Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
1981. JÚNIUS 14Irodalom» művészet Hámor Vilmos: A HOMÁLY FELÉ Oláh János: Hangyaboly Megiramodnak és [megtorpannak, aztán tanácstalanul újra[kezdik, amit az imént félbe hagytak. [Nem csoda, egyszerű hangyák csupán. [És mégis, ugyanúgy maradnak meg, [fordulnnak föl, mintha tudnák, mit [csinálnak, volna mindenre [magyarázatuk — a szándékaiktól egészen [függetlenül. Ej-haj, leány... (Tatár népdal) Milyen okos legszebb lovad, Hosszú úton tudod meg, Szépségét a nagyvilágnak hány ölében tudod meg. Ajtóm előtt szép almafa, Kivágom mert nem terem. Olyan édes minden szavad, Csalogány sem szól szebben. A hold mellett fényes [csillag, Nincsen köztük távolság. A fekete szemöldököd Ragyogtatja az orcád. Ej-haj, leány, olyan szép [vagy, Fehér galamb a lelked. Vigyázz, rózsám, irigyeid A szemükkel megvernek. Te vagy itt a legszebb virág, Minden ruha illik rád. Aki olyan leány, mint te, Jóra viszi a sorsát. Fordította: Körmendi Lajos A hogy belépsz a házba, I jobbra találod. A homály felé indulj, kezed az ajtókilincsről' elröppent néhány legyet Az ajtót bátran nyithatod, ritkán alszik a szoba lakója. Ágyban van ugyan, fején a ki tudja, mikor kötött kendővel, alján kikandikál a fehér hajfonat. Föléhajolsz, megcsókolod, sírni kezd: szégyenkezik, amiért délelőtt tizenegykor fekve találod. Az istenért se mondaná, hogy a tegnapi meszelés gyengítette ágybafekvősre. Miattad meszelte ki a szobát, mire elrakodott, tíz is elmúlt. A friss mész, mit érhálós kezek reszketése rajzolt a falra, szanaszét szórja illatát, körbetáncolja az ágyat. Az ágy! Szegény nagyanyád mit álmodhatott rajta az első éjszakán? Már ő sem emlékezik vissza, évek rakódtak reá azóta, nem is kevés ... Férjének, nagyapádnak új fekvőhelyül a fony- nyadtvirág-szagú kert csöppnyi mélye jutott, nagyanyád magára maradt, persze nem egészen magára, a konyhát és a másik szobát élik amazok, de ő most fekszik a hatalmas ágyon, moccanatlan. És hiába a mész illata, a levegőtlen- ség körbefonja nyakad, fojtogat. Ablakot nyitsz, ajtót csuksz. A fény, mint hívatlan vendég, tétován settenkedik a szobába. Most látod csak: az asztal szerény terítékén legyek lakmároznak. Jóllehet, nemsokára varjakká híznak, lám, már kacsingatnak is az ágy felé, nagyobb falatra éhesen. „Csukd csak be, ne halljam, mit beszéltek!” — hallod a konyha felől. Fiatalságod nem tűri az igaztalant, kiszólsz, hogy a huzat miatt... Az ágyról nyolcvankét éves hang reszketi: „Mindig ezt csinálja. És enni se ad...” Megtudod, hogy hájnalban ivott egy pohár hideg teát, a fia hozta be neki, a fia, aki a mezőn dolgozik . Megkérdezed, főzz-e tojást? Könnye szájáig ér, úgy válaszol: „Nincs nekem tojásom, kisunokám. Semmim sincs már.” „De hisz a ház a magáé, mama!” — mondod te, mire ő: „Azt is a nevükre írattam, azt mondták, hogy úgy van az jóL” Elhallgat. A csend a beszűrődő ebédillattal diskurál, hangtalanul. Csak te hallod. Tehetetlenül vizslatod a fekete kendő ráncaiba bújt arcot, keresed két szemét, mely úgy gyűrűzik a könnyektől, mint a Duna, amikor kavicsot hajigáltunk bele. A Dunáról eszedbe jut a nyár, a nyárról megint ő, a nagyanyád: micsoda ebédeket főzött neked, amikor náluk nyaraltál. Akkor még fürgén járt-kelt. Kérted akkoriban, fusson versenyt veled, s futottatok a napsütésben. Boldog voltál, mert lemaradt. Most szégyenkezel. De miért te? „Mindjárt visszajövök, mama!” Kimenekülsz a szobából. Az udvaron epilepsziás macska, vörösen habzik a szája. „Még ez is!” — gondolod. A kertbe rohansz, ahol egykor te is kapálgattál. A fáról leszakítasz két almát, vissza a homályba. „Hoztam almát, egye meg!” — nyújtod felé. „Nem vette észre? — kérdezi.— Mert ha észrevette, megmond a fiamnak. Eszedbe jut egy este. Azt hitték, alszol már. Nagyanyád azt mondta édesapád öccsének: „Ne veddel azt az asszonyt, nem kell az nekünk !” Igen, az az asszony ott a konyhában, az uralkodik. S nagyanyádnak már csak ez a szoba maradt. Az ágyról újra fölröppen a reszkető hang: „Nem vette észre?” „És ha észrevette? A magáé is az alma, egye csak meg!” Nyújtod újból az almát. Könnye megint kicsordul a szemmederből. „Nem tudom én megrágni” — sírja és mutatja, hogy nincs mivel. Talán meg is ijedsz tőle. Érzed, témát kell váltanod. „Három hét múlva férjhez megyek, mama!” — mondod, és meghívod a lakodalomba. „Úgyse érem én azt meg.. „Dehogynem! Majd eljövünk magáért kocsival...” Újból csend rakódik rátok. Egy percig? Tízig vagy húszig? Csak nézed őt, ő meg téged. Egyszer csak ajtó nyílik, jön a menye, hogy kész az ebéd, menj enni. A nagyanyádra nézel, hogy vele mi lesz? „Neki is hozok, ha elfogadja persze. Olyant főztem a mamának, amit...” Hirtelen abbahagyja a nyájaskodást. „Panaszkodott megint, ugye? Ugye panaszkodott?” „Nem vagyok éhes” — mondod, hogy menjen már ki a szobából, ami még a nagyanyádé. Nem sokkal utána te is kiosonsz, elszaladsz a boltba kalácsért meg vajért. Oly mohón eszi a kalácsot, mint annak idején te, megéhezve az egész napi játszás után. Sajnálod és gyönyörködsz is benne egyszerre. délutáni vonat, amivel utazni akartál, nélküled húz ki az állomásról. Megvárod, míg elalszik, megcsókolod az arcát, s csak utána indulsz a vonathoz. Menj el hozzá máskor is! Látni akar, enne is a kezedből. Ahogy belépsz a házba, jobbra találod. De hisz úgyis tudod: a homály felé... Szepesi Attila; Van Gogh: Pacsirta pacsirta függ rebbenő madár a levegőben a búzatáblák fölött felhők magasában száz éve süllyed-emelkedik egyhelyben fújja sugárzó énekét Orfeusz madara nem mozdul és maga a [mozgás dombok átváltozása a hullámló vetések és a szél [irama évszakok örvénylése virágoké egyetlen pendülő fonálon tartja a tájat napsugárban fürdik dalol mert súlytalan lobogtatja szárnyát ég-föld között Gyurkovics Tibor: Kötözés Olyan szeme volt, mint egy gyereknek. Kék, kedvesen hunyorított vele, fejét kicsit lehajtotta, ha ment a folyosón. Benyitott a szobájába, a polchoz ment, levette az endokrinológiai kézikönyvet Nem ismerte a betegeket, de az eseteket igen. Jól vezette az osztályt, nem volt semmi baj. Most is a fotelba ült, ott olvasta aa angol szöveget, nézegette az apró ábrákat. Hosszú, kietlen szobája volt, nagy íróasztal, sárgás kanapé, sarokban dohányzóasztalka, fehér szekrény, üresen. Kabátja ideiglenesen lógott a fogason, köpenye kigombolva. Becsukta a könyvet, ujját benne hagyta. Itatósbetétes mappa feküdt előtte, jobb sarkán három telefonszám. ötvenhat éves vagyok, van egy kis hajam, ez a kezem, öreg sem vagyok. Veszekszem, hogy jobban menjen az orvosi munka. Hát mehet jobban? Eligazította magát a fotelban, elfordulva ült, nem a fényt I kereste, hanem a helyzetet. Kopogtak. — Tessék — kiáltott a kettős ajtó miatt. — Jöjjön csak. Az orvosnő, alorvosa gézt hozott, vattát, porokat. — Itt volnék, főorvos úr — dun- di fekete asszony, maláj arccal. — Persze. Hát lássuk csak — letette a könyvet — Pakoljon le. — Továbblépett az íróasztaltól. — Ne higgye, hogy megyünk valamire. No, mindegy. Levette a köpenyét, lassan bújt ki belőle. Az orvosnő állt, nézte. A nyakkendőjét bontotta meg, kihurkolta. Kinézett közben az ablakon. Annyi minden van kinn, öreg téli fák voltak ott, padok a betegeknek, egy autó széle látszott, kerítés. — Segítsek? — Hát — és lassan kibújt az ingéből. Keresztbe volt kötve a háta. — Tessék csak vigyázni. Ide leülni talán... itt jobban esik kézre. Jobb lenne így, a fényhez — zörögtek a székkel — oldalt, és ... ha lehet, lovagló ülésben. Nagyszerű. — Majd én kibontom ... Elöl volt megkötve a géz. A két csenevész mell alatt futott a szalag. Olyan volt, mint egy cirkuszi erőművész, aki nem tudja elszakítani a kötelet a mellén. — Lassan. Tessék talán felnyújtani a kezét... Jó. összetapad ez a géz... — körmével pöcögtette kifelé a csomót. — Majd lassan bontjuk. Körüljárta a Főnök testét, gombolyította róla a szalagot. Vékonyodott, majd a,hát közepétől balra kicsit följebb egy négyszögletű fehér lapocska maradt csak. — Nem fájdalmas — mondta a Főnök. Az orvosnő levette a sebről a gézlapot. Gyógyulófélben volt a heg, kis lukacska, bemélyedés. — Milyen? — Gyönyörű. El se lehet képzelni jobbat. — Ne mondja. — De. Kellően hegesediik. — Ne mondja Olyan, barnább lehetne. Láttam a tükörben egy rövid ideig bent. Hatezer egységet adtak. * — Övintézkedés. — Köszönöm. Morbus Dröschels. Hallott már ilyet? — Nem, főorvos úr. Ezek a bőrbetegségek egytől egyig különbözők. Átkötözöm. — Kérném. Milyen, végeredményben? — Tetszik engem ismerni, főorvos úr. Egyenletesen jobb. Két napja kötöztük. — Minden lexikont megnéztem. Ilyen betegség nincsen. — Biztosan van, csak új. — Ah. A 64-es amerikai és olasz lexikont is végigböngésztem. Kopogtak. — Ne engedje be. Az orvosnő ment az ajtóhoz, kiszólt, hogy várjanak. — Dröschels. Tolvajnév. Rák ez, mi? — Főorvos úr, ne legyen ennyire radikális. — A bőrgyógyász azt mondta, semmi. Akkor mért rendelt visz- sza? Háromszor. Tovább. Onkológia Radikális kimetszés, ök a radikálisak, nem én. — Jó, jó. Tessék csak a karját, fölemelni. Így. — A süllyedést megcsinálták? — Puskás fogja hozni az eredményt ebédkor. — És a sugárkezelés? — Biztonság. Itt fogom megkötni elöl, jó? — Rátette ezt a nyavalyát, port meg kenőcsöt... Áh ... semmi... — Főorvos úr, rendben lesz hamarosan minden. Fölállt, a nadrágját kicsit följebb húzta, kinézett az ablakon. Gyerékszemei kékek, áttetszőéi voltak. Kinn sok minden volt, autók, kerítések, hókupac. A doktornő összecsomagolt. Betette a maradék anyagot a szekrénybe, alulra. A csaphoz ment, kezet mosni. A főorvos öltözködött — Bejöhetnek. Az ápolónő leszedte az íróasztalt, megterített. A doktornő kiment halkan, a főorvos az oldalsó fotelba ült. Bejöttek az orvosok, kicsit meg- illetődve álltak, féloldalasán. Fölállt a főnök. — Gondoltam már régen arra, hogy ne menjünk le az ebédlőbe. Annyian vannak, sok ember, zaj... — Ö — lelkendeztek —, itt így együtt, nagyon jó ötlet. — Nem tudom... van-e így kedvük? — Jaj, főorvos úr.... Csak nem gondolja... k — Szóval holnaptól kezdve esetleg rendszeresen... így, fél egykor. Elrendeződtek az asztal körül. Két nő, két másik férfi, a főnök középen. Egyszerű ebéd volt — Nyolc volt a süllyedés, megmondtam, hogy annyi lesz. Nyolc. A Főnök fölnézett. — Mért pont nyolc? Ahogy maga megkínzott a vérvétellel. Nevettek. — Tegyek még főorvos úrnak ebből "“a krumpliból? — Nem. Nem kérek többet Elbocsátották azt az öreg nénit aki a figyelőben volt azt, akinek a fia a közértben dolgozik, és az vigyáz rá ? ... — El, el főorvos úr. Lassan ettek, kicsit csendesen. — Vizet kérnék, ha Van. — Egyelőre csak ez a pohár van, holnapra minden kialakul. — Jó ez. Na. Gyújtsunk rá. Maga dohányzik, Klára, nem? — Hát... — Gyújtson rá. Szóval holnap megint itt ennénk, rendben? — Fölállt, kezet mosott, az arcát is leöblítette vízzel. — Elmegyek most Maguk maradjanak nyugodtan. — Spanyol? — Ó — nevetett a Főnök. — Igen. De holnap tovább maradok. Felöltözött, vette a nyelvkönyvet kicsit meghajolt. — Viszlát Találkozunk holnap. Összeállította: Rékasy Ildikó LUGOSI LÁSZLÓ RAJZA GALAMBOSI EDIT: ANDALÜZ LANT
