Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
a Irodalom, művészet 1981. június u: motozás már hajnalban megkezdődött. A derengés először hályogot húzott az ablakra, majd bejött, leült a szobában. Mindenre rátelepedett Öt követték a lépések meg a pam-pam-papam. Tompán, áthatóan. A fiú tüsszenteni szeretett volna, mintha por csiklandozná orrát. Ügy érezte, széttüsszenti a falakat, röpül a csirizestül, az udvar végéből a tyúkketrec, a budi deszkái szétszállanak, és nem marad más, csak a napsütés. Az öreg minden hajnalban észrevétlenül igyekezett kilopódzkod- ni, és ez úgy sikerült mintha csattogva, díszlépésben vonult volna ki a konyhába A meztelen talpak a fiú gyomrába léptek, először surrantak, aztán taposták föl a torkáig, és alig ‘bírta lenyelni a tejet melyet az öreg a konyhában melegített Nesze, egyél, kenyeret vágott, zsírt kent rá, a fiú megszórta piros paprikával. A munkásember egyék. Apád is erős volt olyan mint a vas. Aztán mi lett belőle, gondolta a fiú. „Szerencse fel...” — játszották a sírnál, és -nagyapja megfogta a kezét ö a trombitákat nézte, a sárga trombitákat. „Ilyen a bá ...” Lába megfeszült, át akarta ugrani a koszorúkat futni akart, «lfutni messze. Elengedte nagyapja kezét. Én még nem vagyok munkás. Ezt válaszolta. Az öreg letette a csuprot de nem engedte el, körülfogta, szorongatta ujjaival, mint a meleget áhítozó idős asszonyok. Mintha csak ez az egyetlen csupra lenne. De az leszel! A fiú lehajtotta fejét „Nem kincs után...” — fújták a trombiták. Mindig hallja. Még csak tizenkét éves volt, s most temették el az apját. Már két éve. Az ablak felé fordult. Északra nézett az ablak, a kőbánya felé, nem sütött be a nap. Amikor a temetődombról lefelé jött maga után húzta a szomszédasszonyok hangját: jó is, hogy szegény Bo- riska ezt már nem érte meg! Ugyanazzal a hangsúllyal, mint amikor a kerítésen sápítozták át egymásnak, hogy a csirkét elvitte a görény. Jó is, hogy szegény... Egy kakas kukorékolt hosszan, élesen. Mozdonyfütty. Indulást jelző mozdonyfütty. Boriska az anyja volt, és ő egyedül maradt a nagyapjával. Hallotta, hogy nyikorog az ajtó, aztán pam-pam-papam, a kalapácsütések. Tompán, mint amikor bőrt ütnek. Mit csinál az öreg? Újra kiváltotta az ipart? Megőrült? Az elmúlt napon is, mintha gyászdobot ütnének hátul a lyukban, amire még mindig azt mondja: a műhely, sőt: a műhelyem. A fiú orrát most a csiriz szaga kezdte facsarni, és a széles, durva reszelők le-föl jártak a torkában. De hiszen ennek vége! Nagyot tüsszentett. Dob nem volt a temetésen, csak a trombiták, kürt meg egy klarinét. „Szerencse fel...” ö nem dobott földet a koporsóra. Elég volt a sziklafal. Hogy düböröghetett a rengeteg kő föntről, az oldalból! Megszédült, nagyapja kezét kereste, de az öreg éppen egy marék földért hajolt le. Osztálytársai ott álltak fehér ingben, úttörőnyakkendőben. Tegnap bement elbúcsúzni az osztályfőnökétől. Az iskolaudvaron beszélgettek, sütött a nap. Hát, csak becsüld meg magad, vigyázz, meg ne üssön az áram, mondta az osztályfőnök, és átnézett a drótkerítés lyukain. Az utcai árokból libák emelkedtek ki, és Jávor Ottó: A bakancs gágogva, nagy fehér számyverde- séssel röpültek tova. Hát, sok szerencsét. Kezet fogtak. Egy kakas kukorékolt hosszan, élesen. Csókolom! Ügy mondd, hogy jó napot kívánok! Már nagy fiú vagy. Jó napot kívánok! Megremegett a ház. A kőbányában robbantottak. Az ablakról leesett a hályog. Felugrott az ágyból. Kint sütött a nap. A fal mellett, a kályhától balra szuvasodott a festett paraszti lóca, akár egy tájmúzeumban. Rajta a bepakolt bőrönd. — Hát elmégy? — kérdezte az öreg két tenyere közt a csuporral. — Hiszen tudja — Tudom, tudom! Mit tudom én, hogy mit határoztok máról holnapra! Ezzel a többes számmal fejezte ki véleményét arról az egész korosztályról, amely loboncos hajjal ügetett! el a kerítés előtt, és nem sarkaltatott cipőt — Elmegyek. Az öreg morgott valamit de inkább csak az asztalt nézte. Aztán fölemelte a fejét. — Azt hiszed, jobb lesz? — Azt Az öreg szeme megrándult. A fiú őszinte volt és türelmetlen, nem érezte, hogy kegyetlen. — Nem gondolsz arra, hogy ... nem gondolsz arra ... Az öreg állt, nagyon fontos, nagyon személyes dolgot akart mondani, de győzött benne a szemérem, széles mozdulatot tett. — Hogy itt minden... — Elhallgatott, a kredenchez lépett kézbe vette a kenyérvágó kést. A fiú nem értette, mi az a minden, mért hadonászik az öreg, egyáltalán mit akar, ezért indulatba jött. — Hát azt hiszi, én i4 a büdös cipőket akarom reperálni! Ezt ugyan nem hihette az öreg, de akkori mit huzakodik, amikor mindent megbeszéltek, minden, el van intézve, a kollégium, az iskola, még a tanműhelybe is bepillanthatott, mindenkinek külön asztala, konnektor, kapcsolók, az utcán lányok, ‘nem ilyenek, mint itt, hanem egészen mások, meg fagylalt meg mozi, hát akkor! Az öreg állt a kredenc mellett, fejét úgy emelte, mintha valami furcsa szagot érezne, s csak any- nyit mondott: — Nana! Azután kenyeret szelt, odatette a fiú elé. szólt. A fiú evett, ám sejtette, a megpróbáltatásoknak még nincs végük. _ Amikor kilépett a ház ajtaján, majd visszalökte a napfény. Erős, nyarat idéző fény volt. Káprázott A dáliák gondtalanul emelték magasba fejüket, csak az udvar sarkába hordott köveken csillogott az ökömyál. A köveket még ap'ja hordta ide, hogy új. házat épít, de hát már csak maradt ez a régi rusnya, de a kövek itt maradtak, és egy pillanatig rajtuk felejtkezett. Vállán sportszatyor, kezében a bőrönd, nehezen tudott megfordulni, amikor az öreg előkocogott a műhelyből. A fiú elképedt. Az öreg újságpapíron, az ő vasárnapi Népsportján, ahogy a szakajtóban a kukoricát a malac elé, egy pár kifényesített bakancsot tartott eléje. — Helyrepofoztam, vidd el! Ahogy az idegei megfeszültek, önkéntelenül kihúzta magát a fiú. Felháborította ez a merénylet, az öreg büszke, majdhogy diadalmas tekintete. Elképzelte a röhögő arcokat a városban, ni, a suttyó a kanászbakancsban! — Menjen már! Csak nem cipelem! Többet nem beszéltek. A keskeny járdán együtt ment az öreg meg a fiú, a fiú egy kicsit elöl, az öreg mögötte. A kerítések mögül olykor rájuk kaffantott egy-egy lusta eb. Az autóbuszmegállóban újra megszólalt az öreg: — A legjobb bőrből talpaltam meg, az utolsó marhabőrből, neked tettem félre... A fiú agyáig el se jutott a hang, különben sem bírta volna összeegyeztetni az öregséget meg a reményt. Csak azt látta, hogy az öreg bütykös ujjával nevetségesen nyomogatja a talpat meg az orrt, bizonyításul, hogy milyen nagyszerű, időtálló topánkát barkácsolt össze, produkáltatta a bakancsot, talán nyuszit is elővarázsol belőle. Mindezt már a magasba röppentmadár szemével nézte, messziről. Vállat rántott. Beállt a busz. — Isten veled! * Nem volt idő búcsúzkodni. — Minden jót! 1 ecsapódott az ajtó. A J busz megrándult. Kié : l"^« lehetett a bakancs, gonhuJ dolta a fiú és- igyekezett megkapaszkodni. Talán az apámé? Jó vastag a talpa, lehet, hogy ez lesz a divat? Ügy döntött, ha hazalátogat, alaposabban szemügyre veszi ezeket a csukákat. A busz már átment a hídon, és az öreg persze nem értesülhetett a fiú elhatározásáról. Mindkét kezével összefogta az újságpapírba tekert bakancsot, ugyanúgy állt a felkavart porban, mint a busz indulása előtt, csak egy kicsit öregebben. — Egyél Többet : Győré Imre; Hova szélinél? Túl alacsonyan repültél, fiam, alacsonyan. Nemhogy a felhőkig, de még a hegyek magasáig sem értél el soha. Gyakran súroltad a fák koronáját, kiszáradt ágak tetoválták végig a tested. Belenéztél a szegények fazekába, mit a láng ott kormolt az udvari tűzhelyéken, vagy a bogrács füstje csípte szemed. Fennakadtál a mezőre tartó parasztok vállán a gereblye fokán, nem is egyszer. Érezted szagukat, amikor markot szedtek s kötötték a kévét. Vénasszonyok litániás nyekergését hallottad a templomajtókon kiszűrődni. Láttad a bőrt a munkások nyakán, az inakat, még a vasszemcséket is kivehetted, miket nem moshat le a víz, sem a szappan, mert odaégtek. Láttad ujjaikon a bütykök tyúkszemeit. Virágok porát hordod magadon, szirmaik mákszemnyi töredékét, megcsillan rajtad a harmat, mit fölszedtél, súrlódva a fűhöz, s egy nagyító üvege tán azt is kimutatná, milyen föld pora az, ami ott szürkül szemed alján, szemhéjadon, mint valami festék. Hát mit akarsz még? Hová szállnál? Még magasabbra? Dómján Gábor: Találkozás A történelem tanárunk akit lassan elfelejt már bár parancsos hangjáért az utáltak közé sorolt az osztály de neki hittük el mégiscsak először hogy magyarok vagyunk igen a történelem tanárunk aki nem mondta el hogy velünk történik egykor hogy éppen ez lesz az idő éppen úgy [vált... a csöndes nyugdíjas a szőlősgazda immár úgy szüret-idő tájt felbukkan az utcán s a kézfogáshoz kérdést mormog de ki tudja fiúk ki tudhatja „hol kaphatók az ötven [literes üvegballonok” Törő István: Nincs időnk Város nyüzsgése fog [magához. műút-köldökzsinór, kocsik lármája s emberek, akik megélhetést keresnek — beállunk útjaikba, [rohamunkra felfigyel az utca is, járunk, ki-ki magában országnyi gondunkat hámozgatva és néhány szabad perc leeszi apró örömünket, fény gesztenyéi sápadt arcunkat megsorozzák, fülünkbe zúg a perem-ének. szél fújása völgyeken át. csend irigyelt ingyen ivása. jelenünk kisded-hangjai [csörömpölnek, nincs időnk hallgatásra! Az ég apadt hasára rongyos felhőket pólyáit a szél, feldagadt szívű Bold járt s ledér csillagok bokáztak a Tejúton egy bakának. S ott ment Apám! felpántlikázott szívlapáttal... Szavára jámboran döccent a Göncöl. Vitték a házat, az ereszt — egy sárga, egy deres —. nyomukban körtefa, szétszéledt este, sebet fakasztó kaszák behegedt rendje. Anyám hajtott. Fénylett előre, hátra. húgom a derékban — csurgóit az álma. Utánuk szaladt a fásól, dúlt kunhalom, három, cigánysorról Marcell néni — most is ide látom. Dédnagyanyám csontfésűje, hajnali hírmondója, csillagpásztor öregapám ködszemű tinója. Hadak útján járó csillag, rétszagoló reggel, minden ősöm, pereputtyom fáradt seregekkel. Kérges talpuk csillagot lép, hó, harmat hull, fáznak; csillagkarám édes füvén vigyázzák a nyájat. Dienes Eszter: Csillag-mese a Sárkány-tó utcából
