Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
10 Szolnok megye múltjából 1981. JÚNIUS 14. FŰIT... VOLT... Karcag város „szegeletes” határa Jókai Mór valamelyik regényében a budapesti városligetről írt, ahol a mohos tölgyek között egy régi sír kőoszlopán ez a latin szó állt: „Fűit”, ami magyarul annyit tesz: volt, elmúlt. Ez a gondolat merült fel bennem, amikor az Országos Levéltár régi írásai közül kezembe akadt Kálmán Imre, karcagi földműves 1935 áprilisában írt levele. Mélységes emberi, szülői fájdalom jajdul fel benne, s új Tiborcként próbálja panaszát eljuttatni írásban az új „Nagyuraknak”, a Nagyméltóságú Magyar Királyi Földművelésügyi Miniszter Űmak, hiszen szóban nem is tehetné, mert nem tud közel jutni a „Kegyelmes Űrhoz”. „Alulírott karcagi lakos, hadirokkant földmíves napszámos ... az alábbi emlékirattal járulok nagyméltóságod kegyes színe elé. A mezőgazdasági munkások helyzete így leírhatatlan, kiváltképpen itt, Karcagon ... az itteni mezőgazdasági munkások keresete nemhogy nem elég a munkás és családjának fenntartására, hanem még a puszta száraz kenyeret sem képesek megkeresni a nagycsa- ládú, vagyontalan emberek. Napokon, heteken sőt hónapokon keresztül nincs kenyér sem a lakásokban, főtt tengerivel vagy darával mentik meg magok és család jók nyomrú életét a2 éh- haláltól. Nincs tüzelőanyag, nincs ruha, nincs rendes lakás, ágynemű, sok helyen delkező személyt tart számon: táltos, garabonciás, tudós, üdére, boszorkány, ördög, ördöngős kocsis stb. A nép képzeletvilágában mindegyiknek megvolt a maga sajátos szerepköre: a táltos vagy garabonciás vihart támaszt, jégesővel vereti el a termést, vagy meglátja és kiássa a földbe rejtett aranyat: a lidérc kakas vagy tyúk formájában kincseket hord gazdájának, a boszorkány szemmel ver, megront embert és állatot éjjel a békésen alvókat „megnyomja” állatalakban ijesztgeti a kint kószátokat, elveszi a tehén hasznát. A boszorkány sokoldalú szerepköréből C6ak egy vonást választunk ki most: a „tehénrontás”-t, a tejhaszon elvételét. Nézzük meg, mit tartottak erről Szolnok megyében, és hogyan tudták a megrontott tehenet meggyógyítani, a tehén tejét visszaszerezni. Hogyan tudott a boszorkány a tehénnek ártani? Sokszor elég egy pillantást vetni a tehénre, és már meg is van rontva, nem ad több tejet, mert a ránéző- nek „rossz a szeme”. Sokan ártatlanul is bajba keverednek: árt a szemük, anélkül, hogy tehetnének róla. Ezért ha valahova megy, jóindulatúan figyelmezteti a gazdát, és az vigyáz, hogy állatát a rosszszemű ne lássa. De az igazi boszorkányok rongyokba takargatva a földön fekszenek apró kis ártatlan vézna gyermekek. Nincs gyógyszer ... Nem tudja gyermekeit iskolába járatni a sokgyermekes szülő, mert nincs ruhája még az apónak sem és sok eset van rá, hogy az apát börtönbe zárják azért, mert nem tudja iskolába járatni ruhátlan gyermekét... A sok gyermekes családanyák káromkodva, sírva nézik éhes, rongyos gyermekeiknek szenvedéseit, veszekednek férjeikkel a nélkülözések miatt, az apa éhesen csavarog valami munka után, és ha néha kap az úgynevezett ínségmunkát éhen, vagy puszta kenyéren végzi egész héten. De ha néha kap is, 50 vagy 80 fillért fizetnek egy napi munkájáért, ami csak sóra, szappanra, apró házi szükségre elég... A helyzet azonban az, hogy még jó termés esetén sem keres annyit a nagy- családú mezőgazdasági munkás, hogy télen kenyere le gyen belőle, mert részben már előre felkérte, és még a legszükségesebb rongyot is abbój kell beszerezni. Télen aztán egy része kérni jár, de mivel a sok régi kölcsönt sem tudta kifizetni, nem kap azt sem, a másik része megyen lopni, a harmadik része megcsalja akit lehet, megcsalja, meglopja, még a másik munkást is, hogy tengethesse becstelen, nyomorult, az állatokénál is alább való életét családjának és magának ... nem ilyen jóindulatúak. Ravasz módon ügyes cselfogásokkal dolgoznak: pl. simogatják, vagy dicsérik a tehenet: „Jaj de jó kis tehén vagy, jaj de kedves tehén vagy” — és a gazda ezúttal hiába feji a tehenet, tejet még csak ad valahogy, de a tejnek nincs föle, nem lehet belőle vajat köpülni. Vagy sokszor elég egy vásárban meglátott szép tehenet kerülgetnie, körbejárnia mintha meg akarná venni. Ha nappal, asszony vagy emberalakban (mert férfiboszorkányok is voltak) nem tudott a tehén közelébe férkőzni, éjjel lopakodott az istállóba, macska képében és ott úgy kifejte vagy kiszopta a tehenet, hogy az hetekig nem adott egy csepp tejet se. Hallották éjjel a háziak, hogy odakint zuhog a sajtárba a tej. Mentek ki megnézni, hogy mi lehet az, hát akkor szaladt ki a fekete macska az istállóból. A nagyhatalmú boszorkányok sokszor felé se mentek a tehénnek, mégis sikerült nekik a rontás távolról is. Egyszer például egy zagy- varékasi boszorkány tejet kért valakitől ‘kölcsön, de az nem tudott neki adni, mert még nem fejt. Erre ő látatlanban úgy elintézte a tehenet, hogy napokig egy csepp tejet sem tudtak fejteni. A mezőgazdasági munkások nagy családiakkal már a tél beálltakor kenyér nélkül, tüzelő nélkül rongyosan sínylődnek. Lassan mennek az éhenha.- lás felé. A nyolcvan filléres ínségmunkáért aztán 1500— 2000 munkás töri egymást, amelyből két-három heti munkát kap egy-egy ősztől május hónapig. Ez a helyzete a karcagi nagycsaládú mezőgazdasági munkásoknak. A legszomorúbb és felháborítóbb tény azonban az hogy a mező- gazdasági munkásoknak még panaszkodni sem lehet, mert nincs képviseletük, nincs ember, nincs fórum, nincs hely, ahol elsírhatják kétségbeejtő nyomorúságukat. És ezeket még az ág is húzza, sok esetben még a csekély, megszolgált munkabérűket sem kapják meg, mert még a rigó is annak fütyül, akinek vagyona van...” S így folytatódik a levél több oldalon. Felidézi az idősebbeknek, a régi bajokat. „A fájdalom a régi szomorú emlékek hallatán majdnem olyan élesen hasít belénk, mint akkor. De csak majdnem, mert az emlékezésbe belevegyül a nyugtató tudat hogy az már nincs többé”. „Fűit”, volt, elmúlt! Kaposvári Gyula Az óvatos emberek azonban meg tudták a rontást előzni. Ha a tehén megvásárlásakor fokhagyma-koszorút akasztanak az istállóba, nem ronthatja meg senki. Arra is vigyázni kell, hogyha tejet adnak ki a háztól, egy csepp sót tegyenek bele, akkor nem tudják a tejhasznot elvenni. Különösen fontos ez akkor, ha napnyugta után viszik el a tejet. Ha már megtörtént a baj, sokféle hagyományos orvoslási mód állt rendelkezésükre: Ha rajtakapják az állat- alakban ottjáró boszorkányt, elég a macskát „visszakéz- bői” (a balkéz hátsó oldala) jól elverni, nem merészkedik oda többet. Másnap reggel aztán meglátják, melyik öregasszony fekszik betegen, összetörve a veréstől, és az egész falu megtudja ki bo- szorkánykodott éjjel macska képében. De legtöbbször nem sikerült az ügyesen kisurranó macskát elcsípni. Gyakran csak akkor vették észre a bajt, mikor már a tehén rúgott, bőgött, lógatta a fejét, és nem adott tejet. Ilyenkor szenteltvízzel próbálták azonnal behinteni. Ha ez nem volt elég, füstöléshez folyamodtak. Sokféle rontást elhárító füstölőszert ismertek: A Nagykun Múzeum több kéziratos régi térképet őriz, amelyek Karcag határát ábrázolják. Tanulmányozva ezeket, emlékezetembe idé- ződik a valamikor híres Meggyesi János számadó gulyás nótája, amit pásztorviselt karcagi öregektől több ízben hallottam: Karcag város szegeletes [határa, Nyalka bojtár legényeknek [hazája. Szegeiéiből szegeletbe Hajtom gulyámat. Szombat este ölelgetem Barna babámat. A múzeum látogatói közül sokan szemügyre veszik e megénekelt földdarab mappáit, s válaszul is az ő kérdésükre, vessünk itt egy futó pillantást a múltba: hogyan alakult ki e valóban „szegeletes” (nagyjából négyszegletes alakú) határ, és milyen ábrázata lehetett abban az időben, amikor ez a népdal piros kukoricaszemeket, csutkaszárat, és pünkösd reggelén eltett árvaganajt tettek lapátra tüzes parázsra, és azzal járták körbe a tehenet, vagy nyeletlen lapátra csutkaparazsat tettek, arra az úrnapi sátorból vett virágot, és azt tették a tehén hasa alá. A füstöléstől csak a tehén gyógyult meg. Ismertek olyan módszert, is amitől a tehén is jobban lett, de a rontó is megbetegedett, úgy, hogy elment a kedve attól, hogy még egyszer ilyet tegyen. Például, hm a gazdasz- szony a saját pendelyét veri az istállóküszöbön balkézzel, egy fejsze fokával, tulajdonképpen a rontót veri el, annyira, hogy az még bele is hallhat sebeibe. Csgk az a fontos hogyha közben odajön a rontó a kapuhoz, és könyörög, hogy hagyják abba a verést, nehogy a kapu felé nézzenek, mert akkor nem sikerül a tehén meggy ógyítása. Vagy ..kötélcsülköt” csinálnak — ez egy megkötetlen, laza kötélhurok — és azt verik balkézbe fogott baltával az istálló közepén vájt lyukban, amibe előzőleg hét csipet sót szórtak, szintén balkézzel. A verésre odajön a rontó, de nem szabad kimenni a kapuhoz, akárhogy kiabál Vagy a tehén tejét még gyakran felcsendült a szilaj pásztorok ajkán? Tudományos szempontból elsőül Györffy István vette vizsgálat alá ezt a határt, igen tanulságos térképet is készítvén az itt található kunhalmokról és elhagyott telephelyekről. Megállapította, hogy hat helység földjének a Karcagéhoz való csatolása folytán alakult ki. Ezek a falvak a török hódoltság alatt pusztultak el. Murad Girat krimi tatár khán 1683. évi hadjárata volt rajtuk a végső csapás, amely után nyomuk is alig maradt. Nevük azonban határrész-el- nevezésként mai napig megőrződött. Soroljuk fel itt ezeket, zárójelben utánuk jegyezve azt az évszámot, amikor első okleveles említésük. mint fennállásuk bizonyítéka. előfordul. A mai Üllő-lapos mellett feküdt Orgondaszentmiklós (1421), egy Orgonda nevű kun vitézről nevezték el. öntötték a lyukba és azt verték a fejsze élével: „A szomszédasszony hátába verték a fejszét”. Az összevert boszorkányt aztán másnap gúnyolódva kérdezték:, „Jaj, mi lelte, kedves szomszéd- asszony?” ö persze nem vallotta be, csak annyit mondott: „Jaj, lelkem elcsúsztam, és össze-vissza ütöttem a hátamat”. Verés nélkül is meg lehetett beteríteni a rontót: egy kis fazékba felfogták a tehén vizeletét és felakasztották a kéménybe. A fazék füstölődött. de a boszorkány szemét marta ki a füst, és majd megfulladt. Legjobb módszernek azt tartották, ha bosszúból sikerült a rontó tehenét is meg- betegíteni, miközben saját tehenük kigyógyult. Ehhez este hét csipet sót kellett balkézzel felcsípni, bele kellett kötni egy rongyba és elásni a rontó küszöbe alá. Miután ezen a boszorkány tehene háromszor átlépett kifelé és befelé menet, éjszaka érte kellett menni, és a saját istállóküszöb alá kellett újból elásni. Sorolhatnánk tovább, de ízelítőnek talán ennyi is elég a régi néphit ma már kiveszőben levő maradványaiból, amelyeket még nem is olyan régen nem a képzelet és tudatlanság szülötteinek tartottak sokhelyütt, hanem élő, a mindennapi életben nagy szerepet játszó valóságnak. Pécs Éva Asszonyszállás (1470) templomának romjairól azt írja egy 1699-ben készült jegyzőkönyv, hogy tégláit a karcagiak hordják. Ködszállásról pedig azt mondja, hogy még a temploma áll. Egyéb nem maradt belőle. Bocsa annyira elpusztult, hogy templomának is csak a fundamentumát találták az említett jegyzőkönyv készítői. Hegyesbor (1240) határát 1780- ban váltotta meg Karcag, addig heves megyéhez tartozott. Magyarkának is templomfundamentuma maradt csak a tatárpusztítás után. Karcag (1407) szintén sokat szenvedett. A török, tatár had többször feldúlta, elpusztította. Űjra települvén, Karcagújszállás lett a neve, s ezt viselte 1820-ig. A pusztává lett falvak lakóinak egy része is, a futásból visszatérvén, ide települt. S idők folyamán a gazdátlan határokat is ez a város szerezte meg, az elpusztult falvak örkébe lépvén. Az így kialakult mai határ a vízszabályozások előtt, a múlt század közepéig, nagyobb részben árterület volt. A Tisza kiöntései évente többször elárasztották. A Hortobágy folyó, a Kargaér. a Mirhó, Cinaderék és egyéb medrek hozták ide a Tisza vizét. A szomszédos Sárrét felől a Körös és a Berettyó áradása jött. Az itt bemutatott térképen láthatjuk, mennyi ér, vízállás és nádasokkal benőtt mocsár (a régiek elnevezése szerint rét) tarkázta. borította a határt. Persze ilyen áradmányos volt Karcag messze környéke, a Tiszántúl nagy része is. Térképünk bemutatja a Tisza kiszakadásainak nagyobb medreit, a morotvákat, hatványokat, vízmosásokat, így például karcagi földön az Üllő laposát. Abban az időben csak a Szállásföldek vagy másként Tilalmas nevű határrészt lehetett szántani, vetni. Itt épültek az első szállások, a tüzelőpadkás, szabadkéményes, külsőre is sajátságos nagykun óltanyák. A határrészt is azért hívták így, mert legeltetésre tilalmas volt, gulyák, nyájak, ménesek nem járhatták. Annál inkább járhatták a határ többi részét, az ártéri legelőket, ahol olyan mező volt. hogy megbújhatott benne a lábas jószág. Ez volt a „nyalka bojtár legényeknek hazája”, a szilaj pásztorok földje. A nádasokat, a rétet a halászok, -madarászok vallatták, akiket összefoglaló névvel pákászoknak hívtak. A pásztorélet az ősi kun állattartásnak sok emlékét őrizte, a pákászok kezén ősi szabású eszközök forogtak. A pásztorkodás és a páká- szat volt a nagykunsági szegényember foglalkozása. Ebből tengette életét. A föld a redemptusok és leszármazottaik kezén volt. Azokat hívták így, akik Mária Terézia királynő által a jász-kunok részére 1745-ben kiadott kiváltságlevél alapján megváltották a határt a földesúri tulajdonból. A Liber Fundi (földkönyv) 573 karcagi redemptus nevét tartalmazza. A határnak ezt a földrajzi képét az oktalanul végrehajtott ármentesítés oly formán változtatta meg, hogy a mentesített földek rövid pár évtized leforgása alatt terméketlen szikké változtak. Miként a kunsági ember mondta: e területek fölött még a madár is sírva repült el. A nagy eredményeket felmutató nagyüzemi gazdálkodás tette jóvá a múltnak ezt a hibáját, új képet adva e „szegletes” határnak. Szűcs Sándor Összeállította: dr. Selmeczi László A „tehénrontás” és gyógyítása
