Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-01 / 101. szám
1981. MÁJUS 1. Irodalom, müvésxet 9 Simái Mihály; Révület (Buda Ferencnek) Költő kit meg nem rontanak csönddel ráolvasással feszül földjének hallgatag s némasága is rávall kinek arca nem eladó kinek szeme a fényé kit csak a könnyen mondható tehetne koldusszegénnyé jegenyén jár a délután lábánál autóshad romlanak fájnak a tanyák vas-éggel takaróznak őrizve őrzi hangjukat s a fönti gyereksírást míg csak egy nyilalló pillanat nem kezdeti az Írást szájában foga közt a kés amit sorsától elvett a sugár-éles kő-nehéz forog faragja a nyelvet s a késpengére írva van cselekedj bátorságot s a száj sarkán s a papíron vércsík verssor szivárog és minden sebére írva van a világvívó ember; faragd vésd éld és öld magad elemi szerelemmel Dienes Eszter: Dalomban én Apámnak csontjai fehéren fénylenek, Anyám ravatalán virágok vérzenek. Lesimítva a semmiig, bujdokolnak az egekig, őrzi csontjukat rög s dalomban én. Takaróm, ágyam Elpusztult fészek madárbánat — szél bújja, tollpihe mássza. Árnyék a világ. Árnyék lapul az ágba. Jön a sötét. Takaróm is hervad az ágon. Levél az este. Levélen hálok. falu felé. A brigádvezető ment elöl, utána a tüskéshajú, majd Valkó Sándor. Nem nézett hátra egy pillanatra sem, de tudta, hogy mögötte még ketten lépkednek, be- idegződött, egyforma távolságra. Akárki ment volna Valkó Sándor helyén, az is pontosan így érezte volna, öt emberből állt a brigád. Elöl mindig a brigádvezetö ment, félrebillent, magasba meredő fejjel. Szemével a szakadt távíródrótok után kutatott. Mögötte mindig a tüskéshajú, neki is figyelnie kellett. A- többiek hol így, hol úgy. A falu szélén kicseréltek néhány vezetéket. Fölmásztak a villanyfákra, megfeszítették, magukat a biztosítóöv ölelésében, és csendesen dolgoztak. Aztán le, és egy másikon újra fel, óvatos mozdulatokkal kiválasztották a hibás vezetéket, hajlongtak, görcsösen nyújtózkodtak a magasban. Délután átmentek a vasúti pályára. A brigádvezető azt mondta, hogy Ederics és Győrök között valahol zárlatos a fővezeték. Órákig lógtak a villanyfákon. Körülöttük távíródrótok zümmögtek, fent vakító sárga fényben úszott a nap. A vasút a Balaton partján futott, így Bán Zsuzsa; ■ ■ HÉTKÖZNAPOK A ndrással megpróbálták úgy rendezni, hogy a gyerek ne vegyen észre semmit. Hatéves volt a kisfiú, fehérbőrű, kék szemekkel. Éva újabban hosszabbra hagyta a haját, ettől még kislányosabbnak, törékenyebbnek látszott. Éva a krumplit hámozta a konyhában, amikor Ferike kérdezte: — Apu miért nincs itthon? — Dolgozik, kisfiam. A gyerek kedvetlenül forgatta kezében a miniatűr villanymozdonyt. — Akkor csináld meg te a vonatomat! Lerakta a félig hámozott krumplit a mosogató szélére, megtöröl- te a kezét, elvette Ferikétől a megbénult mozdonyt — Tudod mit? — mosolygott rá. — Tedd ezt félre most, és játssz valami mással! — Játsszak, játsszak! Te mindig csak főzöl, mosol, meg takarítasz, apu dolgozik, én meg játsszak egyedül a gyerekszobában. Hiába van sok könyvem is, ha nem értek rá olvasni belőle ... Tudta, hogy a gyereknek igaza van, de ha most félreteszi, nem készül el a munkájával. Tűnődött, mivel köthetné le a kisfiút, végül félszegen azt ajánlotta, hogy üljön a konyhaasztal mellé, és énekeljenek kettesben. Ferike fanyalgott, de azért odatelepedett az asztalhoz. — Ismered azt, hogy Cinege, cl-' nege kismadár? — Nem. Énekeld el, megtanulom tőled. — Cinege ... cinege ... — vékony hangon kezdte a gyerek, aztán elhallgatott. — Te miért nem ismered? Nem tanultad az óvodában? Éva ránézett, és azt gondolta, valahogy nincs ez így jól, hogy egész nap nincsenek együtt, csak a délután néhány órájában. Ilyenkor neki megállása sincs, Ferike meg rosszkedvű, unatkozik. • Szerette vojna boldognak, megelégeValkó Sándor egyik oldalonTnin- dig a kék víztükröt látta és a foghíjas, szőke nádasokat, a másik oldalon pedig alacsony szőlőhegyeket, virágzó, színes gyümölcsfákkal. Néha megállt egy pillanatra, megtörölte a homlokát. Nem nézett sem a vízre, sem a távoli almafákra. Érezte, hogy ott feszül körülötte a dimbes-dombos táj, a vízen érezte az ég kékjét, de csak a kezére, és a szigetelőkön találkozó drótokra figyelt. Később az egyik nádi bejárótól elindult egy fekete papucscsónak. Azt nézte egy-két pillanatig, aztán újra a kezére meredt. Három óra után felkiáltott a tüskéshajú: — Na végre! Megvan ez is. ösz- szeérnek. Valkó Sándor elnevette magát, örült, hogy végre megtalálták a zárlatos vezetéket. — Majd én — mondta a tüskéshajúnak, és gyors mozdulatokkal felmászott a fára. A kapaszkodó acélkarmokat mélyen belevágta a fa testébe, s fent, egészen az ég alatt megfeszítette magát. Amikor munkához látott, hirtelen elpárolgott a jókedve. „Mit számít nedettnek látni, de mostanában szív- szorítóan kedvetlen volt. — Én nem jártam óvodába, Ferike, a nagymamám vigyázott rám, amíg anyukám dolgozott. — Most hol van a nagymamád? — Meghalt. Miért kérdezed? — Énnekem is kellene egy nagymama. Mindenkinek van óvodában, csak nekem nincs. — Ejnye, miket mondasz! Hát az egri, nagymama? Elfelejtetted? Tavaly is voltunk nála. — Ó, az csak olyan messzi nagymama. Olyan kelfmne, aki értem tud jönni az óvodába, meg játszik velem'délután. Kis csend lett, Éva hirtelenjében nem talált semmi újabb vigasztalót. — Vacsora után mesélek valami szépet... — mondta később. — Jó, de miért vacsora után? Akkor majd azt mondod, mosogatni kell, felmosni, meg ágyazni. Az is lehet, hogy hajat mosol... — Ma nem mosok hajat, nem mosogatok és nem... illetve azért megágyazok. Rendben van? Így múlt ez a délután is. Éva megpróbált jókedvű lenni, Ferike meg mindenféle kiagyalt sérelmekért szomorkodott Nem igaz, hogy a villanyvonat, a mese vagy a nagymama miatt. Csak arról lehet szó, hogy ösztönösen megérezte, valami nincs rendben az' anyja meg az apja között. Konkrétan semmit nem tudhatott, de valahonnan veszélyjelzéseket kapott, ettől volt kedvetlen délutánonként. Éva sejtette, hogy ez az igazság, töprengett, hogyan lehetne elkem, hogy megvan ez a zárlatos vezeték, vagy nincs?” — gondolta, és közömbösen marokra fogta a laposfogót. De valami áradt már feléje, egy új, friss erő, mert nem tudott egészen elkedvetlenedni. Forgatta a szerszámot, szorított, vágott vele. S amikor befejezte, megjelent a pálya végén egy fekete pont. A sürgönypóznák közül dübörögve rohant feléjük a délutáni vonat. Néhány fekete-fehér villanás volt az egész. Az egyik ablakból feléjük intett egy szőke lány. A nyakában piros kendő lobogott. A keze, mint egy könnyű madár, elúszott a szemük előtt. Amikor eldübörgött a vonat, a brigádvezető jelentőségteljesen a tüskéshajúra nézett, de az megrázta a fejét, és megszólalt: — Valkónak intett. Valkó Sándor is így érezte. Nem szólt semmit. Lassan leereszkedett a villanyfáról, lecsatolta a bakancsára erősített kapaszkodókat, aztán elindult a víz felé. Közelről is kék volt. Belemerítette a kezét, aztán az arcára is locsolt. altatni a gyanakvását, de nem tudott segíteni. Már délután hazafelé jövet elborult az ég, a szél is feltámadt, és a néhány éve ültetett, gyenge fák majdnem földig bókpltak a lakótelepen. Mialatt a vacsorát készítette, az ablaküvegen látta, hogy az eső is eleredt. András korábban ért haza ezen a napon. Sokáig toporgott az előszobában. Levetette a cipőjét, átázott ballonját akasztóra rakta, aztán forgolódott, végül a fürdőszo- szobába nyitott be-vele. A kisfiú meghallotta az apja motoszkálását, ujjongva kiszaladt hozzá. Ferikének azt mondták, azért hiányzik esténként az apja az asztal mellől, mert sok munkája van. Holott András és Éva fél éve elváltak. Ügy gondolták, eleinte jobb lesz, ha a kisfiú nem tudja meg. Miután a lakás közös maradt, persze nem volt könnyű elkerülni az alkalmakat, amikor a gyerek észrevehetett valamit. Ilyen volt a vacsora is. A pénzükkel külön gazdálkodtak, András gyerektartást fizetett Évának. A lakás rezsijén fele-fele alapon osztoztak. Túlságosan is szép lett volna, ha mindezeket veszekedés nélkül bonyolítják le egymás között Ferike már aludt amikor hajnalig tartó szócsaták zajlottak a másik szobában. — Apu! Gyere, vacsorázzunk! Annyi mindent kell mondanom! Mostanában semmire nem érsz rá. — Jó — mondta András —, hát csak mesélj el mindent! Éva két tányért vett elő, evőeszközöket, az asztalra tette. — Hát apu? Apu is vacsorázik! A gyerek ijedten nézett egyikről a másikra. — Persze — mosolygott rá az anyja. — Csak nem tudom, egyáltalán éhes-e? Éppen meg akartam kérdezni... — Veletek eszem — mondta András. Éva mindhármuknak kimerte a levest, aztán hallgatták Ferikét. — ... És képzeld, a villanymozdonyom is elromlott megint. A Bálint meg azt mondta az óvodában, hogy énnekem már nincs apukám, mert elváltatok ... Egy kanál esett a konyhakőre éles csörömpöléssel. — Ki... ki mondta ezt a butaságot Bálintnak? — Éva azt hitte, mindjárt elbőgi magát. — Az anyukája. Tudod, akivel egy szobában dolgozol. Bálint azt mondta, hogy apunak el kell mennie a lakásból, és akkor nekem nem lesz apukám, és csonkák leszünk. — Na... — fogta kézbe megint a kanalát András —, hát együnk, mert kihűl a leves. Te meg, Ferike, ne hallgass mindenféle buta fecsegésre! — Nem igaz? A kisfiú arcán két piros folt égett. — Mi nem igaz? Éva felállt, mintha a tűzhelynél volna teendője. — Hát, hogy elváltatok. A gyerek hangja gyanúsan reszketett. András megsimogatta az arcát. — Milyen butaságokat forgatsz te a kis fejedben! Jó, hogy ma korán hazaértem, legalább látom, milyen csacsi kisfiú vagy! Ahogy a gyerek arcát érintette, ijedten fordult hátra. — Te Éva! Gyere csak... lázas ez a gyerek! Az asszony is odalépett, megfogta Ferike homlokát. — Rosszul érzed magad? — Nem... csak melegem van a levestől. — Megmérem a lázadat, jó? Addig az ölemben, ülsz, éri meg mesélek. Tudod, ahogy szoktuk! — Felbontom az ágyát — kelt fel az asztaltól András. Mire ágyba dugták, kúpot adtak neki, már félig aludt Ferike. A gyerekszoba ajtajánál állította meg őket váratlanul a hangja — De ugye, nem igaz? Éva érezte, hogy András keze a vállára nehezedik. — Persze, hogy nem! — mondta a gyereknek. — Aludj csak nyugodtan. — Jó ... — dünnyögte megbé- kélten Ferike. — De holnap sem? — Holnap? — Holnap sem váltok el, meg semmikor? K int tombolt még a vihar, a lépcsőházban hűvös levegő vágott be az ajtó alatt. Éva sápadt volt, és amikor becsukta a gyerekszoba ajtaját, megborzongott A másik szobában leültek egymással szemben, a dohányzóasztal két oldalán. Éva szólalt meg először. — Annyira sajnálom Ferikét — Talán... — András meggyújtott egy cigarettát — meg kellene beszélnünk újra. Egy idő óta feltűnően csak magunkra gondoltunk. — Ha te komolyan gondolod, amit a múltkor mondtál... hogy úgy érzed, nem tudsz elszakadni tőlünk... Éva most nem nézett András szemébe, a szövött asztalterítő rojtjait egyengette odaadóan. — Akkor? — Hát akkor próbáljuk meg újra... nem? Később belopakodtak még Ferikéhez. Nyugodtan lélegzett, szőke feje félig a párnába süppedt. Nézték kis ideig a jólismert, pisze orrocskát, a takarón nyugvó kézét, aztán egymásra mosolyogtak valami kis belső szégyenkezéssel, az ágy fölött Összeállította: Rékasy Ildikó
