vállalja a ne- hézsorsúak életét — tanulni akar, könyvtárba jár, s amikor gimnáziumba jár, döngeti a kapukat. Mintha összebeszélnének ellene (vagy mellette?), férfiak kö­zé kerül, darukezelői tan­folyamra. Befogadják, hogy kiközösíthessék — s csellel tudja csak elfoglalni a ta­nult mesterség „magas szé­két”. Szemes Zsuzsa: A hallga­tag mélyből című regénye a közelmúltban jelent jneg a Szépirodalmi Könyyjljiadó gondozásában. Az ei$)51íjjny- ves írónő regénye valóban a mélyből, a mélyről szól. Em­bersorsokról, amin nemcsak a - társadalomnak kelj; vál­toztatni, hanem az egyénnek is. A könyv külön érdeme a valóságnyelv és a tiszta, lát­tató leírás, amely sajnos manapság nem egyértelműen jellemző fiatal íróinkra. Tá­lán ez is az oka, hogy a Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapjának Irodalmi Szakosztálya az elsőkötete­sek jutalmát ítélte oda a túrkevei születésű Szemes Zsuzsának. (SJ)

Next

/
Oldalképek
Tartalom