Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-21 / 144. szám

1981. június 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 w Évadzáró társulati ülés a Szigligetiben Hozzászólás cikkünkhöz A műszaki értelmiség Az 1980—81-es évadot zá­ró társulati ülést tegnap dél­előtt tartották a Szigligeti Színházban. Az ülésen, ame­lyen részt vett Ma­joros Károly, az MSZMP rnegyei bizottságának tit­kára és Sipos Ká­roly a megyei tanács elnök- helyettese is — Lengyel Bol­dizsár igazgató értékelte az évadot. A társulat kilenc bemu­tatót tartott. A gyermekda­rabot, a két szobaszínházi és a hat nagyszínházi dara­bot, összesen 306 alkalom­mal nézhette meg a közön­ség. Ebből 107 előadást az ország, s a megye más tele­püléseinek színházbarátai láthatták. Ismertette az igaz­gató a Művelődési Miniszté­rium értékelését, amely megállapítja, hogy a szín­házban jelentős művészeti tevékenység tapasztalható; gondolatiság és gazdag esz­köztár jellemezte az évad előadásait. A színház a ve­zetőváltozás ellenére is meg tudta tartani a magyar szín­házművészetben kivívott rangját. Részletesen szélt Lengyel Boldizsár az egyes darabok bemutatásainak körülménye­iről, s visszhangjáról. A kri­tika és a közönség körében egyaránt figyelemre méltó­nak minősített előadásokat tartottak Madách Az ember tragédiájából. A tragédiát — Paá] István rendezésében — éppen ma adja elő hatvana­dik alkalommal a társulat a Nemzeti Színházban. Szép sikerrel játszották többek között a Bíborsziget, az Amerikai Elektrát, a Három testőrt, s jó színvonalú elő­adáson tapsolhattak a gyere­kek a Hókirálynőnek is. A . szobaszínházi „kísérle­tek”, s az ott folyó műhely­munka eredményei jól be­épültek a nagyszínházi elő­adásokba, s gazdagodott az elmúlt évadban a színház közművelődési tevékenysége is. Az iskolaszínház előadá­sai a Rómeó és Júlia, a Helység kalapácsa, a Tar- tuffe és az Antigoné jój se­gítették a középiskolák ok­tató-nevelő munkáját, akár­csak az általános iskolák­ban a brigádműsorok. Ugyanakkor nem volt az idén sem jelentősebb előbb- relépés az önálló műsorok­ban. A jövő évadban erre nagyobb figyelmet összpon­tosít majd a színház vezeté­se, s ösztönzi, támogatja az önálló vagy csoportos elő­adásokat. A beszámolót hozzászólá­sok követték. Vincze Sándor, a megyei tanács művelődés- ügyi osztályának vezetője és Jakatics Árpád a városi pártbizottság titkára elisme­réssel szólt a színház mun­kájáról. Az ülés végén a társulat elbúcsúztatta az elszerződött színészeket, s a most nyug­díjba vonuló Horváth Jenő rendezőt, akinek számos nagysikerű előadást köszön­het a színház, Sárossy Rózsa ügyelőt és Kókai Jánosné varrodavezetőt. T. G. Eldönthető-e, hogy egy épület az építészeti elemek vagy a konstrukció eredmé­nyeképpen jó-e? Ez a kér­dés merült fel a huszadik század nagy konstruktőrének — a kilencven éve — 1891- ben született Pier Luigi Nervinek az életművével kapcsolatban. Nervi neve ugyanis egy lehetett volna azon a hoSz_ szú „stáblistán”, amelyben az építész-tervező segédcsapa­taként felsorolásra kerül a statikus és gépész, a klima­tikus vagy az akusztikus. S hogy mégsem lett az, ha önálló és öntörvényű alko­tóként tartják számon, az köszönhető annak a zseniá­lis, a huszadik század építé­szetére meghatározóan jel­lemző vasbeton szerkezeti térformálásnak amely Ner- ví tevékenységének sajátja. Igaz, ennek kibontakozá­sához olyan épületekre volt szükség, amelyeknél döntő a szerkezet, s elhanyagolha­tó az építészeti többlet. Az épület alapvetően a következőkből áll: alapból, tetőből s valamilyen tartó­elemből, amely a kettőt ösz- szekapcsolja, ez lehet osz­Az UNESCO épülete lop, lehet fal is. (Gondol­junk csak az esernyőre, amely mindennapi használa­ti tárgyaink közül mutatja a fedél és a tartószerkezet, azaz a nyé] összefüggését. A szerkezet: fémből, a „héj” textilből van.) A konstrukció szabadon hagyásával készült egyik első jelentős műve, az 1930— 31-ben épült firenzei stadion. Ugyancsak a konstrukció a meghatározója kiállítási csar­nokainak. A második vi­lágháború is kizárólag a konstrukcióra épülő megbí­zásokat adott a tervezőnek; repülőgéphangárokat épített, amelyek hatalmas, 80—lOOx 40 méteres teret öleltek kö­rül, s amelyeknél semmiféle tartópillér nem állhatott a gépek útjába. Ezek a hat. ponton — négy sarkon és a két oldalfalon — alátámasz­tott hangárok reprezentálták kiváló módon Nervi előre­gyártott hálózatának és zsa­luzott betonelemeinek, héj­elemeinek példáját. Ezek a háború előtt és alatt épített hangárok mind elpusztultak. A Gatti gyapjúfeldolgozó üzemcsarnoka (1953) szinte az esernyők szerkezetének látványát idézi meg! A fö­démszerkezet bordázatát oly nagy fantáziával alakítja, hogy esernyők erdejében vagy éppen katedrálisban ér­zi magát az ember. Ami a gótikának a kő, az Nervi számára a vasbeton. Acélhuzalt, cementhabarcsot alkalmaz a héj elemek gyár­tásánál, a tartópillérek pe­dig matematikai pontosság­gal tartják a vasbeton héja­kat. Szerkezetei önállóan is architektonikus térélményt nyújtanak, s bizonyítják az értelem szépségének győzel­mét a huszadik század épí­tészetében. Nervi volt a konstruktőre a párizsi UNESCO-palotá- nak és a római olimpia jó néhány létesítményének, a kis és nagy stadionnak. Az UNESCO-palota tanácster­mének héjszerkezete nagy­ívű, monumentális alkotás. Nervi matematikai pontos­ságú szerkezetei, pálmafák lombját idéző sportcsarnok­kupolái jelenlétükkel pél­dázzák, milyen is a modern építészet. T. A. szerepe, felelőssége Megjegyzések néhány elvi kérdéshez és fokozódó ér­deklődéssel ol­vastam a lapban a műszaki értelmiség helyzetéről és sze­repkörének módosulásáról ki­alakult vitát. A hozzászólá­sok felelősséget tükröző szen­vedélyes hangja, s a felve­tett kérdések egyaránt bizo­nyították a téma időszerűsé­gét, társadalmi fontosságát. A vélemények — megíté­lésem szerint — érintették az értelmiség hivatásának, ezen belül természetesen ki­emelve a műszakiak növek­vő szerepének és felelősségé­nek fontosabb kérdéseit. A vitában a fő hangsúly az életkörülmények (pályavá­lasztás. jövedelem, szociális feltételek) alakulására, s az önmegvalósítás, a munkahe­lyi kibontakozás lehetőségei­re került. Szó esett a fiata­lok, a pályakezdők reális gondjairól is. Sajnálatosnak tartom azonban, hogy a mű­szaki értelmiség közérzeté­nek és a társadalmi fejlődés­sel együtt módosuló szerep­körének jellemzőiről szólók nem érintették a réteg köz­életi magatartásának, élet­módjának és pefspektíva- igényének főbb kérdéseit. Hozzászólásomban nem azt kívánom vitatni, hogy a cikkírók közül ki mennyire ..ásott le a dolgok gyökeré­ig”, hanem a téma kapcsán inkább az értelmiség szerep­körének értelmezéséhez sze­retnék néhány megjegyzést fűzni. Mindenekelőtt néhány szemléleti problémát említe­nék, melyek esetenként a hozzászólásokban is megje­lentek. Az értelmiség, a szel­lemi munka és munkás sze­repének, presztízsének meg­ítélésében változatlanul szá­mos ellentmondás tapasztal­ható. örvendetes tény, hogy ma már a legszélsőségesebb vitákban sem kell bizonygat­ni a koalíciós korszak egyik jól hangzó jelszavának igaz­ságát, hogy „az új Magyar- országot értelmiség nélkül, vagy ellene felépíteni nem lehet”. Az emberek — s nemcsak a szellemi foglalko­zásúak — döntő többsége el­fogadja és azonosul pártunk XII. kongresszusának megál­lapításával, hogy az „... ér­telmiség tevékeny részese a szocializmus építésének ... szerepe társadalmunk általá­nos fejlődésével, a tudomá­nyos-technikai haladással, a a kultúra jelentőségének nö­vekedésével szoros összefüg­gésben fokozódik”. Néhány értelmiségi pálya tekintélye azonban indoko­latlanul megnőtt, ami min­denképpen összefüggésben van az igények, valamint a fogyasztási és szabadidő szo­kások megváltozásával is, ugyanakkor más foglalkozá­soké pedig messze a társa­dalmi szükségletek által meg­követelt színvonal alá süly- lyedt. Az is érzékelhető, hogy csökkent a szellemi munka presztízse, ami kimutatható összefüggésben van a jöve­delmi arányok módosulásá­val, illetve elosztási gyakor­latunk fogyatékosságaival. Ezt támasztják alá annak a tanulságos vizsgálódásnak a tapasztalatai is. amelyet a közelmúltban végeztünk a megye középfokú oktatási in­tézményeiben. A megkérde­zett 1500 fiatal döntő többsé­ge a munkát tekinti legfon­tosabbnak, élete, boldogulá­sa alapjának, ugyanakkor közel 70 százalékuk kizáró­lagosan csak a fizikai mun­kát tartja valódi munkának, alkotó tevékenységnek. Ez az önmagában egyébként pozi­tív jelenség árnyaltabb meg­közelítésben arra figyelmez­tet, hogy a szemléletben még nem alakult ki a kívánt mó­don a fizikai és szellemi munka dialektikus egysége. A másik probléma, ame­lyet a vitában a ..műszaki pálya devalválódásaként” említettek, abból ered, hogy az egyes rétegek társadalmi nyilvánossága eltérő. Való igaz, hogy a műszaki, külö­nösen a fiatal pályakezdő értelmiségiek közéleti jelen­léte kevésbé érzékelhető, mint más értelmiségi foglal­kozásúaké, például művésze­ké, orvosoké vagy pedagógu­soké. Az is tény, hogy az utóbbi időben észrevehetően csökkent a természettudomá­nyos és műszaki pályák von­zása, ami a felsőoktatásban az egyes szakokra (bánya­mérnök, nehézipari vegyész stb.) történő alacsony jelent­kezésekben is lemérhető. Ezekből azonban súlyos hiba lenne a műszaki pálya egy­értelmű devalválódására kö­vetkeztetni. Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy társadal­munkban esetenként még mindig erősebb pálya- presztízsképző tényező a "di­vatosság, illetve az életmód­dal vagy a társadalmi mun­kamegosztásban elfoglalt helyzettel összefüggő foglal­kozásmegítélés. Ebből is kö­vetkezik, hogy a műszaki ér­telmiség tevékenységét oly­kor méltánytalanul termé­szetesnek vesszük, s hajla­mosak vagyunk csak akkor odafigyelni rájuk, ha az ál­taluk biztosított termelési- szolgáltatási-kényelmi hát­tér működésében zavarok észlelhetők. Ezzel szemben a szabad időnk, egyéni életvi­telünk, társas közegünk ori­entálóinak, a művészeknek, íróknak vagy divatos szemé­lyiségeknek a megnyilvánu­lásait állandó és intenzív fi­gyelemmel kísérjük. (Jellemző, hogy akár zse­niális mérnökök munkahely­változtatása csak szűk kör­ben érdekes, a jelesebb szí­nészek átszerződése viszont nagy érdeklődést vált ki.) Hz is feltűnő, hogy az innováció lényegét gyakran helyte­lenül értelmezzük. illet­ve a gyakorlatban leszű­kítve pusztán közgazdasági kategóriának tartjuk. Ezért fordulhat elő a közgazdászok szerepének olykor észlelhető, s ezzel is összefüggő miszti­fikálása. Ugyanakkor a ter­melésben sok helyen még mindig nélkülözhetőnek vé­lik a közgazdászok jelenlé­tét, feladatukat a kereske­désre szűkítve. Mindezek arra figyelmez­tetnek, hogy az értelmiség, különösen a műszaki értel­miség új helyének és meg­változott szerepkörének meg­fogalmazása mindenekelőtt szemléletváltozást és egysé­ges értelmezést igényel, amelyben csakis egyetlen ér­tékrend lehetséges: a szocia­lista építőmunkában, a ter­melés hatékonyságának nö­velésében, céljaink elérésé­ben betöltött szerep. Minden pálya, foglalkozás olyan presztízzsel bír, amelyet a termelésben, a társadalom életében betöltött szerepével, illetve a réteg közéleti ma­gatartásával kivív magának. Kényelmességet és mondjuk ki: súlyos tehetetlenséget ta­kar a lehetőségek szűkössé­gére és az általános megbe­csülés hiányára hivatkozva szemlélődni. Valamennyi értelmiségi pá­lyán érzékelhető az utóbbi időben egyfajta úgynevezett „nemzedéki feszültség”, me­lyet bizonyos előítéletek mel­lett elsősorban a generációs mobilitás lelassulása táplál. Mélyen egyetértek azokkal, akik úgy vélik, hogy jelen­leg nem használjuk ki elég­gé a fiatal műszakiakban — de megkockáztatnám; egyál­talán az iparban dolgozó ér­telmiségben — rejlő szelle­mi energiát, innovációs tar­talékot. Csak két példát had említsek erre: az egyik fel­találóink és találmányaink olykor méltánytalanul mos­toha sorsa; a második pedig az úgynevezett „japáncsoda”, melyet Hangyái Károly is említ cikkében. Mindkét je­lenség elgondolkodtató, de meggyőződésem, hogy műsza­ki értelmiségünkben van annyi erő, szellemi kapaci­tás, amely megfelelő me­nedzseléssel, s az ehhez szük­séges szemléletváltással biz­tosítaná a „magyarcsoda” létrejöttét. Óva intem magunkat azon­ban attól az esetenként ér­zékelhető téves felfogástól, amely szerint a képesség a fiatal korral azonos. A fel- készültséget és alkalmassá­got nem pusztán az életkor, a diploma vagy az önmagá­ban vett gyakorlat dönti el, hanem a társadalmilag hasz­nos, szükséges ós megfelelő­en tudatos kreativitás mér­téke. Szocialista társadal­munkban lényeges követel­mény, hogy mindenki min­denben azt adja, amit képes­ségeinek megfelelően tud vállalni és maximálisan tel­jesíteni. Ezt pedig nem le­het és nem is szabad csupán az életkorhoz kötni. A fiatalokban van egyfaj­ta természetes türelmetlen­ség, ami jószándékkal páro­sulva hatalmas hajtóerő le­het. Egy részük azonban túl­zottan lassúnak érzi a „befu­tás” lehetőségeit és ütemét. Az akadályozó tényezőt leg­többször egy-egy, szerintük rugalmatlan vezetőben lát­ják. Nyilván ez nem minden esetben alaptalan, de . téve­dés volna általánosítani. Azt kell helyesen értelmezni, hogy a perspektíva, az ön­megvalósítás nem azonosítha­tó pusztán a vezetői beosz­tások elérésének lehetőségé­vel, illetve gyorsaságával. Néha úgy tűnik, hogy a fel­sőoktatás a szakmai ismere­tek melletti legfontosabbra, a munkába, a hivatásba ve­tett hitre és a türelmes bi­zonyítás vállalására nem ké­szíti fel a fiatalokat. Természetesen jóval bo­nyolultabb ez a kérdéskör, itt csupán jelezni szerettem volna néhány feszültségkeltő összefüggést. Az értelmiség szerepének megítélésénél végsősoron ab­ból a vitathatatlan tényből kell kiindulnunk, hogy ará­nyának növekedése egyrészt természetes következménye társadalmunk fejlődésének, másrészt az egyik legfonto­sabb előfeltétele intenzívebb gazdasági és kulturális előre­haladásunknak, egész jövőnk alakulásának. A felszabadulás óta eltelt időszak, de főként az elmúlt 25 év eredményei fényesen bizonyítják, hogy az, értelmi­ség a szocializmus építésében a munkásosztály „útitársá­ból” harcostársává, jelenünk és jövőnk elvitathatatlan, nélkülözhetetlen és megbe­csült részesévé vált. Külde­tése a kultúra ápolásában és terjesztésében, valamint a termelés színvonalának ál­landó emelésében nyilvánul meg elsősorban. Meggyőződésem, h^gyea értelmisége betölti hivatá­sát, tenni akar és tesz is céljaink eléréséért. A megyei pártértekezlet így fogalma­zott erről és a további fel­adatokról : „Szellemi erőfor­rásaink — melyek gyarapí­tását továbbra is elengedhe­tetlennek tartjuk — tekinté­lyesek, ésszerű hasznosításuk egyik legfontosabb politikái feladatunk. Megyénk értel­miségének döntő többsége, élén a kommunistákkal, ma­gáénak vallja a szocializmus ügyét és alkotó részvételük nélkülözhetetlen feladataink megoldásában. Ezt azonban nem elég kijelenteni, hanem olyan feltételeket és légkört kell kialakítanunk, hogy az értelmiségnek legyen alkotó munkakedve, és tevékenysé­ge a köz javára kamatoz­zon.” László Gyula a megyei pártbizottság munkatársa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom